Bánhidi Bence: Úgy éreztem, ez így nem mehet tovább!

– Az elmúlt időszakban sokszor lehetett hallani a sérüléséről. Mikor kezdődtek a bajok?
– Emlékszem, 2021. december 14-én esküdtünk meg a feleségemmel, másnap pedig megkaptam a harmadik oltásomat, és a következő héten, a válogatott edzőtáborban olyan fájdalom keletkezett a derekamban, ami terhelésre felerősödött. Pedig régóta nem volt gondom vele, legutóbb tizennyolc éves koromban, de akkor rendbe jött. A hazai Európa-bajnokságra készültünk, de emiatt javarészt csak gyógytornáztam, nem tudtam részt venni a csapattal a munkában, csak a hollandok elleni első meccs előtt edzettem először. Egészen a második félidő elejéig rendben ment minden, amikor viszont egy teljesen ártalmatlan szituációban aláfordult a bokám – egy elzárásnál rosszul léptem. Nyilván nem tett jót az sem, hogy három nappal később játszottam Izland ellen. Amikor visszatértem Szegedre, elkezdtem a rehabilitációt, de éreztem, a derekam nem az igazi. Mégis pályára léptem, mert vitt a szívem, segíteni akartam a csapatnak, és kapitányként kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek minden mérkőzésen.

– Később sem javult?
– Nemhogy javult volna, egyre rosszabb lett. Utólag már azt gondolom, rosszul terheltem, így kiújult a porckorongsérvem, amit tizennyolc éves koromban egyszer már rendbetettünk. 2022 márciusában megszületett a kislányunk, Bella, és ekkorról emlékszem egy meccsre, ami után nagyon rosszul éreztem magam éjszaka, s elindult egy folyamat, amit akkor megállíthatatlannak éreztem. Első körben kaptam egy szteroidinjekciót, azzal nyárig elvoltam, de alapvetően ettől sem javult a helyzet, hiába próbáltam nem figyelni rá. Jöttek az apróbb sérülések a vádlimban, a combizmomban, aztán újra aláfordult a bokám, majd elszakadt a hüvelykujjamban a szalag, én pedig ott álltam, és nem tudtam mindezt hová tenni. A derekam folyamatosan fájt egy ponton, szenvedtem vele már a hétköznapokon is.

– Így utazott ki a januári, svédországi világbajnokságra is?
– Igen, és nem éreztem úgy, hogy önmagam, az igazi Bánhidi Bence vagyok. Szerencsére így is teljesítettük a kitűzött célt, az olimpiai kvalifikációs tornára kijutást. Amikor visszatértünk Szegedre, a február 16-i, Kiel elleni mérkőzés második percé­ben volt egy mozdulatom, amelyben végre újra a régi voltam, csakhogy éreztem, hogy valami más is történt a testemben. Éjszaka rosszabbul lettem, fájt a derekam, másnap alig bírtam felemelni a jobb lábamat, nem tudtam sétálni sem, ezért elvégeztünk egy MRI-vizsgálatot, ami után egy szegedi professzor azt mondta, meg kell műteni. Nem nyugodtam bele, mert előtte ugyanarra a leletre Budapesten azt mondták az orvosok, nincs szükség a beavatkozásra. Én meg ott álltam a két ellentétes diagnózis között, és nem tudtam, mit csináljak, kinek higgyek.

– Mi riasztotta el a műtéttől?
– Alapvetően a konzervatív utat akartam választani, mert tartottam a beavatkozástól, úgy gondolom, ha egy gerinchez hozzányúlnak, főleg az én posztomon, igen kevés az esélye, hogy az ugyanolyan lesz, mint előtte. Kihagytam négy hetet, gyógytornáztam, hogy rendbe hozzam magam az áprilisi kupadöntőre, és találtam egy erős fájdalomcsillapítót, ami három-négy napra panaszmentessé tett, de ez kétélű fegyvernek bizonyult, mert ahogy éreztem, hogy kicsit fáj, azonnal a gyógyszerhez nyúltam. Így nyomtam le két hónapot, de teljesen eltompultam, nemcsak játék közben, hanem a hétköznapi életben is. Ha jött felém egy labda, éreztem, hogy lelassult a reakcióidőm. Így jött el a Telekom Veszprém elleni kupadöntő, én pedig még sosem voltam olyan rossz lelkiállapotban, mint másnap. Nemcsak azért, mert veszítettünk, hanem mert úgy éreztem, ez így nem mehet tovább. Semmi értelme a szenvedésnek, hogy csak a szívem visz előre, mert ilyen fájdalommal nem tudok segíteni a csapatnak, és az sem normális, hogy huszonnyolc évesen folyamatosan gyógyszerezem magam. Az volt a mélypont.

– Lelkileg?
– Igen, akkor minden lepörgött előttem. Azon gondolkoztam, talán nem is ez az én utam, és hogy miért teszem magam tönkre, mert már ott tartok, hogy a kislányomat sem tudom felemelni, játszani vele. Ha meg nem volt bennem gyógyszer, ingerülten és feszülten viselkedtem, nem tudtam a hétköznapjaimat úgy élni, ahogy szerettem volna, és közben a pályán sem úgy teljesítettem, ahogy valójában képes lennék rá. Megrogytam lelkileg és mentálisan is, úgy éreztem, időre van szükségem.

– Itt már nemcsak a játékos-pályafutása volt a tét, hanem az életminősége is?
– Az orvosi diagnózisok alapján nem olyan súlyos a problémám, például nem sugárzott ki a lábamba, viszont nagyon rossz helyen van a sérv, ezért a gyógytorna sem segített. Éreztem, erősebb lettem ugyan a feladatoktól, de ettől még nem javult az állapotom, nem fájt kevésbé. Sokat aggódtam a hogyan továbbon is, hiszen most, huszonnyolc évesen kellene a csúcson lennem, közben pedig fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék még. Mindent kipróbáltam, masszást, yumeiho terápiát, voltam csontkovácsnál, de egyiknél sem éreztem, hogy megoldja a problémát.

– Az elmúlt másfél évben volt egyáltalán egészséges?
– Egy pillanatra sem, legfeljebb ha nyolcvanszázalékos állapotban.

– Hogyan jött ki a gödörből?
– Leültem a klubvezetőkkel és az edzőkkel, elmondtam nekik, hogy ezt így nem bírom tovább csinálni. Nehéz, de őszinte beszélgetés volt, a segítségüket kértem, és meg is kaptam. Juan Carlos Pastor egyből felhívott Barcelonában egy orvost, akihez kiutaztam vizsgálatra. Kaptam négy hét pihenőt a bajnoki döntőig, hátha addig rendbe jövök. Barcelonában azt mondták, nem kell megműteni, és megmutattak öt-hat gyakorlatot, amit az elkövetkező három-négy hétben rendesen el is végeztem, ám ettől sem javult az állapotom, miközben vészesen közeledett a hazai finálé. Úgy éreztem, csak megyek az események után, közben egyre türelmetlenebb voltam, mert szerettem volna már játszani.

– Mi lett végül a megoldás?
– Barcelonában ajánlottak egy gravitációs padot a derekam nyújtására, és amikor a neten utánanéztem, milyet is vegyek, rábukkantam az úgynevezett denevérpadra, amit egy magyar ember fejlesztett ki, még könyvet is írt róla. Felkerestem, Gyöngyös mellett lakik, vittem az MRI-leleteimet, és kipróbáltam a padot úgy, ahogy javasolta. Aztán beraktam a kocsiba, elhoztam, és azóta viszem magammal, ahova csak tudom, lefekvés előtt tíz-tizenkét percig fekszem rajta. Ez most a fény az alagút végén.

– Rögtön bevált?
– Nem, eleinte nem éreztem javulást, és már az is megfordult a fejemben, hogy nem tudom vállalni a bajnoki döntőt – ezt jeleztem is az edzőmnek. Ezután kimentem Svájcba egy professzorhoz, ő volt az ötödik orvos, aki megvizsgált. Azt mondta, ha tényleg nem enyhül a fájdalom, akkor nem marad más hátra, mint a műtét. Nagy nehezen beletörődtem, mert én sem láttam más megoldást. Aztán amikor hazajöttem Svájcból, gondoltam egy merészet, és feltettem mindent egy lapra: esténként a denevérpadot jobban megdöntöttem, mint addig, és néhány nap múlva megszűnt a szúró, nyilalló fájdalom a derekamban. Nem akartam túlnyújtani sem, mert az sem jó, de régen éreztem magam olyan jól, ráadásul gyógyszer nélkül. Egy hét múlva már vissza is álltam edzésbe, és fájdalommentesen dolgoztam.

– Akkor mégsem volt szükség műtétre?
– Elgondolkodtatott, hogy ha egy hét után ilyen jótékony hatása van a kezelésnek, akkor talán mégsem kellene megműteni. Felhívtam a svájci professzort, aki szintén nagyon örült, hogy megvan a megoldás, és megállapodtunk, hogy bizonytalan ideig elhalasztjuk az operációt. Azt mondta, folytassam a nyújtást a denevérpaddal, meg gyógytornázzak, amivel csak az volt a gond, hogy addig nem vált be. Valami mást kellett csinálnom, ezért egy héttel a bajnokság után elmentem Újvidékre egy szakemberhez, aki vagy harminc éve kezel derékproblémás pácienseket. Napi nyolc-tíz órát foglalkozott velem, látni akarta, hogyan élem a hétköznapjaimat. A végén kaptam tőle egy öthetes programtervet, és elmondhatom, közel vagyok a százszázalékos állapothoz. Elkezdtem az alapozást, és most úgy érzem, rendben van a derekam. Remélem, a hátam mögött hagyhatom ezt a nehéz másfél évet, ami mentálisan, fizikailag és lelkileg is nagyon megviselt.

– Lesz még Bánhidi Bence olyan, mint régen?
– Újra érzem az erőt, vissza fogok térni, fel fogom építeni magam, és ha nincs fájdalmam, jobb leszek, mint voltam. Magyarázkodni nem akarok, sosem akartam, aki nincs benne az élsportban, és nem volt soha idegi fájdalma, nem is tudja elképzelni, milyen érzés. Volt már gond a bokámmal, a vállammal is, de egyik sem volt ennyire rossz – úgy rátelepedett az életemre, hogy szinte kicsinált. Esténként alig vártam, hogy végre lefeküdhessek az ágyba, semmihez sem volt kedvem. Szerencsére rengeteg támogatást kaptam a családomtól, a feleségem is végig bízott bennem. Tudom, én is csinálhattam volna okosabban, de ott volt rajtam a csapatkapitányi szalag, éreztem a súlyát, hogy ott kell lennem, példát kell mutatnom, segítenem kell a csapatnak. Sokszor csak félig egészségesen mentem, amit nem lett volna szabad, nem kellett volna tovább rombolnom az egészségemet. Utólag az ember persze mindig okosabb.

– Mennyire változtatta meg, hogy közben apa lett?
– Bella születésével a felelősségérzetem még erősebb lett, innentől nemcsak magamra és a feleségemre kell gondolnom, hanem rá is. Az ember mindent megtesz, hogy a szerettei boldogok legyenek és mosolyogjanak, azért is csináltam végig ezt az egészet, hogy egészségesen lehessek mellettük. Alig vártam, hogy Bellát is kihozzuk a csarnokba, eljött az idei bajnoki döntő első meccsére, amikor nyertünk. Nagyon vágyom rá, hogy a családom ott legyen a lelátón, és a lányom emlékezzen arra, hogy apa kézilabdázott. Ezért is szeretnék még jó néhány évig játszani.

– Most tartották meg az egyházi esküvőjüket a feleségével. Hol volt a ceremónia?
– A Pannonhalmi Főapátságban. Három fontos tényező volt, amikor kiválasztottuk a helyszínt. Mivel a feleségem nagyon vallásos, szerettük volna szép és nagy templomban tartani, így Pannonhalmán kívül a szegedi dóm, a budapesti Szent István-bazilika és az esztergomi bazilika jött szóba. Aztán azt is figyelembe kellett venni, hogy a kétszáz fős násznép hol fér el. Pannonhalma mellett pedig nemcsak az szólt, hogy gyönyörű helyszín, hanem hogy közel van Győrhöz és a Balatonhoz, mindkettőnk családjához.

– A Szeged jövőjéről és az előttünk álló évről mit gondol?
– Azért is van mögöttünk nehéz idény, mert miután Pastor mester bejelentette a távozását, minden játékosnak ott motoszkált a fejében, mi lesz jövőre, ki lesz az új edzőnk, mi lesz a felállás? Vártuk, hogy mondjanak egy nevet, aki átveszi a csapatot, de telt az idő, és a kérdőjel végig bennünk volt, csapatkapitányként engem is állandóan kérdezgettek. Aztán amikor nagyobb hullámvölgybe került a csapat, a klubvezetőség úgy döntött, itt az idő új impulzust adni. Kárpáti Krisztián irányítja a csapatot a következő évadban, ami nagy változás, de remélem, jól sül el. Leültünk, és egyetértettünk abban, hogy sokkal több munkát kell belerakni, mint eddig, és nem történhet olyan, hogy a meccs végére elfogyunk. Sok minden azon múlik, milyen hangulat alakul ki az öltözőben és az edzéseken, ebben nekem is lesz szerepem.

– Milyen volt a viszonya Juan Carlos Pastorral?
– Nagyon sokat köszönhetek neki onnantól kezdve, hogy felfigyelt rám és elhozott Balatonfüredről. Az elejétől kezdve bízott bennem, hamar kezdő beálló lettem nála, és persze rengeteget tanulhattam tőle. Amit az irányítása alatt Szegeden csináltunk, azt össze sem lehet hasonlítani a korábbi évekkel. Profibb légkörbe kerültem, bele kellett rakni a melót, de úgy érzem, megdolgoztam a helyemért. Kétszeres erőbedobással hajtottam, állandóan pluszmunkát végeztem, volt, hogy külön videóztunk. Nekem talán könnyebb is volt a tanulási folyamat, mint a más posztokon játszóknak, könnyen beilleszkedtem ebbe a rendszerbe, hiszen a beállóra épült. Persze kellettek a csapattársak is, hogy egyre jobb legyek, de tény, Juan Carlos Pastor iskolája felnevelt és a kézilabda magasabb szintjére emelt. Voltak nehezebb időszakok a csapat életében az elmúlt években, de összességében sikeres volt Pastor tíz éve Szegeden. Nyert EHF-kupát, bajnoki címeket és kupagyőzelmet szereztünk, pedig sokáig nem is volt ez elvárás. Mégis úgy mentünk neki minden idénynek, gyerünk srácok, nyerjük meg a bajnokságot és a kupát, jussunk be a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe – nagyon sajnálom, hogy utóbbi nem sikerült. De vitathatatlan, Pastor magasabb szintre emelte a szegedi kézilabdát, mint ahol addig volt.

– A megújuló OTP Bank-Pick Szegedben hol látja a helyét?
– Csapatkapitányként mindenben segíteni szeretnék, közvetítek a csapat és az edző között, mert a párbeszédnek folyamatosnak és nyitottnak kell lennie. Nemcsak én mondtam Kárpáti Krisztiánnak, hogy támogatom és ott leszek mellette, hanem több játékos is, mert annak nem is lenne értelme, ha most nem tartanánk össze. Ebben a helyzetben nincs más lehetőség, mindenkinek keményen bele kell állnia a munkába. Akinek pedig gondja van és kérdezni akar, az kérdezzen. Ennek oda-vissza kell működnie, mert rajtunk múlik, hogy veszítünk, vagy nyerünk-e egy évet. De nem is szeretném ezt az egészet túlgondolni: dolgozzunk és legyen jó hangulat az öltözőben.

– Gondolkodik még azon, hogy kipróbálja magát külföldön?
– Beszéltünk már erről a családdal. Talán a kislányunknak nem lenne rossz nyelvet tanulni, nekünk pedig megtapasztalni, milyen az élet egy másik országban, de egyrészt nincs semmi konkrétum, másrészt most az egészségemre koncentrálok, hogy olyan legyek vagy talán még jobb is, mint régen, és minél többet segítsek a csapatnak. Nem titok, nagyon jól érezzük magunkat Szegeden, sok játéklehetőséget kapok és mindig is éreztem, hogy itt még tudok fejlődni. A szerződésemből hátravan még két év, 2025-ben csak harmincéves leszek, ha az egészségem rendben lesz, akár további négy-öt évet is játszhatok. Abban benne van az is, hogy akár külföldön. De ezt sem gondolom túl, majd hozza az élet.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. július 29-i lapszámában jelent meg.)