A Rába-part biztonsági őre

– Még szép, hogy ott, a születésnapokat és rendszerint minden bulit ott tartunk, vagy legalábbis ott fejezünk be – veszi át a szót az ünnepelt, a csapat korábbi edzője, a klub jelenlegi szakmai igazgatója, akinek neve bizonyosan aranybetűkkel kerül be a körmendi kosárlabdázás nagykönyvébe. – Az ünnepségsorozat közepén tartunk, hisz már szerdán elkezdtük. Képzelje csak, vörös csillagos, amolyan munkásőrféle egyenruhát kaptam a haverjaimtól, a fehér Golfomra rendőrlámpa került, és az autóban most is itt ül mellettem egy életnagyságú bábu – megbilincselve. Miközben a hangszóróból régi szovjet dalok szóltak, elneveztek Rába-parti securitynek. Rögtön meg is magyarázom: mostanában fegyelmezem rendesen a folyó mellett gyakorta túlságosan gyorsan hajtó motorosokat, no ezért leptek meg a fenti ajándékokkal az én barátaim.
– Gyanítom, estig tudná mesélni a Rába-parti élményeit.
– Volt egy pár jó buli, az biztos. Összeköti őket, hogy rendszerint éjszakai fürdőzésbe vagy kosarazásba torkollottak. Egyébként a születésnapomat általában együtt tartom Molnár Károly barátommal és Fodor Sándorral, a klub vezetőjével, de most kivételt tettünk.
– Még szép: egyszer ötvenéves az ember.
– Ahogy mondja. Fontos nekem ez a nap, örülök a sok-sok gratulációnak, mosolygok a különféle tréfás megjegyzésen. "Ötventől már csak lefelé áll”, meg "Ne izgulj, már csak ötven van hátra!”, ilyenekkel lepnek meg.
– Az ön számára legkedvesebb csapat már május végén átadta az ajándékát…
– Bizony, a harmadik bajnoki aranyérem nagyon szép meglepetés volt.
– Létezhet-e sorrend a három elsőség között?
– Azért a nyolcvanhetes győzelem volt a nagy durranás. Az óriási volt. Elementáris. Fölülmúlhatatlan. Április tizenkettedikén a Honvéd elleni diadal napján akkora ünneplés volt a városban, hogy az emberek ellepték a nyolcas főutat. A Szabad Európa rádió erre bemondta, hogy az áremelés miatt az utcán tüntetnek az emberek. Este tizenegy felé helyesbítettek: a kisváros kosárlabdacsapata bajnokságot nyert.
– Önnel kapcsolatban azóta is különféle legendák terjengenek az első bajnoki címet követő ünneplésről, halljunk hát egy hiteles beszámolót a "Patonay Imre életveszélyben” fedőnevű akciósorozatról!
– Nincs ezen mit titkolni: a buli hetedik napján alkoholmérgezéssel és hasnyálmirigy-gyulladással kerültem kórházba. Keményen megünnepeltük a sikert, Zalaegerszegtől Szombathelyig jártunk mindenfele. Emlékszem, egy héttel az aranyérem megszerzése után Svédországba indult a csapat; no azt a túrát én kénytelen voltam kihagyni…
– Milyen volt a második, a hét évvel ezelőtti bajnoki címnek járó fiesta?
– Szenzációs volt az is, noha akkor egy kicsit már számítottunk az elsőségre. Erősek voltunk akkoriban, és nem is anynyira titkon mindenki gondolt rá, hogy meglesz az arany. Ami pedig az ideit illeti, egy kicsit hasonló volt az első sikerhez, hiszen ettől a mostani, fiatal együttestől senki sem várt kiemelkedő eredményt. Erre fel jött néhány triplagyáros, és harmadszor is a Körmend végzett a legjobb helyen.
– Ötvenéves, és csak Körmenden dolgozott, túl nagy kockázatot nem vállalunk a kijelentéssel: aligha fog már búcsút inteni.
– A főiskola alatt három évig fociztam a PEAC-ban, sőt, többekkel együtt engem is hívott a PMSC, de én inkább a kosárlabdát s vele együtt Körmendet választottam. Csaknem harminc évvel ezelőtt itt kezdtem tanítani is, aztán tíz évig a helyi általános iskola igazgatója voltam. Hogy elmennék-e? Ha lesz csapat, inkább maradok. Remek dolgokat kezdtünk el az utánpótlás-nevelés terén, hamarosan kezdődik a Benetton Trevisóval közösen rendezendő táborunk, ezen a területen nagyon szívesen dolgozom. Tudja, Magyarországon sokat beszélnek az utánpótlásról, de igazi nevelés csak kevés helyen van.
– Megfogalmazható, hogy valójában mi is a körmendi varázs titka?
– Először az hajtott mindenkit, hogy megmutassuk a nagy fővárosi csapatoknak, hogy bennünket nem lehet csak úgy leírni. Az elején kapott hatalmas pofonok után egyre jobb eredményeket ért el a csapat, és ma már ott tartunk, hogy három bajnoki aranyérmével és hat Magyar Kupa-elsőségével az élvonal egyik legeredményesebb gárdája a miénk. A titok a kisvárosi összetartásban keresendő, no és az is fontos, hogy a helyi mag mellé mindig hoztunk játékosokat oldalágról. Ezerkilencszázhetvenkilencig jelentős csábereje volt a főiskolának, majd amikor Dózsa MTE néven szerepelt az együttes, be tudtunk vonultatni játékosokat, így került Körmendre az idősebb Németh, Trummer vagy Fodor Petiék. Később kicsit odább néztünk körül, és bukkantunk rá többek közt Cziglerre, Grebenárra vagy éppen a mostani csapatból Keresztesre. Meg lehet nézni, mennyi körmendi játékos és edző szerepel az élvonalban.
– Ünneprontás nélkül kérdem: van-e valami, ami hiányzik az elmúlt ötven évből?
– Nem szoktam elégedetlenkedni, de annak örültem volna, pontosabban örülnék, ha egy kicsit több pénz lenne a csapatra. Évről évre egyre nehezebb előteremteni az egyesület költségvetését, ami nem csoda, Körmend borzasztóan kis hely, alig tízezren lakják, nemrég három cég szűnt meg, csaknem ezren kerültek utcára. A pénztelenség miatt gyakorta futnunk kellett magunk után. Mennyivel más lenne a helyzet, mennyivel nyugodtabban dolgozhatnánk, ha a rendelkezésünkre állna úgy ötven-százmillió forint tőke. Egy lottóötös éppen jókor jönne.
– Játékra invitálom: árulja el, hogy festene az ön körmendi álomcsapata.
– Nehéz, nagyon nehéz. Egy csapat helyett hadd hirdessek keretet, amelybe az ifjabbik Németh, azaz Isti, Szendrei, Zsebe Feri, Szlávik Csabi, Czigler Laci, Fodor Geri, Szalai Gyuri, Trummer Rudi, Kardos Józsi és Grebenár Péter kap helyet. De ez csak játék, még sorolhatnám a nagy egyéniségeinket.
– Sorolja inkább az este programját.
– Belecsapunk a lecsóba, aztán két napig biztosan elhúzzuk valahogy.