Nyurga pécsi legény a legendás Honvéd csillagai között

– Pályafutásában mit tulajdonít az első jelentős fordulatnak?
– Bemutatkozhattam a Pécsi Postás felnőttcsapatában 1955-ben, még tizenhat éves sem voltam, így hamisítani kellett az igazolásomat. Ezt követően gyorsan leigazolt a Pécsi VSK, és 1956 tavaszán már az NB I-ben játszottam.

– Az esztendő őszén viszont már a pályán kívüli tevékenységéért vonták felelősségre.
– A Nagy Lajos Gimnázium tanulójaként 'ötvenhat decemberében diáktársaimmal jártuk az utcákat, noha a harcokban nem vettem részt, ott voltam a temetői lövöldözésnél is. Egy-két társammal – többek között Garami Józseffel, a későbbi kiváló labdarúgóedzővel – azt szerettük volna elérni az iskola vezetőségénél, hogy néhány tanulónak ne essen bántódása a forradalomban játszott szerepe miatt. Addig nem tanulunk, amíg az ő helyzetük megnyugtatóan meg nem oldódik, mondtuk; végül minket is előállítottak a karhatalmisták.

– Ezek szerint nem pesti, hanem pécsi srácok voltak?
– Ne túlozzunk, bár a következmények arra utalnak, mert 1958-ban határozatot hoztak ellenem, hogy „az ellenforradalmat követő időszakban tanúsított magatartása miatt felsőfokú tanintézetbe felvétele nem javasolt”. A rossz időszakban némi örömre adott okot, hogy a PVSK kosarasaként nem teljesítettem tényleges katonai szolgálatot. Többször volt szó róla, hogy a Bp. Honvédba igazolok, de végül maradtam.

– Pedig a jelenlegi erőviszonyokkal ellentétben, abban az időszakban a budapesti klubok voltak a meghatározók az első osztályú bajnokságban.
– Elsősorban a Honvéd, a MAFC, de a MÁVAG-ot is ide sorolnám. Viszont annyiban szerencsés voltam, hogy felfigyeltek rám, s részt vehettem az 1957-es moszkvai Világifjúsági Találkozón, a VIT-en. Ezen zömmel az Eb-győztes válogatottunkban szereplők léptek pályára, én az 1955-ös együttes kapitánya, Bogár Pál helyett utazhattam, mert őt valamiért nem engedték ki a Szovjetunióba. Tulajdonképpen egy csapatba kerültem a példaképeimmel, akiket az Eb-n a Népstadion lelátójáról csodáltam. Ugyanis a Pécsi Postástól elhoztak minket a meccsekre. A VIT-en meg ott játszottam közöttük. Felejthetetlen élmény, hogy Szőke, azaz Bánhegyi László a szovjetek elleni mérkőzésen három másodperccel a vége előtt dobta a győztes kosarat.

– Ha már ilyen fiatalon ott volt a tűz körül, miért nem volt tagja az 1960-as római olimpián szereplő válogatottnak?
– Noha Páder János egyengette az utamat, prózai oka volt, hogy nem lehettem ott: az ötkarikás játékok előtti esztendőben észak-koreai, kínai túrán vettünk részt, és én vérhast kaptam. Nem voltunk beoltva, amikor kint kérték az oltási igazolványt, a csapatorvos kitöltött egyet… Meghúztam egy üveg vizet, onnantól kezdve WC-re jártam. Rendkívül lassan ment ki belőlem a vírus.

– Hogyan került a Budapesti Honvédhoz?
– A negyedik helyezést hozó 1961-es belgrádi Eb után Páder jelezte, szeretne jó klubcsapatot összehozni, amelyben számítana rám. Aztán ez csak húzódott-húzódott, mígnem megelégeltem, és 1964-ben a Honvédhoz igazoltam.

– Azt hinné az ember, innentől egyenes út vezet a tokiói olimpiára, ám oda sem jutott el. Miért?
– Elhúzódott a kiadatásom a PVSK-tól fél évig, sokáig csapat nélkülinek számítottam, s Kutas István sportvezető azzal vétózta meg a válogatottságomat, hogy akinek nincs hivatalosan egyesülete, az nem mehet az olimpiára. Abban az időszakban tulajdonképpen csak annak örülhettem, hogy az '56-osokra vonatkozó amnesztia engem is érintett, felvételizhettem és fel is vettek a Janus Pannonius Egyetem jogi karára.

– Milyen volt az akkori Honvédban játszani?
– Finoman fogalmazva nem könnyű… A csapat három nagy tudású játékosa, az 1955-ös Eb-aranyérmes együttesben szereplő Greminger János, Simon János és Czinkán Tibor visszavonult.

– Én inkább arra gondoltam, milyen volt velük egy pályán lenni?
– Csőrös (Greminger beceneve – a szerk.) kimondta, mindenki csak azt vállalja el, amit meg tud csinálni. Ezzel a válogatottban nem is volt gond, mert eleinte öt-tíz percet kaptam, de a Honvédban már parírozni kellett. Fegyelmezettség, következetesség és az ehhez végsőkig ragaszkodás jellemezte a nagy öregeket, illetve Simit kevésbé, ő roppant jó humorú ember volt. Nehezen fogadták el, hogy lassan eljön az őrségváltás ideje. Hozzáteszem, az egyéni képzést rendkívül fontosnak tartották, s ezért rengeteget is tettek. A győztes mentalitást mindenkitől megkövetelték, maximalisták voltak. Páder volt az éceszgéber, Greminger a végrehajtó, de ráment jó fél év, amíg összekovácsolódtunk. Később, amikor Balogh József lett az edző, megmaradt a szellemiség. Ráadásul ez az időszak abból a szempontból is nehéz volt, hogy feleségemmel, Kovács Olgával – a Vörös Meteor játékosával – és a kislányommal a nőtlen tiszthelyettesi legényszálláson laktunk.

– A hatvanas években, nem éppen rendszerpárti családi gyökerekkel és '56-os priusszal a háta mögött nem bánta meg, hogy a Honvédhoz igazolt?
– Mondja ki nyugodtan, a rendszer csapatához! Jó együttesbe akartam menni, és kész. KISZ-tag sem voltam, amikor a Honvédban kitalálták, legyek alapszervezeti KISZ-titkár, közöltem ezt. De nemcsak Pécsen, a Honvédban is megfigyeltek. A külföldi utazásokról hazajőve, mit mond Valérka – ugyanis a honvédosok így hívtak, még Simonék adták ezt a nevet. Szóval volt, aki leírta – Gálszécsy András egykori titokminiszter az ismerősöm, említette is, hogy van rólam akta.

– Kikérte?
– Nem!

– Kihagyott olimpiákat követően legalább vigasztalódott az 1965-ös budapesti universiadén nyert bronzéremmel?
– Hogyne! És ebben az évben lettem másodszor bajnok, ekkor már oroszlánrészt vállalva, mert az elsőben még a nagyok árnyékában kiegészítő ember voltam. És '65-ben én lettem az év kosárlabdázója. Sőt, magasugrásban is bajnok. Ugyanis a sokszoros bajnok Noszály Sándor a magasugró csapatbajnokság előtt lejött a kosarasokhoz, mivel mindkét sportághoz ruganyosnak kell lenni, és rávett, hogy vegyek részt a csb-n.

– Magam is így gondoltam, egész erős válogatottunk volt, csakhogy az újságból megtudtuk, nem neveztek minket a selejtezőre. Elmentem Páder Jánoshoz, aki már az OTSH-ban dolgozott, ő azzal indokolta a döntést, ugyan jónak tartja a csapatot, de annyira nem, hogy Mexikóvárosban bekerüljön a legjobb hat közé. Márpedig az MSZMP Központi Bizottsága ukázba adta, hogy azokat a résztvevőket kell támogatni, akiknek erre van esélyük. Viccesen hozzátette, neveznek néhány vitorlázót, hátha egyiküket befújja a szél a hatba… Ezen azért nem tudtam nevetni.

– A Honvéd–MAFC rangadóknak utánozhatatlan hangulatuk volt. Valóban nem voltak jóban a két klub játékosai, vagy inkább a két szurkolótábor feszítette a húrt?
– A kosarasok nem voltak rosszban. A két együttes játékosai adták a válogatott gerincét. Gabányi Lacival nagyon jó viszonyban voltunk, ha jól emlékszem, volt időszak, hogy Pólik Gyuri öregfiúként játszott a Honvédban. Elismerem, a Honvéd valóban a rendszer jelképe volt, vidéken kaptunk is ezért szépen a szurkolóktól. De a politikai attitűd a sportban nem jelentkezett, az viszont igaz, hogy a környezetet áthatotta.

– Tagja volt az ötven évvel ezelőtt, 1969 októberében Eb-nyolcadik válogatottnak, azóta csak két kontinensbajnokságon képviseltette magát a szakág.
– Az egész évre jól emlékszem: a budapesti selejtezőn megválasztottak csapatunk legjobbjának, ezért egy rádiós magnót kaptam. Az olaszországi Eb egy fontos momentumát Zsolt Róbert is megörökítette a Labdarúgók, sportolók című könyvében, a „sportcsibészség” kifejezés alatt. Casertában ki-ki meccset játszottunk a görögökkel a nyolc közé jutásért, már a hosszabbításban jártunk, egy ponttal vezettünk, amikor a centerük lehetőséghez jutott, de nem sikerült a dobása, mert ráléptem a lábára, nem tudott elrugaszkodni. Szerencsére a játékvezetők nem vették észre.

– Viszont ugyancsak ötven évvel ezelőtt, 1969 decemberében a Real Madrid ellen a Nemzeti Sportcsarnokban beleavatkoztak a mérkőzésbe…
– Madridban tizenkilenc ponttal kaptunk ki, de elhatároztuk, hogy itthon legalább nyerünk. A második félidőben megtáltosodtunk, a huszonnyolc pontomból huszonkettőt akkor dobtam, a vége előtt húszpontos előnyünk volt – a bírók úgy gondolták, be kell avatkozniuk, így „csak” tizenhét ponttal győztünk…

– A Honvédból három játékostársa, Nyitrai Imre, Rácz Sándor és Hódy Szabolcs is disszidált a hatvanas években. Önnek nem volt nagy a kísértés?
– Nyitrai a MAFC centere volt, onnan csábítottuk át az universiade után. A csapat egyik nyugati túrája után nem jött haza, akárcsak Rácz Saca. Nekem a belga Racing Malines elleni idegenbeli BEK-meccset követően lett volna lehetőségem lelépni. Feleségem a fiammal három hónapos terhesen Bécsben volt a Vörös Meteorral. Egy éjszakám volt a döntésre, majd hazatértem, és 1972-ben fejeztem be a pályafutásomat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. október 12-i lapszámában jelent meg.)