Ha valaki – ő – Németh Andrea jegyzete

Látták már meseszép, tiszta arcát? Belenéztek már elbűvölő, égszínkék szemébe? Hallgatták már okosan, de finoman megfogalmazott mondatait? És figyelték már angyali kisugárzásával teljességgel ellentétes, kőkemény, agresszív, kérlelhetetlenül határozott és tudatos játékát a kosárlabdapályán? Ő szinte minden, amire, akire ember büszke lehet. Legyen szurkoló, edző, szövetségi kapitány, csapattárs, barát és persze szülő, testvér.

A legkeményebben dolgozó játékosom, amióta tréner vagyok – mondta róla klubedzője. Sportolóként közel jutott a csúcshoz, felnőttválogatott lett, egyetemre járt, remekül haladt – mondta róla édesapja. Hasonló, ésszel is, szívvel is, tehetséggel is megáldott reménysége régen volt a magyar kosárlabdasportnak – mondtuk róla mi, a pálya széléről követő újságírók.

Édes Istenem, csak gyógyulj meg, Livike, legyél ismét egészséges, kit érdekel, hogy kosárlabdázol-e még, csak élj sokáig, boldogan – mondjuk róla most, hogy május tizedike óta a leukémiával harcol.

Gereben Lívia élet-halál küzdelme megérintett, de talán plasztikusabb, ha úgy fogalmazok, szíven ütött mindenkit.

Persze bárkit állít ilyen kegyetlen erőpróba elé az élet, azt kérdezzük: miért vele történik, miért sújtja a sors, miért teszi ezt a Jóisten? De hogy éppen Gereben Líviával? Ez teljességgel abszurd, felfoghatatlan és feldolgozhatatlan. Valahányszor csak szóba került – és sokszor került szóba – az ő harca a szerkesztőségünkben, az érzelmi hullámvasúton erre a mélypontra eljutva, szinte a hitet egymásban is erősítve hozzátettük: ha valaki képes rá, hogy legyőzze a legbrutálisabb betegséget, ha valaki elég erős hozzá, hogy a leukémiából meggyógyuljon, az Gereben Lívia. A vékony, törékeny, éteri szépségű kislány – a legnagyobb küzdő, a született harcos.

Ha valaki – ő.

Megmozdult érte a sportágban, klubja városában, Szekszárdon és lakóhelyén, Kecskeméten mindenki, véradással, felajánlással, jótékonysági árveréssel próbált segíteni, hogy családtagjai, pedagógus szülei bírják az óriási lelki kihívás után rájuk zúduló anyagi terhet is, amellyel Livi gyógykezelése, ápolása – például a lakás át- és a sterilszoba kialakítása – jár. Mert végre már itt tartunk, az otthoni ápolásnál, a steril szobánál, az abban eltöltendő száz nap visszaszámolásánál.

És ott, hogy túl három kemoterápiás kezelésen, trombózison, őssejt-transz­plantáción, intenzív osztályon és talán a leukémián, Livi újra a kosárlabdáról beszél, a nyári edzésekről, a következő idényről.

Mert ha valaki – ő.