Digitális detox – Mohai Dominik publicisztikája

AZ ÜNNEPI IDŐSZAK ELŐTT olyannyira jó formába lendült a labdarúgó NB I egyik vidéki csapatában játszó támadó, hogy klubja történelemkönyvébe is beírhatta volna magát egy újabb góllal. Újságírói reflex (és felettesi intelem), hogy ilyenkor meg kell szólaltatni az illetőt – a szokásos köröket lefutva, sikertelenül, végül az egyik népszerű beszélgetős alkalmazásban írtam rá. Hosszasan vártam a válaszára, mire kiderítettem, hogy várva várt interjúalanyom a digitális méregtelenítés, vagy ismertebb nevén a digitális detox gyakorlatában mélyedt el. Ennek több módja is létezik, valaki csak a közösségi média oldalakról tűnik el, valaki a teljes digitális eszköztárát leselejtezi, és visszatér a gombos telefon használatára, hogy azért mégiscsak elérjék, ha kell. A cél pofonegyszerű, csökkenteni a digitális eszközök és a közösségimédia-platformok okozta függőséget; ebből kifolyólag javul a mentális egészség, az alvás és a koncentráció. Arra nem jöttem rá, hogy csak a közösségi médiát, az internetet, az okostelefont vagy akár mindenféle kommunikációs eszközt dobta félre a játékos, és hogy meddig tervezi folytatni ezt, de a tanulságot levontam. Vagy személyesen létesítek kapcsolatot vele, vagy sehogy, de ha így teljesít a 21. század harmadik évtizedében szokatlan módszerrel, nincs oka változtatni – ugyan a klubtörténeti gól nem jött össze, de nem túlzás azt állítani, hogy élete formájában játszott az elmúlt fél évben. 

S ha már a titokzatos támadóra ilyen jó hatást gyakorol a digitális detox, gondoltam, az ünnepi időszakban én is kipróbálom a módszert, hátha valamirevaló újságíró lesz belőlem. A hatást persze nehéz összehasonlítani, mert azért a gólok és a gólpasszok nehezen összevethetők egy jó interjúval, vagy egy izgalmas adatból, játékhelyzetből írt hosszú elemzéssel, annyi viszont biztos: kommentek olvasása nélkül összehasonlíthatatlanul szebb az élet. Egyébként sem javallott a szakmánkban túlságosan belemélyedni a cikkek linkjei alatt található hozzászólásokba, hiszen a többség úgyis jobban tudja, és ha később kiderül, hogy mégsem, akkor sem igazul meg a szerző, mert már mindenki továbblépett. Arról nem is beszélve, hogy rosszabb esetben a cím elolvasásánál tovább nem jut a kommentelő. Nagyjából ennyi súlya is van a közösségi médiában írt hozzászólásoknak, válogatott sértéseknek, és erre valójában akkor jön rá az ember, ha teljesen kitörli az életéből. Persze homokba sem lehet dugni a fejet, de az ilyen jellegű fórumokon kevés a jó szándékú, ízlésesen megfogalmazott, építő jellegű kritika. Egyáltalán nem hátrány tíz percig unatkozni, harminc percet olvasni, másfél órát főzni az idővonal végig pörgetése helyett. Tényleg olyan fontos az a hír, az a bejegyzés, az a vélemény, az a komment? 

Tapasztalataim szerint nem, de azért mégiscsak rákattintottam néhány napja az egyik írásom alatti hozzászólásokra: ezek alapján nem jött be a digitális detoxra vonatkozó tervem, a képességeim talán még romlottak is. 

Sajnos innen-onnan hallani, hogy hozzám hasonlóan a labdarúgók többsége is azért enged a bűnös csábításnak, és olvasgatja, mit gondol róla a digitális agóra. Amíg a kétezres évek közepéig legfeljebb a sajtóban megjelent, javarészt cizellált kritikákkal kellett megküzdeniük – és persze heti egyszer a stadionban hallható bekiabálásokkal –, ma már teljesen ismeretlen emberek feszültséglevezetésének tárgyává válnak. Ha ez bármilyen fokú közösségimédia-függőséggel is párosul, szellemileg tönkremehet a játékos. A pályán elkövetett hibák, a véletlenül súlyos sérülést okozó szabálytalanságok, vagy egy keményebb nyilatkozat következtében olyan gyűlöletcunami zúdul az illető bejegyzései alá a kommentmezőbe, hogy az elviselhetetlen. A családtagok sem jelentenek tabutémát ilyenkor, sőt, a halálos fenyegetések is gyakran megjelennek, még ha a „bátor” harcosok ezt nem nyilvánosan, hanem privát üzenetben merik csak megtenni.

Jó leleplezés, amikor ezeket a privát üzeneteket a labdarúgók a nagyközönség elé tárják, mert kis ízelítőt kapunk abból, hogy akiket a televízión keresztül hétről hétre nézünk, szintén emberek, és rettenetesen rosszul esik nekik is, ha indokolatlanul bántják őket. Ilyenkor azért érdemes elgondolkodni azon is, hogy miért kell, hogy valakinek bántódása essék azért, mert hibázott egy sporteseményen, vagy mert gólt lőtt a csapatomnak, és ünnepelni merészelt… A probléma abban rejlik ezzel az módszerrel kapcsolatban, hogy amikor csokorba szedik a pocskondiázó hozzászólásokat, valójában azt bizonyítják a játékosok, hogy olvassák ezeket, tovább tüzelve az utálkozásra hajlamosakat. Nem lenne egyszerűbb neves futballistaként otthagyni a teljes közösségi médiát? Nem elég, hogy hétről hétre ezrek és ezrek tapsolnak a valóságban? Fontosak ennyire azok az emojik vagy felszínes gratulációk kamu felhasználónevű, profilkép nélküli személyektől, miközben egy mérkőzést eldöntő hiba miatt egy pillanat alatt százak, ezrek ostromolják az oldaladat?

Érdekes jelenségre lettem figyelmes az elmúlt hetekben, hónapokban: a gólt szerző labdarúgók gólöröm helyett beállnak a legközelebbi pályaszéli kamera elé, és pókerarccal széttárják a karjukat. Angolul aura farmingnak nevezik e tevékenységet, melynek lényege, hogy azt a benyomást keltse magáról az illető, hogy ő milyen hidegvérű, menő, még a gólját sem ünnepli meg, annyira kizökkenthetetlen. Az írás elején említett focista arról is felismerhető, hogy a góljai után kezét az ég felé emelve üvöltve rohan a szurkolók vagy társai felé, és feltételezésem szerint van összefüggés az ujjongás elmaradása és aközött, hogy erről nem tesz közzé képet valamilyen oldalra.

Örömteli, hogy a futballisták már a reklámértékükből képesek kitűnő megélhetést kialakítani, de elszomorít a gondolat, hogy vannak olyanok, akiknek az első gondolata a gólszerzés után – de lehet, hogy már a találkozó előtt is –, hogy milyen fotót rakhatnak majd ki az ünneplésről az Instagramra. 

Talán túlzás, amit gondolok, de inkább a kamerának történő pózolást büntetném sárga lappal, mint a szögletzászló kirúgását, a szurkolók közé ugrást vagy a mezlevételt. Tudom, tudom, a szponzoroknak nincs jobb reklám annál, mint hogy a játékos az ő logójukkal ellátott mezben tombol, ám a dressz ledobásával épp ezt akadályozza meg, de a játék szelleméhez sokkal közelebb áll egy ilyen eseménysor, mint karba tett kézzel fapofát vágni a kamera előtt. Persze nem szeretnék „ünneplésrendőrt” sem játszani – talán már meg is tettem –, elvégre a gólszerző a góljával kivívta a reflektorfényt, amelyet arra használ, amire akar. 

Tömegrendezvényeket szívesen látogató fogyasztóként az élő közönséggel kapcsolatban is eszembe jut az a groteszk látvány: annak ellenére, hogy kismillió felvétel készül a rangos mérkőzésekről, koncertekről, azok körítéséről, a lelátón vagy a nézőtéren helyet foglalók sokasága mégis a telefonján keresztül figyeli az eseményeket, és olyan videókat készít, amelyek a zaj és a kéz rázkódása miatt nézhetetlenek, ha egyáltalán megnézik azokat utólag. Az ultracsoportok nem véletlenül hívják fel a szurkolótársak figyelmét, hogy a kapu mögött – vagy ahol épp elhelyezkednek – a telefonnak a zsebben a helye. 

A futball főszereplőjének a pillanatot megélő közönségnek és a gól mámorától tomboló játékosnak kell(ene) lennie.