Vojvoda kevesebbet játszik, de elfogadta, hogy ennyi idővel kell jól sáfárkodnia

– Csaknem fél éve játszik Olasz­országban, hogyan érzi magát?
– Jól, főleg, mert nem volt gondom a beilleszkedéssel – válaszolta Vojvoda Dávid, a Reggio Emilia magyar válogatott hátvédje, aki a nyáron igazolt a EuroChallenge-sorozat 2014-es győzteséhez, a kétszeres bajnoki ezüstérmes olasz klubhoz. – Olyan nehézségeim nem voltak, mint mondjuk azoknak az amerikai kosárlabdázóknak, akik az első profi idényüket játsszák Európában. Harcedzett játékosként érkeztem, a Szolnokkal és a válogatottal rengeteg nagy csatát megvívtam már.

– Vagyis mondhatni, hogy olyan a légiós élet, amilyenre számított?
– Majdnem… Kissé furcsa volt, hogy nem minden valósult meg abból, amiről az idény előtt beszélgettünk az edzővel, Maurizio Buscagliával és a vezetőség tagjaival. A beszélgetéseink alapján úgy éreztem, azt vártam, hogy jobban számítanak rám. Amúgy nagy különbség nincsen mondjuk ahhoz képest, ami Szolnokon jellemezte az életünket, szerencsére váratlan események sem következtek be, profi körülmények között kosárlabdázom.

– Ebben az idényben hét rádobása van átlagban meccsenként, az előzőben Szolnokon éppen a kétszerese volt. Ezt mennyire volt nehéz megszoknia?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavar, de a lelkem mélyén számítottam rá. Ám, ha azt nézzük, hogy átlagban húsz percet vagyok a pályán, nem is rossz. A jó statisztikához ennyi perccel kell jól sáfárkodnom. Ha elérem a tízpontos átlagot – most kilencet teljesítek –, már jónak számítana. Tíz meccs után megbarátkoztam ezzel, s azt is felfogtam, hogy később sem adatik sokkal több. Az edző folyamatosan a megfelelő ötöst keresi, ebből aztán kisülhet az, hogy 33 percet vagyok parketten, mint a Treviso ellen, ami idénycsúcs, és az is, hogy csak négy perc játék jut.

– Nem ehhez szokott az előző években…
– Nagy váltás ez, igen, de már elég érett vagyok ahhoz, hogy ne boruljak ki emiatt. Próbálkozom, keményen dolgozom, s mivel tudom, hogy ennél több van bennem, hiszem, erről majd a szakmai stáb is megbizonyosodik.

– Ha most kellene döntenie, maradna külföldön?
– Már amikor aláírtam a szerződést, eldöntöttem, nem csak egynyári kalandot akarok. Ha már belevágtam, maradni szeretnék. Nem tervezek hazamenni, de ennek lehetőségét kizárni sem fogom, meglátjuk később, mit hoz az élet.

– Van már a városban barátjuk, ismerősük, akivel összejárnak?
– A közelben lévő Scandiano településen él egy család, magyar feleség, olasz férj, velük tartjuk a kapcsolatot, és összejárunk, ha tehetjük. És úgy néz ki, hogy lesz új babysitterünk, egy magyar hölgy, aki ráadásul kaposvári.

– Nem volt preferencia az országot illetően, sokkal nagyobb súlya volt, hogy az a klub, amelyhez aláírok, milyen feltételeket biztosít. És nem az anyagiakra gondolok. A legfontosabb az volt, hogy fejlődhessek, ne a kispadon ücsörögjek, és élhető legyen a város, ahová költözünk.

– Zavarja, hogy az előző idényekkel ellentétben nem játszik nemzetközi kupában?
– Kicsit igen, mert emiatt többet kell edzeni, hiszen csak heti egy meccset játszunk. Nagyjából kétszer annyit edzek, mint otthon bármelyik csapatomnál... Ahogyan a legtöbb játékos, én is jobban szeretek meccset játszani, mint tréningezni. Ám ennek van jó oldala is: többet vagyok a családdal, többet tudok pihenni, Áronnal játszani, kikapcsolódni, és kevesebbet kell utaznom. De a heti két mérkőzés mégiscsak jobb…

– Jelenleg egy győzelemnyire állnak a nyolcadik helytől, ami ugye garantálja az Olasz Kupa nyolcas döntőjében való szereplést. Csalódott lenne, ha nem kerülne be a csapat?
– Egyértelműen! Minden klubnak fontos a kupaszereplés, s mivel a Reggiana az előző két évben pocsékul teljesített, most még fontosabb. A klubnál a hangulat is rossz volt, a stábon eluralkodott a negatív hozzáállás, ebből következett a nagy jövés-menés a nyáron. Az edzőnk szerint a december a legfontosabb hónap, most kell odafigyelnünk és jól játszanunk. Nem kötelező bejutnunk a legjobb nyolc közé, de jó lenne.

– A Barcelona csillagán, Hanga Ádámon kívül egyetlen magyar játékosnak sem adatott meg, hogy Euroligában szereplő ellenféllel játsszon tétmeccset. Önnek most a Milano ellen igen. Milyen volt?
– Őszintén szólva semmi különöset nem tapasztaltam – nekem már volt szerencsém az Európa-bajnokságon a spanyolok vagy a szerbek ellen játszani, az a top szint, és a Szolnokkal az Európa-kupában is nagyszerű gárdákkal meccseltünk. Rengeteg sztárja van a milánói klubnak, mint például az argentin Luis Scola, aki szerintem ellenünk félgőzzel játszott. A hangulat sem volt az igazi, a szurkolók a Reggiana ellen nem pörögtek fel, és érezni lehetett, hogy amikor vészhelyzet adódott, a milánóiak könnyedén kapcsoltak magasabb sebességi fokozatba. Jóval magasabb szinten játszanak, mint mi, alig volt a mérkőzésen tiszta dobóhelyzetünk…

– Elárulná, hogyan töltötték a karácsonyi ünnepeket?
– Tökéletesen megterveztünk mindent. Mivel három bajnokink van december huszonkettedike és huszonkilencedike között, nem tudtunk hazamenni Magyarországra. Ezért huszonkettedikén a szüleink jöttek ki, együtt egy kocsival, és maradnak nálunk huszonkilencedikéig. Szerencsére nagy a lakás, mindenki kényelmesen elfér. A nagyszüleink közösen sütöttek-főztek, specialitással is készültek, de bejgli természetesen volt. Mi a lakást díszítettük fel a feleségemmel, Dórival és kisfiammal, Áronnal.

– Mi az, amire nem sajnálja a pénzt, amire nagyobb összeget is hajlandó lenne kiadni?
– Karácsonyfára nem sajnáltunk költeni, és természetesen a jó minőségű életre sem. Alapvetően normális értékek szerint élünk, nincsenek luxusigényeink, a pályafutásom elején sem szálltam el, nem vettem hárommillió forintért karórát magamnak, mert az volt a menő... Most autóvásárlás előtt állunk, praktikus családi autó megvételén gondolkodunk. Nem igénylem a húszmilliós luxusautót, nem vagyok kivagyi, és ezután sem leszek. Szeretem az igényes tárgyakat, de észszerűen költekezem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 28-i lapszámában jelent meg.)