Sportos bécsi vásár – Moncz Attila publicisztikája

HA JÓL ÍRTAM BE a Google internetes keresőprogramba a kulcsszavakat, illetve a matekot sem rontottam el, akkor jóval meghaladja a tízet azon irodák száma, amelyek utazást szerveznek a bécsi karácsonyi vásárra. Fogalmam sincs, milyen az ilyen jellegű túrák kihasználtsága, mennyien vágnak neki magánúton egy-egy ilyen kirándulásnak, annak viszont nagyon örülök, hogy legkésőbb a mögöttünk hagyott vasárnap óta arra is lehetőség nyílik, hogy csak „felvezető programként” tekintsünk a többek között a Rathausplatzon, a Maria-Theresien-Platzon vagy éppen a Freyung-téren (Altwiener Christkindlmarkt) zajló forgatagra. A sportszerető szurkolóknak pénteken és vasárnap sokkal fontosabb rendezvény zajlik a Wiener Stadthalléban – nemzeti érintettséggel. Merthogy a magyar női kézilabda-válogatott bejutott az Európa-bajnokság elődöntőjébe, tizenkét év után újra éremért játszhat, az osztrák főváros nem a világvége, azt meg több alkalommal is sikerült már bebizonyítani, a sport miatt képesek vagyunk elfoglalni Bécset.

Még ha nem is úgy öt évre, mint tette azt Mátyás király 1485. június elsején a III. Frigyes német-római császárral vívott háborújában. Az „Igazságosnak” sokkal inkább örökösödési okokból jött meg a hódító kedve (törvénytelen gyermeke, Corvin János hatalmát igyekezett garantálni), az elmúlt négy évtizedben viszont „aranyos” okokból vágtak, vágunk neki a túrának. Rendben, akadt, akinek ez szó szerint az aranyat és a Mariahilfer Strassét jelentette, 1985. április 17-én viszont csoportelsőség és világbajnoki részvétel szerepelt a célkeresztben. Merthogy a magyar labdarúgó-válogatott négy győzelmet követően vezette vb-selejtezős csoportját, egy újabb győzelemmel pedig a kezébe vehette a mexikói repülőjegyét. Toni Polster, az osztrákok csatára már a meccs előtti televíziós interjújában csak annyit mert megfogalmazni, reméli, az övéi a lelátón bírják majd a tempót a magyarokkal. Nos, az ötezer piros-fehér-zöld drukker (forrás: magyarfutball.hu) az elején simán, aztán fél órát, illetve Kiprich József dupláját követően már technikai KO-val nyerte meg a hangpárbajt.

Tíz esztendővel később, december 17-én Bécsújhelyen még nagyobb volt a magyar fölény a lelátón, de arra nem is igazán lehetett számítani, hogy szurkolói szempontból Dél-Korea ellenfél, sőt, egyáltalán tényező lesz a mieinkkel szemben. Hangerőben nem is volt, sőt, úgy 11–8-ig játékban, valamint eredményben is mi jártunk előrébb, aztán viszont jött az ázsiai fergeteg… A televíziós képekből nekem Farkas Ági sírása, Németh Helgáék elkeseredettsége maradt meg, illetve az, hogy a következő ilyen alkalmat már nem akarom kihagyni. Az első bécsi hódítás még életkori, a második egyetemi okokból (a szülők „amíg nem teszel le valamit az asztalra, hogy megnyugodjunk” elv mentén, mondjuk így, otthon maradásra bírtak) meghiúsult, a harmadik már nem fog.

Nincsenek illúzióim, a három plusz egy alkalomból most indul majd el célirányosan a legkevesebb magyar Bécs felé. De hogy most nem az M1-es mellett állok és irigykedve nézem a Bécs felé robogó és adott esetben felzászlózott kocsikat, az biztos. A labdarúgás iránti érdeklődéssel lehetetlen felvenni a harcot, és azért a maguk életpályáján az 1995-ös „ezüstlányok” előrébb tartottak, mint a mostaniak. Eleve a világbajnoki és az Európa-bajnoki arany között a „köz” szemében van némi különbség, meg aztán három évtizede akadtak sportszakmai és politikai okokból is hangzatosabb sikerek, hiszen például Oroszországot és Norvégiát is el kellett takarítani az útból (ráadásul mindenkit idehaza, Győrben, majd Budapesten), rendre táblás ház előtt. A presztízssiker most is megvolt (Romániát mindig, mindenben jó érzés legyőzni), de azért, ha őszinték vagyunk magunkkal, a Svédország elleni diadalt leszámítva egy meccsre sem úgy álltunk oda, hogy ez az esélyeket illetően most fifti-fifti.

És talán ez a mostani kontinenstorna legnagyobb felismerése. Hogy ez a válogatott megtanulta elviselni az esélyesség terhét, és nem magát, hanem az ellenfelét roppantotta össze. Azért, aki az Eb előtt azt mondja, az első hat mérkőzést úgy nyeri meg Golovin Vlagyimir csapata, hogy hat gólnál senki sem lesz közelebb hozzá, az, ne szépítsük, nem mond igazat. Ahogyan sokan azt a szövetségi kapitány fejéhez is vágták, midőn a rajt előtt közölte, ő bizony a négybe akar kerülni. Ilyés Ferenc, a szövetség elnöke a legjobb hatot jelölte meg célként, erre tromfolt rá Golovin. Bevallom, én akkor nagyon elégedett voltam, mert a legtöbb edző boldog lett volna a „felső vezetés” irányjelző táblája miatt, erre jött valaki, aki megmarkolta, amit meg kellett markolni és bemondta az elődöntőt. Azt, amelyben 12 éve egyetlen világversenyen sem járt a női kézilabda-válogatott. Most pedig meg is követem a kapitányt, mert az elődöntőbe jutásban a rajt előtt magam sem hittem, azt gondoltam, Svédország előbb lesz ott a Stadthalléban, mint a mieink.

Nem ezen cikknek kell megfejteni, mi vezetett el idáig, nem én akarok rendet vágni a tao- és támogatási univerzumban, én most csak nagyon lelkes szurkoló vagyok, aki a labdarúgó-, valamint a férfi kézilabda-válogatott után a női kézilabda-válogatottba vetett hitét is visszakapta. Természetesen lehetetlen nem észrevenni a párhuzamokat, hogy beérnek a fiatalok, hogy kézilabdában már korosztályos szinten megtanulnak nyerni, hogy végre nem milliókért ülnek itthon a padon, hanem a komfortzónájukat elhagyva elmennek külföldre, ahol aztán nem csupán szerencselovagok, de kulcsemberek lesznek, lehetnek, illetve, hogy azért minimum külföldi „beütésű” szakemberek (mást ne mondjak, az olasz Marco Rossi, a spanyol Chema Rodríguez és az ukrán felmenőkkel bíró Golovin) is dolgoznak a frontvonalban. (Mondjuk ez iránymutató lehet, hogy több sportágban mit kell rendbe tenni az infrastruktúra után, de ez megint hosszabb és megint nem közvetlenül ide tartozó téma…)

Újságírói munkám során korábban mindig irigykedve néztem, hogy például a német futballválogatottat mennyien kísérik el a különböző helyekre vagy hogy az immár négyszeres Formula–1-es világbajnok, holland Max Verstappennek vagy honfitársának, a dartsos (!) Raymond van Barneveldnek (aki nem hiszi, december 22-én este kilenc tájékán nézze a Sport1-en a PDC-világbajnokságot!), esetleg a gyorskorcsolyázóknak mekkora az utazó táboruk. Még mielőtt bárki azt hinné, nem feltétlenül az eredmények miatt. Volt szerencsém az ezredfordulón élőben látni, hogy Eindhovenben hollandok mikért szorítanak azért, hogy Max apja, Jos ne 15., hanem 14. legyen. Megőrültek érte és megtanulták megbecsülni a legkisebb sikereit is. Mi is jó úton járunk efelé, legalábbis a franciák elleni, keddi vereség után látottak ezt mondatják velem. Azért a Főnixben jó néhány percig zúgott a vastaps, ami akár annyi erőt is adhat, hogy az EHF egyik munkatársa által nekem küldött üzenetben „másik bolygón játszónak” minősített Norvégia ellen is érezzük a hatását. Mert akkor hátha nem csupán Mátyás, de Vova hadát is nyögi majd Bécsnek büszke vára.

Akkor alighanem a románok ellen kapott ízelítő után teljes hosszában is megcsodálhatjuk Golovin kozák táncát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!