A csalás mezsgyéjén – Bobory Balázs publicisztikája

NEM SZERETNÉM ÉS NEM IS LEHET VISSZAIDÉZNI azokat a mondatokat, amelyek kedd este a magyar–svéd férfi kézilabda Eb-mérkőzés lefújása után elhagyták a számat. A történetet csak nagyon kevesen nem ismerik: a mieink 32–32-es állásnál a győzelemért támadtak, néhány másodperccel a vége előtt Szita Zoltán tört kapura jobbról, az ellenfél egyik játékosa elé állt és akadályozta a lövés pillanatában. Még az élő képsorok futásánál is érezhető volt, hogy a svéd a hatoson belülre lép, így a szabályok szerint hétméteresnek kellett volna következnie, ehelyett a játékvezetők sípja néma maradt, a felek pedig megosztoztak a pontokon. 

Néhány évvel ezelőtt el lehetett ezt az egészet intézni azzal, hogy a spori nem látta, meg tizedmásodpercek alatt kellett döntenie, neki nincs videója, és csak az öltözőben tudja visszanézni, ha esetleg hibázott. Régen a Telesport fociösszefoglalójában még volt olyan rovat is, amikor játékvezetői döntéseket elemeztek, arra is emlékszem, hogy a főcímben egy videólejátszóról láttunk képet, a mai fiatalok persze már meg sem ismernék ezeket a készülékeket. 

Mert ma már helyette hiperszuper technika használható, minden digitális, a mozzanatok akár azonnal grafikonon is megjelennek szoftverek segítségével, és teljesen észszerűnek tűnt meghozni azt a döntést, hogy a mérkőzést befolyásoló eseteket vissza lehessen nézni, és esetleg korrigálni a hibás döntést, rossz vagy éppen elmaradt fújást. Az úgynevezett VAR-technika a futballban évek óta működik, és a sok erénye mellett azért elég gyakran még borzolja a kedélyeket, ha a tizenöt szögből visszalassított szituáció után a nézők számára nyilvánvaló döntés helyett egy másikat hoz meg a játékvezető. De legalább már eljutottunk oda, hogy sok helyen a bírók mikrofont is viselnek, és a döntésüket hangosan közlik, hogy a szurkolók is megértsék, mi történt, mi alapján született meg az ítélet. 

Persze ahogy kedden láttuk, semmire sincs garancia, és néha arcátlanul el lehet vezetni a meccseket. A magyar–svéd összecsapás német játékvezetői párosa – nem érdemlik meg, hogy a nevüket leírjam – összességében jól fújta a mérkőzést az utolsó másodpercekig, csak aztán valószínűleg a videózás alatt volt idő mindent alaposan átgondolni. A mieink számára annyi volt a tét, hogy marad-e esély a legjobb nyolc között végezni, a svédek viszont házigazdaként a legjobb négy közé, az elődöntőbe igyekeznek, és egy vereség sokat rontott volna az esélyükön. A tornának, a rendezőnek, a nemzetközi szövetségnek egyértelmű érdeke, hogy a hazai csapat a lehető legtovább állva maradjon. Szóval a német játékvezetők megnézték a nyilvánvaló esetet, majd visszasétáltak a pályára, és a mikrofonba annyit mondtak, nem történt semmi, nincs itt semmi látnivaló, mindenki menjen zuhanyozni az öltözőbe és hűtse le magát. 

Megéltem egy-két futballmérkőzést falusi pályákon, nemegyszer fordult elő, hogy ilyen arcátlan ítélet után a spori nehezen jutott el az öltözőépületig, vagy ha sikerült is neki, órákig maradt bezárkózva, mert néhányan „őszintén” el akartak vele beszélgetni, mielőtt hazamenne. Most ettől nem kellett tartani, és attól félek, a két németet látjuk még ezen a tornán is fújni, s lehet, hogy semmi re­torzió sem éri őket. 

Az ilyen esetekben egy játékosnál, edzőnél a tehetetlenséget a legnehezebb kezelni. És bár a visszanézésekkel, „varozással” elvileg létezik „jogorvoslat”, és a hibát el lehet tüntetni, az emberi tényező még mindig a döntések hátterében áll, és úgy tetszik, a szemérmetlenségnek sohasem lesz gátja, határa. Mindig lesznek olyan döntések, amelyek felülírják a józan észt, a kikockázott, mindenki számára elérhető, feldolgozható képsorokat, és a verkli néhány döccenő után forog tovább, ahogy az a mindenkori erősebb kutyának az érdeke. A magyar csapattal ezt is meg lehet tenni, legfeljebb lesz egy-két karcosabb nyilatkozat, aztán mindenki megy haza, és beletörődve teszi tovább a dolgát. A két játékvezető pedig megnézi a bankszámláját, megérkezett-e a meccs levezetéséért járó nem kevés juttatás, és maximum késő este egy sör mellett kettesben ismerik el, hogy talán ezt mégsem kellett volna.

A bírók érinthetetlensége évtizedes téma, döntéseik háttere a legtöbbször tabunak minősül, ahogy nyilatkozni sem szoktak és nem is szabad nekik, működésük csak kis részben transzparens. Nyilván kellenek bolondok, akik hetente akár többször is több száz, ezer, esetleg tízezer néző előtt hülyéztetik le magukat és hagyják, hogy édesanyjuk vasárnap délután gyakran csuklással küszködjön, ezért emelem is a kalapom előttük. A legnagyobb baj a szándékos tévedéssel, vagy mondjuk ki, a csalással van, és ha erre még a sporiknak sikerül rápakolni az esetenként rájuk jellemző rátartisággal, fölényeskedéssel, akkor bizony forr a vér játékosban, edzőben, szurkolóban. Csak amíg egy sportolót akár verbális inzultusért hetekre, hónapokra eltiltanak, a játékvezetői szankciókról nagyon keveset tudunk, belső értékelések ritkán látnak napvilágot. Én most végtelenül kíváncsi lennék, hogy a Nemzetközi Kézilabda-szövetség játékvezetői bizottságának feje mit mond a német közreműködőknek, de ezt vélhetően sosem fogjuk megtudni. 

Persze kis nemzet vagyunk, a sportban mégis inkább óriások, ennek ellenére gyakran érezzük azt, hogy velünk bármikor packázhatnak a bírók, és ilyenkor halljuk gyakran azt a sablont is, hogy gyenge a sportdiplomáciánk. Számomra ez azért furcsa, mert másfél hete, a férfi vízilabda Európa-bajnokság középdöntőjében a házigazda szerbek elleni meccsen is elfogult fújást kaptunk, és ugye ebben a sportágban többnyire mi vagyunk a tanítók, a nagymesterek, mégis előfordulhatnak ilyen esetek. 

De írok másról. A kosárlabda Bajnokok Ligája playinjében, a legjobb tizenhat közé jutásért a Szolnok mindent eldöntő mérkőzést vívott az olasz Trieste ellen a diósgyőri arénában, és az utolsó pillanatban, egypontos vendégvezetésnél Brady Skeens dobhatott volna tiszta ziccert, ha ellenfele nem ugrik neki és akadályozza a mozdulatsorban. A három spori közül az egyik abban a pillanatban felemelte a kezét, mutatta a faultot, aztán a síppal kivárt, sohasem született meg az ítélet, a Szolnok kikapott, és óriási szakmai sikertől esett el, nem mellesleg több tízezer eurótól, amely a továbbjutásért járt volna. A három bíró az esetet nem nézte vissza, félpercnyi rövid kupaktanács után úgy vonultak az öltözőbe, hogy sem edzővel, sem játékossal nem fogtak kezet, és nem is inkább vonulásnak tűntek sietős lépéseik, hanem menekülésnek a felelősség és a nehéz kérdések elől. Hogy mi lett azóta velük? Egyikük, a lengyel Wojciech Liszka éppen kedden, a Rytas Vilnius–Galatasaray meccsen ténykedett szintén a BL-ben, és megint ott volt az oldalán a horvát Martin Vulic is, ő szintén fújt (illetve amikor kellett volna, mégse) Miskolcon. Ebből az derül ki, hogy a nyilvánvaló, mérkőzést, sorsokat eldöntő hibák után nincs büntetés, minden megy tovább, mintha mi sem történt volna.

Ahogy a kézilabda Európa-bajnokságon sem lesz ez még napokig téma. A mieink e sorok írása után, szerdán lejátszották utolsó meccsüket a horvátok ellen, és csütörtökön már itthon is lesznek, a svédekre viszont még vár a helyosztó saját közönségük és vélhetően telt ház előtt, ennyi a lényeg. 

Az, hogy valaha megérjük-e a teljesen objektív körülményeket a sporteseményeken, vagy az emberi faktor miatt mindig meglesz a tévedés vagy éppen csalás lehetősége, jó kérdés. A sport szépsége sokszor a kiszámíthatatlanságban, a váratlanságban is rejlik, csak éppen nem jó azzal szembesülni, ha egy ország képviselői az ilyen esetekben mindig a rövidebbet húzzák. Mi most egy ilyen vonaton ülünk, és folyamatosan meg kell emésztenünk valamit. 

Ez a magyar–svéd meccs megint nagyon rágós falatnak tűnik…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!