Téli rege – Pucz Péter publicisztikája

Itt és most az egyik örök irodalmi mesterről, William Shakespeare-ről alig lesz szó. A címet persze tőle kölcsönöztem, de semmi egyéb, jelentősebb összefüggés nem akad vele. Annál inkább témánk a téli olimpia, amely pénteken kezdődik, és alighanem számos új téli rege íródik Milánóban.

A téli olimpiai mozgalom története száz esztendőnél régebbi, 1924 óta létezik. Akkor 17 ország küldte el versenyzőit, de csak 16 képviseletében álltak rajthoz. Mert Észtország egyetlen nevezője, egy gyorskorcsolyázó csupán a megnyitón jelent meg, később nem tűnt fel a neve a rajtlistákon. Tegyük hozzá kellő büszkeséggel, Magyarország szintén ott lehetett az első ilyen jellegű sportrendezvényen, amelyet csak utólag neveztek el hivatalosan is téli olimpiának. Téli sportok nemzetközi hete néven rendezték meg a franciaországi Chamonix-ban a havas-jeges fesztivált. Talán nem is bíztak a térhódításában. Bár az idő mindenképpen a legderűlátóbb várakozást igazolta.

Akadnak a világban olyan országok, amelyek akkor még nem is léteztek, amikor a mozgalom zászlót bontott. Izrael állam mellett az önálló Indonézia (korábban Holland-India) sem válhatott a földrajzórák tananyagává a huszadik évszázad első negyedének vége felé. Más területi egységek azóta eltűntek, megszűntek, esetleg összeolvadtak. A Szovjetunióból előbb Független Államok Közössége lett, majd Oroszország. Meg az utódállamok, Ukrajna, Kazahsztán, Türkmenisztán, ­Kirgizisztán, a teljesség igénye nélkül. A három kis balti állam, Lettország, Litvánia, valamint ­Észtország hosszú „téli álom” után ébredt újra, a magunk mögött hagyott évezred utolsó évtizedében. Ebből a szempontból mindenképpen különlegességnek számít a sorsuk. Más utat járt be Németország, majd az Egyesített Német Csapat, amelyik 1956-tól 1964-ig létezett, félig-meddig önként vállalt kényszermegoldásként. A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) is a história görbe tükre. Végül újfent Németország vált belőlük, remélhetőleg ez nem átmeneti állapot, hanem örökre kőbe vésett tény. Még akkor is, ha a megosztottság éveiben szándékosan (mert annyira nem lehettek ostobák!), hibásan fordították a kettészakadt német föld népeinek megszólítását magyarra.

Keleten sem zajlott zavartalanul az élet. Elég csupán Dél- és Észak-Korea (másképpen Koreai Népi Demokratikus Köztársaság) esetét citálni. De Kína, valamint Tajvan sem tudott azonos álláspontra helyezkedni a nevek kapcsán. Bár ezek a jelenségek bőven túlmutattak a sportéleten, annál sokkal jelentősebb politikai torzsalkodásokat takartak. Hosszú ideig Észak-Amerika és Európa „belügyének” számított a téli olimpia, noha Japán 1928-ban már tiszteletét tette az eseményen. A felsorolásból viszont kifelejthetetlen Mexikó, „innen”, Közép-Amerikából. Ők szintén ’28-ban elküldték a svájci St. Moritz hegyeihez legjobb téli atlétáikat. Jó lenne tudni, mennyi ideig tartott, mire az öt férfi céljához ért, de erről nincsen adatunk. Az ausztrálok csupán 1936-ban érkeztek meg, feltehetően hajóval, majd síneken. Tudva, hogy a magyarok 1932-ben, Los Angelesbe, nyáron is két hétig vonatoztak, hajóztak, majd megint vasutaztak, nem lehetett egyszerű a kirándulás. 

Egyes európai nemzetek, mint a finnek, a norvégok vagy a svédek a jégnél sokkal keményebb építőelemei lettek ennek a famíliának. Nélkülük sohasem rendezték meg ezt a sporteseményt, de ez az adottságaikat figyelembe véve cseppet sem meglepetés. Hozzánk sokkal közelebb Ausztria, Svájc, Franciaország és Olaszország alkotott olyan tömböt, amelyhez fogható alig akad.

Észak-Amerikából az Egyesült Államok mellett Kanada sem mulasztott, ha meg kellett jelenni a hideg világban. De Afrikára, érthető módon, várakoznia kellett a nagy családnak. A jég ebből a szempontból 1984-ben tört meg, midőn a jugoszláviai Szarajevó adott otthont a gálának, ahová Egyiptom is nevezett. Az egyetlen olyan országként említhetjük az akkori szervezőt, amelyik ­szétesett azok közül, amelyek valaha elnyerték a rendezés lehetőségét. Széthullva ma már Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina meg a többi utódalakulat nevét kellett megtanulniuk a sportrajongóknak. Csehszlovákia szintén már csupán a lejárt szavatosságú atlaszokban lelhető fel, helyette Csehország, illetve Szlovákia indulói jeleskednek a hó- és a jégmezőkön. Mivel az Osztrák–Magyar Monarchia már a ’24-es „nyitó buli” előtt megszűnt, mi sohasem alkottunk párost az osztrákokkal. Persze az megérne egy külön írást, hogy nyáron sem közösködtünk velük, mert már 1896-ban, az első újkori nyári játékokon is önállóan álltunk rajthoz Görögországban.

Dél-Amerikát se feledjük: Argentína volt az úttörő 1928-ban. A bolíviaiak követték a példáját 1936-ban, ők Németországban, Garmisch-Partenkirchenben jelentek meg első ízben, felhívva a figyelmet a földrészre. A következő már Chile volt 1948-ban, a svájci St. Moritzban. Mindez nem jelentett akkora kihagyást, mint amekkorának az idővonalon tűnik. Mert 1940-ben meg 1944-ben a második nagy világégés lényegesen több embert érintett a „léha” sportolásnál. Persze finn síelőlövész egységekről maradtak fenn legendás feljegyzések, de azért a biatlont senki sem így akarta átültetni a valóságba, annyi szent!

Kakukktojás a játékok történetében ­Liechtenstein. A Svájc és Ausztria közé beékelődött „törpeállam” ugyanis elhagyta a többi kicsit. Mert a nyugat-németországi születésű Hanni Wenzel révén síelésben aranyérmeket is szerzett, ami egyszerre a nagyok közé emelte a fejedelemséget. San Marino, Luxemburg, Andorra, Guam, a Brit Virgin-szigetek, az Amerikai Virgin-szigetek vagy Málta csak irigykedhetett rájuk. 

Ebben a forgatagban számítunk mi örökös tagnak. Nem feltétlenül a számunkra legkedvezőbb közegben. De jégpályát természetesen bizonyos keretek között bárhol lehet építeni. Hegyeket összehordani azért sokkal nehezebb feladat lenne. Magyarországnak is jutott már dicsőség sokkal korábban is. Páros műkorcsolyázásban ezüstök, bronzok jellemezték az erőinket, miközben 1980-ban az Egyesült Államokban megszülethetett volna az első aranyunk is jégtáncban, Lake Placid publikumának őszinte elragadtatása mellett. Ám az egész világ felháborodására néhány pontozó ezüstérmet „faragott” Regőczy Krisztina és Sallay András világelső kűrjéből, második helyre sorolva utánozhatatlan duójukat. Azonban minden más megvilágításba került 2018-ban Dél-Koreában, ahol rövid pályás gyorskorcsolyázásban megszületett az első magyar elsőség. Amióta Pjongcsang jégpalotájában Burján Csaba, Knoch Viktor, Liu Shaoang, valamint Liu Shaolin Sándor (ne feledjük a tartalék, Oláh Bence nevét sem!) átsiklott a célvonalon, mindent másképpen látunk. Mi is végleg ott vagyunk a térképen, miközben a lebonyolítási rendszer is megváltozott. Mert 1994-től, eltolva a nyári világeseménytől, kétévente várhatjuk szorongva, reménykedve a láng fellobbanását, zúzmarában, illetve napsütésben, folyamatos váltakozásban. (Kivéve egy halasztást a Covid miatt 2020-ban, a nyári játékokon). Nyilván nem a sorsfordító történelmi változásoktól elszakadva, de hála az égieknek, újfent velünk közösen kezdődik a 25. ilyen felvonás. Hosszabb, sokkal hosszabb ez, mint a Téli rege, maga a mű. Még akkor is, ha Shakespeare, a zseni, korokon átívelően valami teljesen másra gondolt 1611-ben.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!