Radulovics Bojana, a többszörösen megkoronázott gólkirálynő

„Kos vagyok, mindig fejjel mentem a falnak, nálam nincsenek kanyarok. Kézilabdában sem. Kivittek a pályára, és lőni kezdtem a gólokat. Azt hiszem, tényleg erre születtem. Tizenegy évesen cseleztem, kapura dobtam, mindennap biciklivel mentem edzésre, és közben pattogtattam magam mellett az úton a labdát. Minden magától értetődött. Az is, hogy edzés előtt a szabadtéri betonpályánkról lesöpörtük a vizet” – adja meg beszélgetésünk rá jellemző felütését Bojana, azaz Boki.

Aki szabadkai, palicsi és zombori szárnypróbálgatás után tinédzserként máris a nagy hírű belgrádi Radnicskinál találta magát. Mint utóbb felidézi, elfogódottan ült le a kispadra, körbenézve csupa beérett klasszist látott, és azon tűnődött, „mit keresek én itt, egy percet sem fogok játszani?!” Aztán persze játszott, és nem egy percet, húszévesen már vitte is az 1990-es évtized spanyol nagycsapata, a Mar Valencia. Úgy tűnhetett, akár egy álom, de gyorsan véget ért – Boki egy szezon után máris hazatért. A spanyoloktól kapott, máig ismert és kedvelt becenevével és súlyos térdsérülésből, műtét után lábadozva. Volt azonban a hirtelen váltásra egy mindennél nyomósabb, fájdalmasabb oka is, amiről majdnem három évtized múltával is keserves átéléssel beszél: „Negyvenhét évesen rákos beteg lett az édesapám, rögtön tudtam, jönnöm kell vissza, Szabadkára, hogy mellette legyek. Ő viszont máshogyan akarta. Nemcsak az édesapám, hanem a menedzserem is volt, ezért kezdeményezte, hogy Magyarországra szerződjek. Előbb Zalaegerszegre, a volt edzőmhöz, Katona Sándorhoz, onnan egy év után Dunaújvárosba. Miután idehozott, azt mondta, lányom, te most már jó helyen leszel, én elmehetek. Sajnos pontosan tudtam, mire gondol. 1996-ban hagyott itt minket.”

Boki addigra országosan ismert játékos, magyar gólkirály lett. De még nem ám a Dunaferrben – ott ez szinte magától értetődött volna –, hanem Zalaegerszegen, az 1994–1995-ös bajnokságban tizenkettedik Caola SE együttesében. Aki nem hiszi, járjon utána!

Pályafutása innentől nyitott könyv, folyamatos sikertörténet. Mielőtt a hazai kézilabdázás és sport fellegvárává emelkedett, Dunaújváros nem volt egyéb, mint szürke, szocialista ipari központ, a földkerekség valószínűleg egyetlen vaskohászati gigaüzeme, amely mögött sem vasérc-, sem kőszénbázis nem állt. Ide érkezve emlékei szerint Bokinak is az volt az első benyomása, hogy „Hú, mennyi cső!” Aztán „nyomni kezdték”, ahogy a csövön kifért, az ötvenezres lélekszámot sem elérő településen beindult a világszínvonalú gólgyártás. 1998-ban először nyertek magyar bajnokságot és kupát, megtörve a Ferencváros négyes sorozatát, még ugyanebben az évben elhódították az EHF-serleget is, 1999-ben pedig a csúcsra, Európa tetejére értek: a Vasas 1982-es elsősége után második magyar klubként diadalt arattak a Bajnokok Ligájában és a kontinentális Szuperkupában! Az elődöntőben infarktusos hetespárbajban vetettek véget az előző tíz évben hét BL-trófeát besöprő kisebb világválogatott, az osztrák Hypo egyeduralmának – Bojana sérülése miatt e párharcot kihagyni kényszerült, ám rohamtempóban gyógyult, így a fináléban, a beteljesüléskor már ott lehetett a Krim Electa Ljubljana ellen.

A három Bea, Siti, Balogh és Bohus, Mátéfi Eszter, Kocsis „Böbe”, a kapuban Farkas Andrea, „Szemi”, és persze „Boki” – szokásos, évődő stílusában Laurencz László mester egyszer úgy jellemezte őket, kisvárosi világsztárok, és e minősítésben annyi kétségtelenül igaz, hogy egy egész település aligha rajongott még ennyire saját, a hétköznapokban egyébként köztük, velük élő bálványaiért. Boki szemléletes leírását adja ennek az azóta az élsportból sajnos kiveszett mikrovilágnak: „Hálás voltam, amiért befogadtak, és ezt úgy tudtam megköszönni, hogy a társaimmal együtt szolgáltuk a közönséget. Hogy jöttünk volna mi ahhoz, hogy szórakozzunk a pályán, hogy ne hajtsunk, ne küzdjünk, amíg csak bírjuk?! Igyekeztünk örömet szerezni a vasműben dolgozó munkásembereknek, nekünk az volt az igazi ösztönzés, ha nyertünk, és láttuk az arcukon a mosolyt. Nem a pénz. Egyszer biankó csekket kaptam egy norvég klubtól, hogy azt írjak rá, amit akarok, de én egymilliárd forintért sem mentem volna el. Ennél sokkal többet ért a csapat és a családom közelsége. A klubhűség. Pedig Zsiga Gyulánál és Kiss Szilárdnál is sírtunk, annyit edzettünk, hogy majdnem vért köptünk, de a meccseken úgy éreztük, repülünk. A fizetésünk hetven százalékát kaptuk meg fixen, a maradék harminc a hozzáállásunkon, a munkánkon múlott. Közben előfordult, hogy egy ukrajnai tornán a szállásunkon tele volt pókokkal a szobánk, amire Szilárd csak annyit mondott, be kell lakni. Az is előfordult, hogy Podgoricában nyertünk, a híres Moracsa csarnokban, hazafelé kijöttek a buszhoz a rokonaim, rengeteg pljeszkavicával, burekkel. Szépen telezabáltuk magunkat, Szilárd mosolyogva közölte, hogy kedden mérlegelés lesz. Volt is, és minden pluszkilóért ötezer forintot kellett fizetnünk. Mérgünkben mindent mondtunk rá az öltözőben, szerintem csuklott is az édesanyja, de igaza volt.”

Az eredmények mindenképpen igazolták. Radulovics Bojana a magyar kézilabdázás nagyasszonyává nőtte ki magát. Emlékszem egy régi lelátói, szurkolói beszélgetésre, amelynek során az egyik srác kijelentette, szerinte Bokiba szerelmes a fél város, mire a másik rávágta, nem, a fél ország. Ő ehhez képest váratlanul választott párt, aki gyermeke édesapja is: Szabó József klubelnököt. Ami egy játékosközösségen belül ritkán szül jó vért, de ő állítja: „Semmi gondom sem volt ebből, mert nem úgy viselkedtem, nem használtam ki. Az viszont igaz, hogy a nőiességem mindig fontos volt, hozzátartozott személyiségemhez. Szép ruhában, szép hajjal, kisminkelve indultam el a mérkőzésre, aztán ha ott megtéptek, az már nem zavart.”

Abban bizony nem volt hiba. Az ellenfelek ütötték, verték, olykor mintha készakarva a megfélemlítésére törekedtek volna. Esélytelenül. Amint ezt idézi, még mindig délszlávosan villan a szeme: „Nemhogy nem féltem, imádtam! Pedig bennem volt az indulat, de nem látszott, jól sminkeltem. Sohasem verekedtem, belőlem úgy jött elő az állat, hogy ha ütöttek, csak azért is kétszeres lendülettel mentem rá a falra, és még több gólt akartam dobni. Emlékszem, egyszer Görbe (Görbicz Anita – a szerk.) is adott három pofont, ezért védekezésben nem mentem le cserélni, hanem inkább megütköztünk.” Egyik ellenfele, egy kőkemény védő döbbenten mesélte, hogy miközben úgy csépelte Bokit, hogy attól más már elmenekült volna, ő higgadtan csak annyit szólt: „Üss nyugodtan, csak ha lehet, a fejemet ne!”

Természetes, hogy inkább előbb, mint utóbb felvetődött: Bojana Radulovicsból legyen Radulovics Bojana és magyar válogatott! 2000. július 22-én, egzotikus helyszínen, az Indiai-óceánon fekvő Réunion szigetén, a franciák elleni 27–25-ös vereséggel mutatkozott be nemzeti csapatunkban, méghozzá szenzációsan. Csak éppen azért, mert tőle egészen szokatlan módon nem lőtt egyetlen gólt sem. Három és fél évvel később, „valamivel” nagyobb tétért, a zágrábi világbajnoki döntőben aztán meg sem állt tizenháromig a franciák ellen, de addig azért még történt egy és más.

Például a sydney-i olimpia. Ami, ha lehet, neki még a társainál is többet jelentett. Ezért: „Ha nem kapom meg a magyar állampolgárságot, én nemhogy öt karikát nem látok soha, de egyet sem. Kérem, mindenképpen írjuk bele a cikkbe, hogy ezért örökre hálás leszek a miniszterelnök úrnak és Magyarországnak! Olyan országból jöttem, basszus, ahonnan a háború elől menekülni kellett, itt pedig mindent elértem, amit akartam, szerettek, elismertek. Nagyon hálás vagyok a magyaroknak mindenért, amit kaptam.” Ezért persze olyan „apró szolgálatokat” is kellett tennie, mint hogy valószínűleg minden idők legkiemelkedőbb magyar női kézilabda-válogatott mérkőzésén, a norvégok elleni, sydney-i elődöntőben tíz gólt vágott. Pedig a skandinávok másod­edzője, Arne Högdahl, a mérkőzés előtt azt hajtogatta, hogy számos felvétel elemzésével felkészültek belőle, ellene, de Mocsai Lajos szövetségi kapitány találóan jegyezte meg: az ősember is felrajzolta a bölényt a barlang falára, de más táncolni a kép előtt, és más élőben szembetalálkozni vele.

A döntőben, a második félidő közepéig úgy tűnt, a dánok sem állhatnak ellent, ám hatgólos előnyünkről fordítva vették ki a mieink kezéből a már megnyertnek hitt aranyat. Egyik máig ható, legsúlyosabb sportági traumánkat Boki a lehetőség szerint egészségesen éli meg: „Érthetően el voltunk keseredve, mert a hajrát nagyon elrontottuk. De azt se felejtsük el, hogy előzőleg a nyolc közé jutást várták tőlünk, és magam sem tudom, hogy a negyeddöntőben végül hogyan nyertünk. Négy perccel a vége előtt néggyel vezettek az osztrákok, mi csak mentünk előre, aztán egyszer kiegyenlítettünk. Én lőttem a gólt, de nem ért volna semmit, ha előtte Farkas Andi nem véd akkorát. De védett, mert mindenki hozzátette a magáét, tudta a dolgát, és mindenki azt is tudta, hány kiló. Emellett élveztük a játékot, elő nem fordulhatott, hogy felmegyünk a pályára, és a kishitűségtől összetojjuk magunkat.”

Másik keserédes, húsz esztendő távlatából visszanézve már-már mondabeli messzeségben és magasságban lévő emlékünk a 2003-as, horvátországi világbajnokság. Boki egészen új szerepkörben vágott neki e viadalnak: édesanyaként. Tizenöt hónapos kisfiát hagyta otthon, és mint mondta, az esték fényképnézegetéssel teltek. No meg persze góllövéssel. Azóta is meghaladhatatlan csúccsal, 97 góllal, 9.7-es meccsenkénti átlaggal koronázták gólkirálynővé, a második ukrán Olena Cigica csekély 31 góllal maradt el mögötte. „Négy órákat aludtunk éjszaka, mert mindig mindent átrágtunk, mindent megbeszéltünk. Néha összevitatkoztunk, talán össze is vesztünk, de nagyon rendben voltunk. Egészen a franciák elleni döntő utolsó hat percéig. Ami azóta is egyetlen pillanatnak tűnik, és máig nincs erőm visszanézni.”

A 2000-es és a 2003-as olimpia, illetve vb-ezüst évében Radulovics Bojana két egyéni aranyat is nyert, mindkétszer a világ legjobb játékosának választották. Korábban senki sem érdemelte ki kétszer ezt az elismerést. A 2004-es, athéni ötödik és a hazai Eb harmadik helyezése sem keltett bizony osztatlan lelkesedést, sőt inkább némi csalódást – hiába, egészen más idők jártak –, de Boki mindkétszer ismét gólkirálynő lett. Ezzel búcsút is vett a válogatottságtól, de egy rövid győri „vendégfellépés” és súlyos sérülés után, Dunaújvárosba visszatérve még 35 évesen is vezette a góllövőlistát. Az akkor már sanyarú anyagi helyzetbe kerülő egyesületet talán ina szakadtáig segítette volna, de 2011-ben be kellett fejeznie a játékot, gerincproblémái miatt az orvosok leparancsolták a pályáról, közölték, ha folytatja, akár tolószékbe is kényszerülhet.

Megértette, és inkább másik széket választott. A klubigazgatóit. Pontosabban őt választották ki nem kis meglepetésére, már-már, ahogyan kiviláglik a szavaiból, gesztusaiból, riadalmára: „Azt mondtam magamban, Úristen, ha már megkaptam ezt a posztot, élni kell a lehetőséggel! Rendkívüli kollégákkal dolgoztam, mint játékosként, egy igazi csapatban. 2016-ban megnyertük az EHF-kupát, színmagyar kerettel, mert én Triscsuk Krisztát is ugyanolyan magyarnak számítom, mint magamat. Emellett volt több mint kétszáz ovis gyerekünk, nekik és a szüleiknek kellett a kirakat, a nagycsapat, az álom, az esély is. Nálunk nem plafon volt, hanem gerenda, amin fel lehet kapaszkodni. Pedig már olyan körülmények között dolgoztunk, hogy amikor például tízzel vezettünk a Fradi ellen, a folyosón ömleni kezdett valahonnan a víz, én meg azért imádkoztam, nehogy befolyjon a pályára, mert ha újra kell játszani a meccset, biztosan nem lesz még egyszer tíz közte. Most sem kellene más, mint egy munkacsarnok, két pályával, ahol a kicsikkel normálisan lehetne edzeni. Meg közösséget építeni, mondjuk Mikulás- és karácsonyi ünnepséget tartani.”

Ezt már kívülálló-bennfentesként állítja, hiszen 2019-ben távozott a klub éléről. Az országos szövetség, az MKSZ elnökségének viszont még tagja. Ebbéli minősé­gében talán csak egyszer ragadtatta el magát, amikor az aktuális szövetségi kapitány, Kim Rasmussen felületes benyomásai alapján nem túl hízelgően beszélt Klujber Katrinról. Boki felfedezettjéről, akiben, mint ekkor leszögezte, saját utódját látja. Merész, túlzó kijelentésnek tűnt, ám azóta fényesen beigazolódott. „A szerénysége, a munkamániája fogott meg. Amikor Azari Fruzsináról kiderült, hogy babát vár, azt javasolták, hozzuk ide a helyére a brazil Nascimentót, de tudtam, nem kell senki. Keti akkor volt tizenhét éves, poénból megkérdeztem tőle, tudja-e, kit igazolunk le, de olyan szomorú képet vágott, hogy nem bírtam tovább, mondtam neki, senkit, jössz te! Élt is vele. Egyesek féltékenyek voltak rá, mert a kedvencem, de bár öt ilyen játékosunk lett volna! Vagy minél több Klujber Katrint, Háfra Noémit, Bíró Blankát, Vámos Petrát nevelt volna ki a magyar kézilabdázás a tao több mint tíz éve alatt! Aztán, amikor kellett, szezon közben elengedtük a Fradihoz, mert mindenki így járt jól. Ha már tálcán kaptuk az államtól a lehetőségeket, a magyar játékosoknak kell megadni az esélyt. És szerintem a magyar edzőknek, ahelyett, hogy folyamatosan hozzuk a divatos külföldieket, akik aztán nagyrészt még magyarul sem hajlandók megtanulni, pedig éveken át itt keresik a kenyerüket.”

Hogy Boki hol érzi magát otthon? A kétlakiságot pontosan jellemzi: „Ha megkérdezik, hol voltam, azt felelem, otthon. Ha meg azt, hova megyek, arra azt, haza. A legtöbb szépet és jót Dunaújvárosban és Dunaújvárostól kaptam. Nő létemre a városban elsőként lettem díszpolgár, erre nagyon büszke vagyok. Meg arra is, hogy bárhová megyek, rengetegen megismernek, rám köszönnek, kérdezgetik, mi van velem. Ez azt jelenti, valamit nagyon jól csináltunk. A női mellett a férfi kézilabda, a röplabda, a jégkorong, a futball is sikeres volt, a sportért élt, lelkesedett az egész város. Most viszont olyan szürke minden.”

BOJANA BOMBÁI (2006., SLAGELSE–DUNAFERR)

Boki azért ragyog, amint a családja szóba kerül: „Már húszéves a fiam, a magyar és a szerb mellett felsőfokon beszél angolul. És azért ilyen szép, mert vegyes a vére. Anya szeme fénye. Az sem baj, hogy végül nem a kézilabdázást választotta, kipróbált sok mindent, de a konditerem jobban tetszett neki. Az élettársammal, Kindli Györggyel tizennyolc éve jóban-rosszban, de sokkal több jóban, együtt vagyunk.”

Hozzáteszi, az ötvenet ugyanúgy éli meg, mint a negyvenet, bár „kicsit elhasználtam a szervezetemet, nehezebben kelek fel, de kizárom a negatív energiákat. Elégedett ember vagyok, nem is lehetek elégedetlen, gyönyörű karrierem volt. Ha minden így marad, akkor maradjon így! De a tömegsportért még szívesen tennék valamit, ebben megtalálnám az örömömet. Akárhogyan is alakul, megyek a magam egyenes útján. Néha jól jártam vele, néha nem, de most már nem változtatok.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 25-i lapszámában jelent meg.)