9 és fél arany – Elek Gábor ötvenéves

Elek Gábor nem az a típus, aki napi rendszerességgel zúdítja a nyilvánosságra az érzelmeit. Nem száll pokolra és nem megy a mennybe sem a mérkőzések közben, sem után, a – beszélgetésünkkor még csak közelgő – kerek évforduló kapcsán is a rá jellemző öniróniával mondja:  „Nem állítom, hogy marha boldog vagyok, de időm sincs rá, hogy eldrámázgassak magamban.”    Amikor felvetem, hogy fiatal apukaként erre oka sincs, kapásból hozzáteszi:  „Ifjú házas és fiatal apuka. Komolyra fordítva, nem érzem különösebben a súlyát az ötvennek, legfeljebb sok haveromnak adok majd lehetőséget néhány nagyon kedves tréfára.” A legsúlyosabb, egyre komolyabbra forduló „tréfát” persze a koronavírus-járvány űzi a világgal, azon belül az élsporttal, így a kézilabdával is. Ez sem mérgezi meg azonban az ünnepelt hangulatát, miközben tudja, hogy a kisebb lagzira hajazó 40. születésnapi buli megismétlésére momentán esély sincs:„Azzal kell foglalkozni, amire hathatunk. Ha depressziósok leszünk, az semmit sem segít. Nem fogom tudni megváltani ezt az elképesztően rendhagyó világot, amelyben minden éppen az ellenkezőjébe fordult, nálam sokkal okosabb emberek sem tudják, ezért elfogadom és alkalmazkodom hozzá. Annyi összevágott videóm van, amelyet a végül le sem játszott mérkőzésekre készítettem el, hogy máskor már agyvérzést kaptam volna az egésztől, de most ezzel sincs mit tenni. A kézilabda él, zajlik a magyar bajnokság és a BL, meggyőződésem, hogy lesz Eb, olimpiai selejtező és olimpia is. Aztán, ha mégsem, alkalmazkodunk ahhoz is.”

Irigylésre és követésre méltó ars poetica. Mondják, a gyermek lelke tizenegynéhány éves korára kialakul, és az addig kapott muníciót, felvértezettséget vagy sebezhetőséget cipeli magával egy életen át. Ha így van, Elek Gábor a legszerencsésebbek közé tartozik; csodálatos mikrovilágban, a sport és a Ferencváros bűvkörében, Elekné Rothermel Anna, „Potyi néni”, a világbajnok édesanya kapus és Elek Gyula, a korszakos edző édesapa lábainál nőtt fel. Az idillt elvétve zavarta meg valami: „Első emlékem a régi, salakos pálya a fatribünnel, no meg, hogy az egyik edzésen, a melegítésnél agyonlőttek, mert okosan a kapu mögött rohangáltam. A vasárnapi mérkőzések nagyon kellemesen teltek, olyankor több ezer ember engem tömött csokival. Szegény anyám mondta is, táblát rak a nyakamba azzal a szöveggel, hogy a gyereket etetni tilos. De a Körcsarnokot sem felejtem el, ahová jóval a mérkőzések előtt érkeztünk a faterral, és kapura rugdostunk egymásnak a sötét teremben. Az 1978-as KEK-győzelem volt az első meccs, amire nem vittek ki. Szigorodtak a szabályok, nyolcévesen már nem ülhettem le a kispadra, mint korábban, viszont abban az őrületben nem hagyhattak magamra. Ezért otthon duzzogtam.”

Az eleve elrendeltetettségre az egyetlen veszélyt a család „lila báránya”, Rothermel Ádám, az Újpesti Dózsa futballcsapatának kapusa jelentette, de egy pohárka tej megoldotta a dilemmát:  „Focikapus akartam lenni, bár természetesen nem a Dózsában, hanem a Fradiban. El is mentem egy nyári táborba, ahol reggel közölték, hogy ebédre mindig meg kell inni egy pohár tejet; amit ki nem állhattam, a futballkarrierem ezzel le is zárult. Ami pedig a családot illeti, két részre szakadt, az egyik fele Ádám miatt az Újpestnek szurkolt, a másik a Fradinak. Elképzelhető, hogyan teltek a karácsonyaink, amikor a lila hagymától a zöldig mindennel kedveskedtünk egymásnak. Emlékszem, egy Üllői úti meccsen Ádám parádésan védett, az Újpest pedig három nullára nyert. Kis srácként még szabadon járkálhattam a pályán, ezért a mérkőzés előtt bementem a Dózsa-öltözőbe, és megígértem nekik, hogy tízet kapnak. Úgyhogy utána nem győztem bujkálni, de persze ki talált meg: ő. Viszont azt sem felejtem el, amikor a Népstadionban hét egyre győzött a Fradi, mi pedig este otthon szedelőzködni kezdtünk, és amikor kérdeztem, hova megyünk, a fater azt felelte: »Hát Ádámékhoz, cukkoljuk egy kicsit.«”

Gábor viszont mindenképpen el akarta kerülni, hogy a társak vele tegyék ezt, ezért a szüleit szinte eltiltotta a maga mérkőzéseitől, édesanyja az utolsó ferencvárosi meccsére mehetett ki először. Ami fájdalmasan korán bekövetkezett. Pedig úgy tűnt, az országos bajnok ifjúsági gárdából egyenes és hosszú, kikövezett út vezet a felnőttsikerek felé, de a „nagy” Fradi szétmállott, éppen akkor, amikor a húszéves játékos berobbanhatott volna álmai csapatába. „Hazudnék, ha azt mondanám, nem viselt meg. Nagyon is fájt. Bárhová mentem, 26-27 éves koromig minden szerződésemet úgy írtam alá, hogy ha a Fradi visszajut az első osztályba, én térítésmentesen oda igazolhatok. Minden kérdés nélkül, azonnal.”  Ennek hiányában azonban kacskaringósabb pályaív következett, benne egy egészen különleges leágazással, amely a százhalombattai klub mellett a városi kőolajfonomítóba is elvezetett. És nem afféle „bújtatott” állásba, éppen ellenkezőleg: „Aktív első osztályú játékosként öt éven át dolgoztam három műszakban, szerintem ezt rajtam kívül a világon senki sem csinálta még meg. De imádtam, mert lekerült rólam a sportolói üvegbúra, és baromi jó embereket ismertem meg. Megdöbbentő volt látni, milyen körülmények között, mennyit és milyen kevés pénzért dolgoznak. Azt a világot egy férficsapat öltözőjéhez tudom hasonlítani, borzasztó jó közösségben mindenki nagyon figyelt a másikra. Jellemző, hogy még idén tavasszal is visszahívtak a régiek egy bulira. Ott nagyon sok mindent meg lehetett tanulni; láttam halálos balesetet, összeégett embert, én is élesztettem újra kollégát...   Kötelező volt a teljes fegyelem, a szabályok felrúgása azonnal életeket veszélyeztetett.”

A kézilabdapályán szerencsére nem. Elek Gábort ott nem is jellemezte a feltétlen és szigorú szabálykövetés. Botrányhős éppen nem volt, egy esetben áldozat annál inkább: a Solymár–Ózd kiesési rangadót követően, miközben a csalódott vendégdrukkerek tömegverekedést kezdeményeztek, az egyetlen kivezényelt rendőr őt fújta le gázsprayvel mintegy harminc centiről. Azért az adok sokkal inkább jellemezte, mint a kapok. Dabasi időszakának „fő műveként”, miközben Győrfi János edző a csapattal balhézott, a gyúró pedig elszundikált a kispadon, felrázta, és elhitette vele, hogy ő a cirkusz oka, mert Győrfi mester már harmadszor hiába kérte tőle, hogy eressze le a kosárpalánkokat. A masszőr riadtan és gyorsan cselekedett, és végképp nem értette, a tréner miért kezd újra őrjöngeni, amikor olyan szépen ereszkedik le mind a két palánk.

A rablóból lesz a legjobb pandúr elv igazságát későbbi, átlátszó stiklikkel próbálkozó játékosai többször megtapasztalhatták. Pedig Elek Gáborban jó ideig fel sem vetődött, hogy édesapja nyomdokaiba kellene lépnie, amíg aztán... „Két csapattársam a Hargitánál arra készült, elvégzi a TF-en az edzőit, én pedig megtaláltam az egyikük még üres űrlapját, és hülyeségből kitöltöttem a saját adataimmal. Ők meg szintén hülyeségből be is adták. Ha viszont már így alakult, mentem velük. 2003 augusztusában tartottam meg az első edzésemet a Csömör női csapatánál, az első évem volt eddig messze a legnehezebb. Tapasztalatlan voltam, fogalmam sem volt a női kézilabdáról, a szakosztály a csőd szélére került, a kezdeti heti öt edzés után a végén örültem, ha egyet meg tudtam tartani. Viszont rengeteg tapasztalatot nyertem a saját tévedéseimből, meg abból is, hogyan nem szabad egy szakosztályt működtetni.”

Születésnapi beszélgetés lévén, érthető, ha jelentős teret kap benne a laza, nyitott, jópofa Elek Gábor. Ez az énje azonban legfeljebb szükséges, de nem elégséges feltétele annak, amit elért. Ahhoz kellett a másik Elek Gábor is. Aki ferencvárosi edzői pályája első éveiben, még kétszeres KEK-győztesként is hangoztatta, hogy a tanulási folyamat elején jár, és az egyébként sem zárul le soha. Ekkoriban, talán túlkompenzációként, még bele-belefeszült egy-két szituációba, de saját hibáit mindig kész volt elismeri, hiszen azt vallotta, vallja: „Az a vég, ha az edző úgy gondolja, ő már mindent tud, tökéletes. Mindig az újat kell keresni, felkészítésben, taktikában, azt, merre halad a játék, hogy az adott helyzeteket miként lehet a legjobban megoldani.”

Például azt a roppant ritka szituációt, amikor rés keletkezik a Győri ETO pajzsán. Mint 2015 májusában, amikor a „második Elek-érában” először – és máig utoljára – a Ferencvárosé lett a bajnoki aranyérem. Gábor sohasem titkolta, neki ez a csúcs, és azt meghódítva merészelt először elgyengülni, kitárulkozni a széles nyilvánosság előtt. Pedig lélekrombolóan indult a 2014–2015-ös idény, az agyonnyert lipcsei BL-selejtező elvesztésével. A pillanatnyi közhangulatot szemléletesen így írja le utólag az érintett: „Az ország hülyéje voltam.”    Megadással, mentségek keresése nélkül viselte a nem túl hízelgő titulust, és állítja, e trauma is kellett a nyolc hónappal későbbi beteljesüléshez. Amikor a döntő második felvonása után, a győri kispadra leroskadva könnyel teli szemmel nézett túl a kamerán, a csarnokon, minden földi hívságon, és a tekintetén látszott, hogy nagyon messze jár, odaát. Most azt mondja, elég fegyelmezett ember, de akkor nem volt oka fegyelmezettnek maradni, mi pedig folytassuk – a történeti hűség kedvéért is – ama elhíresült, öt és fél évvel ezelőtti nyilatkozattal:  „Nem tagadom, a szüleim jutottak először eszembe, akik sajnos már nem lehetnek velünk, de nagy szerepük van a klub történelmében. Bízom benne, hogy odaföntről most is látnak minket, és ugyanúgy örülnek a sikernek, mint mi. Mind a ketten négy-négy bajnokságot nyertek a Ferencvárossal, ezért ez a mostani a család kilencedik bajnoki címe. Illetve, Zizivel együtt a kilenc és feledik.”

Zizi, azaz Szucsánszki Zita, Gábor élete párja, az FTC emblematikus játékosa. Ebben a mai magyar celebvalóságban, amikor két, aránylag ismeretlen handabandázóra egy-két heti együttlét után is ráragasztják az „álompár” jelzőt, nincs értelme effélével dobálózni. Ők egyébként sem keresték soha a nyilvánosságot, inkább elzárkóztak előle. Még a balatoni strandon is megesett, hogy észlelve, amint felismerték őket, Gábor gyorsan és hangosan Lujzának nevezte Zizit, mire a sorban mögöttük állók összesúgtak: akkor nem ők azok, csak nagyon hasonlítanak. Például abban is, hogy utálnak hosszasan buszozni, Gábor szerint minden innen indult:  „Már akkor is Zizi volt a csapatkapitány, egyébként is sokat beszélgettünk, és mivel mind a ketten nagyon rosszul viseltük a hosszú buszozásokat, a két első ülésen ilyenkor órákon át folyt a duma. Nem sokkal korábban ment szét mindkettőnk előző kapcsolata, így egymásra találtunk. Zizinek nehezebb lett az élete, amióta együtt vagyunk, ugyanis tőle még többet várok el. A legkisebb támadási felületet sem szeretném adni, hogy bárki is azt mondja, kivételezek vele.”   Időkéréskor vagy egy-egy szituáció értékelését hallva ez bizony fel sem vetődik. Ez azonban csak a kézilabdás közegre érvényes, az ifjú férj állítja:  „Otthon nincsenek erőviszonyok. Az igaz, hogy kevés dologgal foglalkozom a háztartásban.”  Felesége pedig ezt ekképp árnyalja: már az is szép, ha a telefonnal a kezében kiviszi a szemetet. Gábor, mint azt ezúttal minden komolyságot mellőzve mondja, cserébe nem vár el sokat, jövőképéből ennyit villantva fel: „Mire Zizi negyvenéves lesz, én már azért hálálkodni fogok, ha kicsit kitol a napra, vagy ha nem rúgja ki alólam a botomat.”

Aggályai legfeljebb egy fallabdázásból fakadhatnak, az jelentette kapcsolatuk eddigi mélypontját. Természetesen nagyjából életre-halálra ment, mint rendesen, ha két sportember bármiben összeméri az erejét. Úgy tűnt, Gábor behozhatatlanul vezet, ám Zizi az emiatti lila – azaz zöld – ködben túlhúzta az ütőjét, arcon találta férje urát, akinek szájából dőlt a vér, mire az aggódó ara annyit kérdezett:  „Akkor most feladod, ugye?”  Azóta a squash és effélék hiányoznak a családi programból. Levente tavaly júniusi érkezése egyébként is mindent átalakított. „Hihetetlen érzéseket mozdított meg bennem a kis törpe, hiába, a két nagyobbik fiam régen volt ekkora. Persze változtam azóta, türelmesebb vagyok, nagyobb a tapasztalatom, egészen más szemmel tekintek a világra, és főleg rá”    – mondja Gábor, az első házasságából származó Mátyás és Ábel után immár a harmadik fiú édesapja.

Leány „gyermekeinek” száma idén ugrásszerűen megnőtt, hiszen az év elején győri kollégájával, Danyi Gáborral elvállalta a szövetségi kapitányi pozíciót is. Akkor még abban a hitben, hogy a márciusi olimpiai selejtező sikeres megvívása a fő cél; csakhogy a kvalifikációs tornát is törölte a koronavírus-járvány. A külföldi profi trénereknek az utolsó csepp benzinpénzt is kisajtoló tárgyalási stratégiáján edződött szövetségi elöljárók kissé meghökkentek azon, hogy az Elek, Danyi párossal szinte képtelenség a nekik járó juttatásokról beszélni, kizárólag a munka, a feladat felől közelítenek.

Másrészt nincs ebben semmi meglepő. Elek Gábornál a kézilabda és a Ferencváros életforma. Egyszer ugyan, 2013-ban, a BL-ből kiesést követően azonmód a tett helyszínén, Podgoricában felajánlotta a lemondását, de a szakosztály vezetősége ezt nem fogadta el. Amikor azt firtattam, mégis, mihez kezdett volna, egyedi hangulatú választ adott:  „Amikor erre a pályára szántam el magam, azért felfogtam, előfordulhat, hogy a Fradin kívül máshol is leszek edző. Erről képzelegni nyilván nem akartam, de tudom, hogy ez benne van. Csak az nincs benne, hogy ne legyek fradista. Hozhat nekem bármit a jövő, elkergethet a ferencvárosi publikum, dolgozhatok bárhol a világban, de én ide fogok tartozni. Legalábbis ide tartozónak vallom magam.”

Elek Gábor ötven esztendeje beleszületett ama különleges mikrovilágba, és bár az elmúlt öt évtizedben tágabb környezete többször is fenekestül felfordult, ami igazán fontos, az a csodával határos módon még mindig áll. Azóta a Fradi-szellem is számos alakot öltött, olykor el is vándorolt, de nem véletlen, hogy örök otthona, ahol mindmáig nagy biztonsággal fellelhető, a népligeti csarnok, amelynek bejárata fölött e felirat virít: Elek Gyula Aréna.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. november 7-i lapszámában jelent meg.)