Vendégjog, rókák, gólyák – Ballai Attila publicisztikája

Csaljál, Béla! – szólította fel még az 1990-es években a Komjádi uszodában a Vasas egyik szurkolója a klub pólócsapatának európai kupamérkőzése előtt az éppen a „leshelyét” elfoglalni készülő magyar gólbírót (takarékossági okokból csak a két fő játékvezető volt semleges), amire az magától értetődő természetességgel kiáltotta vissza: Még szép! (Az illetőt természetesen nem Bélának hívták, valódi nevét fedje jótékony homály.) Emberünk azért felelhetett ilyen kendőzetlen módon, mert mindenki pontosan tudta, hogy nem fog csalni. Ez ugyanis nem szokás – mifelénk, nemzetközi meccseken, tornákon legalábbis nem. E frontokon a hazai pálya előnyét a mieink inkább indirekt módon, vendégként, hátrányként tapasztalhatják, élhetik meg. Egyik teniszezőnk egyszer panaszkodott is amiatt, hogy bárhová utazik, a helyi vonalbírók mindenütt teszik a dolgukat, itthon viszont még sohasem tapasztalta, hogy az ő kedvére „mozognának a vonalak”. E sarkos véleményt egy ízben harsányan támasztotta alá Boris Becker is, aki egyik müncheni Davis-kupa-mérkőzése során, miután elütésekor bemondták, hogy kint volt a labda, így vonta kérdőre az „outot” kiáltót: német vagy te egyáltalán?
A fentiek nem a sztorizás miatt jutottak eszembe, nagyon is aktuális felvetések. Az elmúlt két hónapban két hagyományos sikersportágunkban négy világversenyen is találkoztak a magyar csapatok a házigazdákkal, és a női vízilabda Eb kivételével – a madeirai tornán a szabadidős egylet erejű portugálokat fél kézzel verték meg – hárman is megszenvedték ezt.

Legutóbb férfi kézilabdázóink, ugyancsak az Európa-bajnokságon kedden Malmőben a svédek ellen. Az utolsó másodpercekben döntetlen állásnál a rivális szélsője egyértelműen belül védekezett Szita Zoltán ellen, a német játékvezetők azonban továbbot intettek, majd videón is visszanézték az amúgy kristálytiszta szituációt, mégsem változtatták meg a döntésüket. Nem lévén pártatlanok, ne is mi ítéljünk, idézzük inkább a dán TV2 szakértőjét, Claus Möller Jakobsent: „Számomra ez mindenképp büntetődobásnak tűnik, hiszen Hampus Wanne egyértelműen a hatoson belül van. A játékvezetők még ki is mentek megnézni a helyzetet, ahogyan azt illik. Hogy arra a következtetésre jutottak, hogy nem volt szabálytalanság, számomra érthetetlen. (…) Ez hatalmas csapás lesz a magyarok számára.”

Példátlannak azonban semmiképpen sem nevezném. Szintén januárban, a belgrádi férfi vízilabda Eb-n, a szerbek elleni csoportmeccsen – amely a lebonyolításból adódóan sorsdöntő volt a négybe jutást illetően – szemérmetlen kiállítási aránnyal sikerült a hazaiakkal 15–14-re megnyeretni a rangadót. Nagy Ádámot pici gyermekkora óta ismerem – kétévesen, közös krétai nyaralásunkon tökéletes célzással dobott fejen egy játékautóval, már akkor tudtam, ígéretes pályafutás előtt áll –, így bátran állíthatom, szelíd, visszafogott, jó modorú srác, mégis a következőket találta mondani: „Jó ez a szerb csapat, de ma kettővel többen voltak, és ez a világ szégyene, hogy ezt a modern világban meg lehet csinálni. Azt kell mondjam, óriási szégyen, hogy még mindig így lehet fújni, ilyen kiállítási aránnyal. Folyamatosan megkapták a kiállításokat, ötmétereseket is kaptak, egyszerűen vicc.”

Golovin Vlagyimir nem volt humoros kedvében tavaly decemberben, a női kézilabda-vb rotterdami negyeddöntője után, amelyet együttesünk halovány játékkal veszített el 28–23-ra a hollandokkal szemben, ám nem lehetett nem észrevenni, hogy a bírók a nekünk, a mi betörő  egy-egyező stílusunknak a legkevésbé kedvező módon fújnak, az ugyancsak negyvenes pulzusú „Vova” magához mérten ki is fakadt: „Sajnálom, hogy esélyünk sem volt, és lehetőséget sem kaptunk volna. (…) Amikor nem engedik megtalálni ezeket a réseket, és amikor nem fújnak be heteseket, akkor hiába keressük ezeket. Ezzel most nem szakmailag kell foglalkozni.”

Vég nélkül sorolhatnánk a példákat. Hozzátéve, Nagy Ádámnak abban is tökéletesen igaza van, hogy manapság, amikor a televíziók és az internet jóvoltából minden kis részlet mindenütt látható és tetszőleges alkalommal visszalassítható, a tisztelt játékvezetők már nem egy eldugott csarnok néhány száz nézője, hanem a fél világ előtt csinálnak bolondot magukból. A jelek szerint valamiért mégis megéri nekik.

A legordasabb, a házigazdának kedvező csalást ráadásul nem is pólóban vagy kézilabdában láttam, hanem a nemzetközi sport csúcseseményén, a labdarúgó-világbajnokságon. Még csak nem is a nekünk ebben a műfajban máig legfájóbb 1978-as vb-n, amikor az argentin katonai juntának a túléléséhez kellett a siker, és a mieink elleni 2–1-es hazai győzelemnél sokkal jobban kilógott a lóláb, amikor Kempesék 6–0-ra semmisítették meg az életfunkciókat sem igen mutató perui csapatot. Az egyetemes sporttörténelem egyik legégetőbb szégyenfoltja a 2002-es vb-n a társházigazda dél-koreaiak négy közé tuszkolása. Helyszíni tudósítóként éltem át, amint az olaszok elleni nyolcaddöntőben is felbillent a pálya, de a spanyolok elleni negyeddöntő minden képzeletet alulmúlt. Hadd idézzem akkori beszámolómat: „A Koreai Köztársaság úgy lett a vb-történelem első ázsiai elődöntőse, hogy Spanyolországtól két szabályos gólt kapott, egyet sem rúgott, ám ez elég volt számára a – győztes – 11-es párbaj kiharcolásához. Kvangdzsuban már a látszatra sem ügyeltek, így nyilvánvaló, mi folyik. Csak azt nem tudjuk, meddig és miért. (…) Baraja az 51. percben hiába fejelt a hálóba, a gólt egyéb lehetőség híján lökés miatt érvénytelenítették. Ám a szabálytalanságnak nyomát sem láttuk, a 40 ezres publikum is magába roskadt, csak akkor kezdett újra kiáltozni, amikor csodálkozva észlelte, hogy középkezdés helyett kirúgás következik. (…) A hosszabbítás elején Al-Gandur játékvezető Morientes fejesét még képtelenebb indokkal vonta vissza. A csatár annyira tisztán állt, hogy nem lehetett mást kitalálni, mint azt: a beadás előtt Joaquín túlvezette a labdát a vonalon. Pedig a közvetlen közelében sem volt.”

Hogy mindezt miért? Tettem fel a kérdést én is akkoriban, és sokan mások is, más arcátlanságok kapcsán előtte is, utána is. 2002-ben például valószínűleg azért, mert az államelnök Korea ötezer éves története legszebb napjának nevezte azt a bizonyos szombatot, a tömeghisztériát pedig jól jellemezte az a megindítónak szánt újsághír, amely szerint Puszan városában egy 77 éves néni az ötödik hazai tizenegyes gól láttán felugrott, azt sikította, győztünk, majd összeesett és szívrohamban meghalt.

Egyesek ugyancsak közel jártak az infarktushoz az én csalási toplistám második helyezett mérkőzésén, 2001 tavaszán, az FTC–Olympiakosz férfi vízilabda BL-ütközetben, amely a négy közé kerülésről határozott. Előzetesen híre járta, hogy a görögök megkörnyékezték a szlovák játékvezetőt – akadt, aki pontos összeget is említett –, de a „józan” többség úgy vélte, a Komjádiban csak nem meri elfújni a sporttárs ellenünk a meccset. El merte. Szemérmetlenül, sután, mert ahhoz sem volt elég jó bíró, hogy a látszat megmaradjon. Nem láttam még embert úgy izzadni, mint őt a lefújás után, de neki is megérte.

Miként annak a három lókötőnek is, akikről a minap e hasábokon, hasonló témakörben, Bobory kolléga is megemlékezett. Az az élmény még friss: a férfi kosárlabda BL-ben, a tizenhat közé jutásért, Diósgyőrben a Szolnokot verették meg az olasz Trieste ellen, az utolsó pillanatban, egypontos vendégvezetésnél elnézve a tiszta ziccerben kosárra törő szolnoki elleni nyilvánvaló szabálytalanságot. A három füttyös aztán rögvest az öltözőbe menekült, még csak kezet sem fogtak senkivel.

Két arcátlan fújás, nálunk, de nem ám nekünk, hanem éppenséggel ellenünk. A fülemben csengenek az egyik európai sportági szövetség középvezetőjének szavai; azt a közvélekedést osztotta meg velünk, hogy mi, magyarok olyan jó fejek vagyunk, amiért mindent megrendezünk, és sohasem kérünk semmit cserébe.

Eszerint mások kérnek. Hogy emiatt inkább tisztelnek-e minket vagy baleknak néznek, azt embere és esete válogatja. Mintha nálunk még a vendégjog ősi szokása uralkodna, amely szerint ha a látogatódat már beengedted a házadba és köszöntötted, onnantól az oltalmadat és gondoskodásodat élvezi. Másutt inkább La Fontaine „A róka és a gólya” meséje tűnik irányadónak, ezt talán még a gyermekeknek sem kell felidézni.

Azt viszont nem árt, hogy jövőre – a vizes vb keretében – vízilabda- és női kézilabda- világbajnokságot is rendezünk, ami kiváló alkalomnak tetszik többféle visszavágásra. Én azonban nem biztatnék senkit erre, nekem megfelel, ha a külföld szemében továbbra is „olyan jó fejek” maradunk. A napi sikernél többet ér a nyugodt éjszakai alvás. Akár annak árán is, hogy a győzelem szép álom marad.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!