Nincs királyi türelem – Cselőtei Márk publicisztikája

Ha van futballklub a legmagasabb szinten, amelynél már egyetlen trófea nélküli idény is tragédiának minősül, akkor az a történelem legsikeresebb labdarúgócsapata, a Real Madrid. Tudja ezt az elnök, Florentino Pérez is, talán mindenkinél jobban, ezért a vezetőedzőkkel szembeni türelem ismeretlen fogalom a kéziszótárában, miközben könnyen lehet, hogy ezzel az irányítási elvvel olyan szakmai ziccert hagy ki, amit később még nagyon fog bánni. A szóban forgó döntés természetesen Xabi Alonso egy héttel ezelőtti menesztése, ami hatalmas port kavart világszerte a sportsajtóban, s amelynek különféle olvasataira az alábbiakban kitérek, miközben a madridiak még most sem tudják, hosszú távon ki veszi át a csapat irányítását. 

Kezdjük a tényekkel: Xabi Alonsóért a fél világ­elit sorban állt klubvezetői szinten, már másfél évvel ezelőtt is, amikor a baszk szakember egy meccs híján veretlen idényt teljesített a Bayer Leverkusennel úgy, hogy Bundesliga-címet és Német Kupát nyert, na meg ezüstérmes lett az Európa-ligában. Akkor a Bayern München és a Liverpool is komolyan érdeklődött iránta, a Real Madriddal is összeboronálták, ám az utóbbi akkor még kitartott Carlo Ancelotti mellett, Alonso pedig úgy döntött, lehúz még egy utolsó évadot a Leverkusen élén. A gyógyszergyáriak teljesítménye – természetes módon – visszaesett a túlteljesítés után, de a csapat a 2024–2025-ös évadban sem zuhant össze, a német élvonal második helyére futott be, azzal pedig a teljes közvélemény egyetértett, hogy a váltásra immár készen álló szakember a következő edzőgeneráció egyik legnagyobb ígérete, aki már most szakmája legjobbjai között van, modern elképzelésekkel, megvan a tekintélyre méltó futballistamúltja, és még a sajtó kezelésében is szükséges erényeket csillogtat. A Real Madrid nem is tétovázott, elköszönt a brazil válogatotthoz tartó Ancelottitól, s kinevezte Xabi Alonsót azzal a céllal, hogy formálja át a játékot, a keretet, a stílust, s az egyénekre építő klub erőltessen magára valamit a korszerű futball általános jegyeiből – legalábbis ezt hittük, de látva Pérez mostani lépését, könnyen lehet, hogy rosszul.
Xabi Alonso ugyanis csak több mint fél évet kapott a bizonyításra a Real Madrid kispadján. Első megméretése a nyári klubvilágbajnokság volt, ám akkor még csak néhány hete dolgozott együtt egy olyan kerettel, amelynek védelmébe folyamatosan érkeztek az új labdarúgók. A madridiak az elődöntőig így is eljutottak az amerikai tornán, ott aztán kiütéses vereséget mért rájuk a BL-címvédő Paris Saint-Ger­main. Alonsónak a bajnokság nyitánya előtt még volt kis ideje, hogy saját képére formálja az együttest, ami sikerült is neki, legalábbis az első meccsek tanúsága szerint. Bár nem brillírozott a Real Madrid, nem jöttek a kiütéses győzelmek, a sorozatos három pontok igen, a vezetőedző elképzelései pedig látszódtak a csapatjátékon: intenzívebbé vált a letámadás, nőtt a támadóharmadban szerzett labdák száma, megváltozott a védekezés, miközben egyes labdarúgók posztját gyakorlatilag újradefiniálta: a nyáron érkező belső védő, Dean Huijsen labdával sokszor inkább támadó nyolcasnak tűnt, az addig szélsőként futballozó Arda Güler pedig fantasztikusan mutatott a pálya közepén, tízesként. Úgy tűnt, minden a megfelelő irányba halad, ami még akkor is igaz, ha a bajnokságban becsúszott egy Atlético Madrid elleni 5–2-es zakó idegenben. Október végén a Real Madrid viszont a sorozatban négy (még Ancelottival) elvesztett el Clásicót követően úgy verte meg hazai pályán 2–1-re a Barcelonát a La Ligában, hogy a játék képe alapján három-négy gól is lehetett volna a két csapat között – igaz, a katalánoknak több kulcsemberük sem volt bevethető. Azt lehetett gondolni, minden a terv szerint halad, de utólag kijelenthető, épp azon a mérkőzésen tört meg valami a csapat és Alonso között. 

Az említett el Clásico legemlékezetesebb jelenete az volt, amikor a védekezésre hosszú percek óta fittyet hányó Vinícius Júniort lekapta a pályáról Alonso, a brazil pedig ritkán – általam sosem – látott hisztit csapott lecserélésekor, keményen odaszólva edzőjének. A baszk szakember később a sajtóban és állítólag a csapat előtt sem bírálta Viníciust, belső források szerint ez több csapattársnak sem tetszett, Florentino Pérezék is a csatár pártjára álltak, az öltözőben pedig szépen lassan elindult a klikkesedés. Ezek azok az információk, amelyeket száz százalékig sosem fogunk tudni igazolni, legfeljebb évek múltan leírja őket valaki az önéletrajzi könyvében… Az viszont tény, hogy ezt követően a sérülések is megszaporodtak a Real Madrid keretében, elkezdtek romlani az eredmények, folyamatossá váltak a botlások, Alonso pedig tűzoltás gyanánt saját elképzeléseihez is hozzányúlt, s kicsit visszatért az Ancelottit idéző futballhoz, csapata kevésbé volt intenzív, többet törődött a védekezéssel, némiképp elvesztette azt az identitást, ami a 44 éves szakvezető sajátja. Ez januárban, a dzsiddai Szuperkupa-döntőn csúcsosodott ki, amikor a Real Madrid defenzív felfogásban lépett pályára a Barcelona ellen, majd 3–2-re kikapott, Xabi Alonsónak pedig gyakorlatilag egyből távoznia kellett. 

Ez számomra a legtöbb szempontból csaknem érthetetlen és értelmezhetetlen. Egyrészt Xabi Alonso győzelmi mutatója meghaladta a hetven százalékot a Real Madrid kispadján, ami még ennél a klubnál is elit teljesítménynek számít, nemhogy máshol; másrészt menesztésekor a madridiak négy pontra voltak lemaradva a Barcelonától a La Ligában, miközben a BL-ben a következő két találkozón (Monaco otthon, Benfica idegenben) jó eséllyel három pont is elég lenne, hogy a legjobb nyolc között zárják az alapszakaszt (most hetedikek) , így egyből továbbjussanak a nyolcaddöntőbe, ráadásul még a Király-kupában is álltak. Ehhez képest az utóbbi sorozatból az ideiglenesen megbízott Álvaro Arbeloa vezetésével azóta már kiesett a Real a másodosztályban sem remeklő Albacete ellen (3–2) a legjobb tizenhat között. Ha az eredményességet vesszük alapul mint a menesztés legfőbb okát, a döntés érthetetlen. Ha arra gondolok, hogy egy Szaúd-Arábiában lejátszott, egy góllal (megpattanó lövéssel) elvesztett Barcelona elleni Szuperkupa-döntő a kirúgás legfőbb érve, a döntés érthetetlen. Ha az a fő ok, hogy a csapat és a játék nem állt még úgy össze, ahogyan arra sokan számítottak, miközben Alonso elképzelése a labdarúgásról homlok­egyenest más, mint Ancelottié, ehhez a futballistákat hozzá kell szoktatni, és még az újonnan érkezők beépítésével, plusz a sérülésekkel is meg kellett küzdeni, a döntés érthetetlen. 

Az egyetlen kritérium, ahonnan ez a megoldás értelmet nyer, az az, ha Xabi Alonso tényleg, teljes mértékben elvesztette az öltözőt, s nem csak egy részét. Erre utaló jelet azóta keveset kapunk, még az emlegetett döntőt követően vele összeszólalkozó Kylian Mbappé is külön posztban, látszólag szomorúan búcsúzott tőle, de a spanyol sajtó java része úgy véli, ez volt a döntő szempont Péreznél – na meg az, hogy az irányvonal nem csapatának kedvezett, márpedig még egy jelentős trófea nélküli idényt semmiképp sem szeretne bevállalni a bevezetőben ismertetett indok alapján. Látszólag azonban Vinícius az egyetlen, akit Alonso az öltözőben ténylegesen, talán visszafordíthatatlanul elvesztett, de felteszem a kérdést, nem lett volna-e egyszerűbb az egyébként is rengeteg balhét kiváltó braziltól megválni, mint attól az embertől, akinek az volt a célja, hogy a sikerek mellé a modern játékot is elhozza az évek óta csak sztárjaira építő (egyébként nyilván sikeres) klubba? 

Úgy gondolom, ha a nyáron valóban az lett volna Pérez elnök célja, hogy Xabi Alonso új futballkultúrát az öltözőbe hozva valódi egységet, csapatot teremtsen, amely hosszú távon modern, intenzív, látványos labdarúgást játszik és még eredményes is, akkor bárhogyan is alakulnak az eredmények (amelyek, még egyszer hangsúlyozom, messze voltak a rossztól), nem fél évet kap a kispadon. Így Xabi Alonso új kihívás után nézhet, minden bizonnyal lesz kérője, míg a Real Madrid Arbeloával halad addig, amíg nem talál hosszú távú megoldást, merthogy látszólag erre a forgatókönyvre a klub sem volt felkészülve, nem volt előkészített, biztos helyettes. Az utóbbit jól mutatja, hogy a fogadóirodák szerint Jürgen Klopp a kinevezés legfőbb esélyese, aki nemrég nemcsak cáfolta ezeket az értesüléseket, még be is szólt a klubnak. 

Kérdés, hogy ezek után mer-e modern elképzeléseket valló edzőhöz nyúlni Pérez (és van-e értelme), vagy jönnek a jól bejáratott nevek, mint Zinédine Zidane vagy éppen José Mourinho?!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!