A Bundesliga kinyírta a német férfi kéziválogatottat - vigyázz, NB I?!

Németország válogatottja három győzelemmel és három vereséggel Csehország és Montenegró mögött a harmadik helyen végzett az Eb-selejtezős csoportjában, és mivel nem segítette ki a legjobb harmadik titulusa – sokat elmond a férfi kézilabda kiegyensúlyozottságáról, hogy azt az oroszok kaparintották meg –, így a londoni olimpia után újabb nagy tornáról marad le, az Európa-bajnokságról – története során először. A 600 ezres népességű Montenegró nemzeti csapata oda-vissza megverte a németeket, míg a cseheknek elég volt egyetlen világklasszis játékos, a Kielben edződő Filip Jícha (18 gólt dobott a két selejtezőn a németeknek!) felvonultatása Németország sokkjához.

De hogy jutott idáig az a válogatott, amely 2007-ben – még ha a hazai pálya minden előnyét is élvezve – világbajnok lett? A Bundesliga alighanem egyértelműen a világ legjobb, legszínvonalasabb kézilabda-bajnoksága; a nagy nemzetközi kupákban (BL, EHF-kupa, illetve a megszűnt KEK) az elmúlt három évben mindössze egyszer nem német csapatnak adták át a trófeát. És egyébként is: miként lehet, hogy a világ infrastrukturálisan legjobban ellátott, a legnagyobb háttérbázisú (értsd: szurkolók, utánpótlás, szakemberek) kézilabdás közegének válogatottja nincs ott Európa legjobb tizenhat csapata között?

Pedig az elmúlt évek eredményeit áttekintve kijelenthető: „benne volt”, hogy a német válogatott egyszer csúnyán „megégeti” magát. A 2008-as vb 4. helye óta egyértelműen az európai mezőny második (ha nem harmadik) vonalába szorult a német csapat, s erről tanúskodnak az eredmények is – 2009-es vb: 5., 2010-es Eb: 10., 2011-es vb: 11., 2012-es Eb: 7. A korábbi sikerkapitány, Heiner Brand – a válogatott történetének legrosszabb vb-szereplése után – 2011-ben a távozás mellett döntött, utódja korábbi segítője, Martin Heuberger lett, aki a szorult helyzetben nem tudta kivezetni a csapatot a londoni olimpiára, és ugyan az év eleji vb-szereplést sikeresnek ítélték – a németek a későbbi világbajnok spanyolokkal szemben maradtak alul a negyeddöntőben –, az Eb-selejtezős kudarc után már a fejét követelik, pedig a szerződése csak jövőre jár le.

„A német kézilabda helyzetében nem várható gyors javulás. A következő szezonban nem fog mindegyik csapat tíz német játékost pályára küldeni, nincsenek illúzióim. Kis lépésekkel mehetünk előre, elsősorban a tehetségkutatás és az utánpótlás-nevelés területén. Akkor talán a jövőben lesz esélyünk arra, hogy ismét a legjobbak közé kerüljünk” – hangzott el Heiner Brand rendkívül tanulságos nyilatkozata, pedig a szakember nem most mondta ezt, hanem még 2011 februárjában, szövetségi kapitányként. Brand évek óta kritizálja a német klubokat és a szövetséget, mondván a külföldiekkel való sikerhajhászás, a légiós seregek „importja” kinyírja a német fiatalokban lévő potenciált, akik az évezredforduló óta mind' kevesebb lehetőséget kapnak.

„Bennem és a játékosaimban is óriási a frusztráció. Szerettünk volna a világbajnokságon mutatott teljesítményünkön az Eb-n javítani, de erre lehetőség sem lesz. A selejtezők visszalépést hoztak – ismerte el szomorúan Heuberger, aki szeretné folytatni a megkezdett munkát. – Az világos, hogy ha egy folyamat nem működik, akkor vita folyik arról, hogy az edzői stáb maradjon-e a helyén. Ám pozitív vagyok, szerintem ez a pillanat az, amikor kicsit lassítani kell, és szeretnék az úton végigmenni.”

Akárhogy is lesz, a jövőbeni német kapitány rendkívül nehéz feladat elé néz. A Nationalmannschaft 34 éves csapatkapitánya, Oliver Roggisch ugyancsak kitart, és – smirglis stílus ide vagy oda – valóban nehéz lenne olyan játékost megnevezni, aki alkalmasabb nála, hogy összefogja a német védekezést. „A tény, hogy nem leszünk ott az Eb-n, szomorú, ám nemcsak a válogatott, hanem az egész Bundesliga számára. Valamit muszáj tennünk! Nehéz időket élünk, de nem szeretnék gyávának tűnni, és visszavonulni” – mondta a Rhein-Neckar Löwen keményembere.

S hogy valójában mennyire is akut a németek által taglalt probléma, nem nehéz észrevenni, íme néhány példa. A Bundesliga-győztes Kiel keretében mindössze négy német játékos van: Christian Sprenger, Dominik Klein és Patrick Wiencek sem tartozik a kihagyhatatlan játékosok közé, míg Christian Zeitz 2008-ban lemondta a válogatottságot. A skandináv kincsesbányákból építkező, ezüstérmes Flensburgban Holger Glandorf, Lars Kaufmann és Steffen Weinhold nevezhető nemzetközi színtéren is tapasztaltnak a németek közül, Kaufmann ugyancsak visszamondta már a válogatottságot. De a többi német nagycsapatnál is legfeljebb az arányok kedvezőbbek, az összkép lesújtó: a bajnokság első öt helyezettje – a Kiel, Flensburg, Füsche Berlin, Hamburg, Löwen ötösfogat – mindössze hét játékost adott a németek idei világbajnoki keretébe (a BL-győztes HSV egyet sem!), míg más válogatottakéba 19-et! És a helyzet a kisebb kluboknál sem jobb: a kiesés ellen küzdő csapatoknál is a keretek mintegy fele légiós, a Bundesliga-10., tehát abszolút középcsapat Melsungennél például csak svéd játékosból öt van az együttesben. Az egyetlen kivétel az évezred eleji csúcs (bajnoki cím, kupagyőzelem) után a gazdasági válság beköszöntével új útra lépő és német fiatalokból „táplálkozó” TBV Lemgo, amely a következő szezonra mindössze négy légióssal tervez.

Persze joggal vetődik fel az olvasóban, hogy ha az utánpótlás egyszerűen nem megfelelő szintű, akkor nincs más választás. Mindez az érvelés minden bizonnyal sok országban megállná a helyét, de aligha lehet ráhúzni Németországra: a német U-válogatottak rendszeres résztvevői a nagy tornáknak, a juniorválogatottaknak pedig már-már bérelt helyük van a dobogón: az Eb-ken 2004 óta csak egyszer nem voltak a négy között (2004-ben és 2006-ban nyertek), a vb-ken pedig 2005 óta mindig ott vannak, a legutóbbi kettőt – 2009-ben és 2011-ben meg is nyerték. Ahhoz képest, hogy a magyar válogatott gyakorlatilag évek óta szinte egyetlen korosztályból, a 2005-ös hazai junior-vb ezüstöseiből, a '84–85-ösökből él meg – mondhatni, kiemelkedően – felnőtt szinten (és még fog is két-három évig), erős a kontraszt a lehetőségek kiaknázását figyelembe véve. Heubergernek joggal fájhat különösen, ha azt látja, a tehetségek nem kapnak lehetőséget, hiszen éveket töltött a szövetségnél az utánpótlásban dolgozva, legutóbb épp ő vezette aranyig a juniorokat.

Az egyik legjobb példa arra, mennyire reménytelen a fiatalok helyzete, Christian Dissinger pályafutása, akit az elmúlt években az egyik legnagyobb német tehetségének tartottak (a 2011-es juniorcsapat vezére), ám kibontakozásához rögös út vezethet, miután egy éve úgy tűnt, gyakorlatilag le lehet mondani arról, hogy valaha is komoly karriert fut be. Miután 2011-ben – csaknem húszesztendősen – is a Bundesligából épp kieső TSG Friesenheimben sínylődött, úgy döntött, inkább országot vált, és aláír a svájci Schaffhausenhez, hogy legalább némi nemzetközi tapasztalatszerzésre legyen lehetősége. Nem kevés rizikót hordozott magában a döntés, ráadásul 2011 októberében a sors is alaposan próbára tette, hiszen elszakadt a térdszalagja, így szinte a teljes idényt kihagyta, 351 (!) napot kellett várni az újabb pályára lépésére. Ehhez képest valóságos csoda, ami az elmúlt egy évben történt vele: szeptember végi visszatérése után elképesztő formába lendült a svájci bajnokságban és a BL-ben, a Schaffhausen egyik legjobb góllövője lett, rendre kimagaslót nyújtott, és márciusban bemutatkozott a válogatottban is. Remeklésére Svájcon kívül is felfigyeltek, mégsem valamelyik német élcsapatban folytatja a pályafutását, hanem az Atlético Madridban – a váltás mindkét fél részéről jó döntésnek tűnik.

„Csak önkéntes önmegtartóztatással fogunk előrelépni. Még ha a Bosman-szabály adott is, más bajnokságokban is csak ez működik. Spanyolországban mindez lehetséges, Franciaországban lehetséges, csak Németországban nem az. Csak együtt húzhatjuk ki magunkat a bajból! Hosszú ideje sok tehetségünk van, ám őket fejlesztenünk kell a háttérben, és erre a bajnokságban van szükségünk. Nincsenek húzóembereink a topcsapatokban, egyáltalán nincs nemzetközi sztárunk” – panaszkodott Heuberger.

Kívülről nézve tehát remek dolog látni a mindig kiváló Bundesliga-meccseket, és irigylésre méltó figyelni, hogy klubcsapataik – hatalmi tényezőjükből fakadó erejüket maximálisan kihasználva – hogy dominálnak a nemzetközi kupákban. Német szemmel azonban minden bizonnyal fájdalmas felfedezni, hogy kivágtak maguk alatt minden zöldellő fát. Ugyanakkor épp a Bundesliga erejénél fogva aligha kell temetni az ország kézilabdáját, és jó példáért sem kell messze menni: az elmúlt szezon Bajnokok Ligája-sorozata a labdarúgóknál mindenkit meggyőzhetett róla, hogy a„német modell” milyen hasznos lehet egy ország kiemelt sportága számára.