MESTER – csupa nagybetűvel – Kovács Erika publicisztikája

Minden sportágban fontos az edző személye, kétségtelen, hogy számít, hogyan „kapcsolódik” össze a tanítványokkal, hogyan figyel rájuk, hogyan terelgeti őket – a hétköznapok során is. Ez utóbbi gyerek- és fiatalkorban talán még fontosabb, mint az adott sportág alapjainak elsajátítása. Aztán később is sokat tesz az edző és tanítvány kapcsolatához (akár már olyankor is, amikor a sportoló a csúcsokat ostromolja), hogy az edzőtermen, az uszodán, a pályán kívül összeköti-e őket valami. 

Valami: például figyelem (egymásra), törődés, tisztelet, megértés (minden téren), segíteni akarás, bizalom. 

Éveken keresztül figyeltem csodálattal két nagyszerű ember kapcsolatát, ott voltam velük és mellettük a viharok idején is (ne legyünk álszentek: a legjobb családban sem mindig a csend honol, két egymásra találó ember, edző és tanítvány is érzi néha, kicsit szeretne távol lenni a másiktól…), és láttam őket, szerencsére jó sokszor, amikor könnyes szemmel borultak egymás nyakába egy-egy világraszóló siker után. Kovács István és Berki Krisztián egymásra talált, amikor olimpiai, világ- és Európa-bajnok tornászunk visszavonult, a nagyinterjúban is úgy jellemeztem őket, hogy a borsó meg a héja – merthogy ők tényleg ilyenek voltak, és amúgy még manapság is ilyenek, fogják egymás kezét. 

Míg világ a világ. 

Elérzékenyültem akkor is, amikor Szász Emese Kulcsár Győzőt gyászolta: az előbb sportolóként, majd edzőként is nagyot alkotó mester igazi mentora volt Rio olimpiai bajnokának, meg annál sokkal több, nem véletlenül idézi őt meg Emese nagyon sokszor – beszélgetésekben, interjúkban, a mindennapokban. 

Ahogyan Nagy Tímea sem tud könnyek nélkül beszélni Udvarhelyi Gáborról, az együtt töltött évekről, a jó időben és pillanatban „elhelyezett” atyai mondatokról, tanításokról. 

A jó edző végig ott van melletted – akkor is, ha ő már nincs…

Sosem tagadtam, hogy a víváshoz erős érzelmi szálak kötnek: amikor a gyereked, gyerekeid megtalálják azt a közeget, azt a sportágat, amelyikben jól érzik magukat, amikor látod, hogy barátokra lelnek az iskolán kívül is, amikor egymás szavába vágva mesélnek a vívóteremben átéltekről (meg persze a vívóteremben megismert barátokkal együtt az azon kívül megélt bolondozásaikról), megnyugszol, mondván, jó helyen van a gyerek. 

Ha meg olyan edző pátyolgatja őket, akiről messziről süt, hogy „passzol” a gyerekeidhez, szemernyi kétség sem marad benned – pátoszosan hangzik, tudom, mégis: boldogságot érzel, és megköszönöd a Jóistennek, hogy ilyen mestert adott a gyerekeidnek.

Aztán a vívásban töltött évek során rájössz, több ilyen „csodamester” van, hogy ebben a sportágban egészen mást jelent edző és tanítvány kapcsolata. Hogy nem véletlenül nem beszélnek a vívásban edzőről, kizárólag mesterről. 

Onnantól csodálattal figyeled ezeket a párosokat, újra és újra képes vagy meghatódni, amikor azt látod, hogy a figyelem egymásra valójában FIGYELEM egymásra, hogy az összhang voltaképpen igazi egymáshoz kapcsolódás – a sport nem csak az (arany)érmekről szól…

Hanem például arról is, hogy amikor valaki abbahagyja a versenysportot, rendre talál alkalmat arra, hogy találkozzon a mesterével, meg arról, hogy csak azért szalad be egy versenyre, hogy megölelje. 

És arról is, hogy amikor a mester (váratlanul…) itt hagyja ezt a földi életet, kicsit megálljon az idő… 

Nekünk ilyen mesterünk volt.

Fehér Gábor kedden, egy nappal a szerdai, 68. születésnapja előtt örökre elaludt. 

Mennyi emlék, mennyi tanítás, mennyi sok szép pillanat jut(hat) eszébe róla a tanítványainak – régieknek és mostaniaknak egyaránt. 

A mestert (nekünk: a MESTERT) nem lehetett nem szeretni: örökké mosolygott (a szeme akkor is, amikor éppen egy vereséget elemzett a tanítványának), mindig volt egy, a helyzethez illő mondata, s ezeket a fiatal sportolók vitték és viszik is magukkal tovább. 

Emlékszem, mennyire jó volt hallani, amikor egy kadét nemzetközi versenyen így bocsátotta útjára a fiamat (ők ketten az utolsó pillanatig fogták egymás kezét – néha csak a távolból, de fogták): „Bárkit képes vagy legyőzni…”, de mielőtt szétrobbantam volna a büszkeségtől, jött a mondat második fele: „…de téged is bárki le tud győzni!”

Szinte hallom, ahogy kétségbeesett vívóinak, akik azzal futottak oda, hogy milyen erős vívó a következő ellenfelük, azt mondja: „És akkor mi van?”

Hitet, tartást adott minden tanítványának – és olyan tudást a kardvívók kezébe, hogy az ember sokszor csak ámult: ha valaki esetleg nem tudta, hogy az éppen páston lévőnek Fehér Gábor a mestere, abból, amit a kezével „csinált”, rögvest egyértelmű vált a mester (nekünk: MESTER) személye. 

Azt is mellette, tőle tanultuk meg, hogy amikor azt mondja a tanítványnak a pást mellett, „Csengess be!”, valójában azt kéri, vegyen egy parádriposztot: védés (bim), aztán visszavágás (bam) – meg azt is, hogy a feltétlen bizalom ténylegesen feltétlen bizalmat jelent. 

Amellett, hogy hitet adott a tanítványainak, hitt bennük ő is. Valamennyiükben. És állandóan bátorította őket. 

Egy újabb kedves emlék: évekkel ezelőtt az egyik edzésen egy kislány odament a mesterhez, hogy fáj a hasa. „Gyere, ülj le ide mellém erre a székre! – néhány percnyi üldögélés után a mester megkérdezte, jobban van-e, majd a nemleges válasz után így folytatta: – Akkor nem mindegy, hogy a páston fáj-e a hasad vagy a széken ülve?” A kérdést mosolyogva tette fel, egy pillanatnyi unszolás sem volt benne azért, hogy a gyermek folytassa a munkát, s mégis: néhány pillanat múlva már újra ott állt a páston – a hasfájást „elfújta a szél”. 

A gyerekek mellett figyelt a szülőkre is: sohasem felejtem el, hogy amikor az egyik versenyre késve, már a csoportkör végén érkeztem, összeszorult a szívem, mert azt láttam, hogy a lányom a hátsó sarokban sír. „Jézusom, mi történt?” kérdésemre rögtön érkezett a mestertől a válasz: „Nyugi, ne ijedj meg! A lányok nemcsak akkor sírnak, amikor kikapnak, hanem akkor is, amikor győznek. Megnyerte mind a hat ötös asszóját.”

A kardvívás iránt múlhatatlan szerelmet érzett, ebből az érzésből igyekezett minél többet átadni a fiataloknak (meg nekünk, szülőknek is). 

Persze, nem volt mindenkivel mindig felhőtlen a kapcsolata (van olyan ember, akinek nincs konfliktus az életében?), akadtak kudarcai (mint mindenki másnak), bőven kijutott neki a megpróbáltatásokból (többet is „kapott” belőlük, mint az átlag…), mindezek ellenére is mosolygós maradt. És szüntelenül dolgozott – a magyar kardvívásért. 

A halála előtti órákban is ott volt a vívóteremben, jókedvű volt, nem utalt semmi a tragédiára. 

A fájóan korai búcsújára.

A sportágon belül a döbbenet honol (újra, hiszen nemrég távozott a nagy bajnok, Köves Csaba…), tanítványok írnak egymásnak, hívják egymást, mert nem akarják elhinni, hogy szeretett mesterük nincs többé. 

Vigaszt csak az nyújthat nekik talán, hogy elmondhatják, végtelenül szerencsések, hogy ilyen mesterük volt, mint Fehér Gábor, s hogy bár már soha többé nem szaladhatnak oda hozzá egy ölelésre, mégiscsak itt marad velük – életük végéig.

Mert a jó mester, a csodamester ilyen. 

Fehér Gábor sokaknak volt a (csoda)mestere, sokaknak adott sokat: életre szóló tanítást (és nem csak a vívássa kapcsolatban!), példát, útmutatást. 

Nem tudunk és nem is akarunk búcsúzni, de nem is kell, mert az igazi mester (nekünk: MESTER) ott van a tanítványok mellett. 

Mindig. 

Míg világ a világ.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!