– Hogy bírja a karantént?
– Az elején rosszul viseltem, hiszen száznyolcvan fokos fordulatot vettek a mindennapjaim, de most már lassan megtanultam mit kezdeni a rengeteg szabadidővel – válaszolta Tóth Cecília, nemzetközi játékvezető. – Egyedül élek Szegeden a kiskutyámmal, aki vasárnap töltötte be tizennegyedik életévét. A szüleimnek segítek, de betartjuk a szabályokat, csak a kerítésen keresztül beszélgetünk.
– Mikor tudta meg, hogy utazhat a tokiói olimpiára?
– Az utolsó bajnoki fordulóban, a március tizenegyedikei zárt kapus Alba–Körmend férfimeccs szünetében. Igaz, ezzel kissé megszegtem a szabályokat... A nemzetközi szövetség nem szereti, ha a bírók a félidőben megnézik a telefonjukat, én megtettem, mert már izgultam, sejtettem, aznap jön az értesítés, ha kiválasztanak. Nagyon örültem, ám nem voltam maradéktalanul boldog, mert már mi is hallottuk, hogy az olimpia megrendezése is veszélyben van a koronavírus-járvány miatt. Ellenben amikor néhány hónappal korábban otthon megtudtam, hogy az indiai kvalifikációs tornára – amit később szintén elhalasztottak – kijelöltek, akkor sikongattam és ugráltam a lakásban, a kutyám pedig értetlenkedve nézett rám, hogy mi baja a gazdinak...
– És mit érzett, amikor jött a hír, egy évvel elhalasztották Tokiót?
– Csalódást, de számítottam rá. Ez a legjobb döntés, mert így nem törölték. Azok után, ami történik, szüksége lesz a világnak egy jól megrendezett, sikeres olimpiára.
– Szakmailag mit jelent önnek az olimpiai részvétel?
– Ez egy összetett kérdés, mert nem lehet készpénznek venni, hogy jövőre nem változtatnak az idénre kijelölt játékvezetői kereten, másrészt persze óriási megtiszteltetés és minden bizonnyal hatalmas élmény lesz, ha ott lehetek. Ugyanis bíróként is a hazámat képviselem.
– Hogyan lett játékvezető?
– Édesapám hobbiszinten játszott, én pedig sporttagozatos iskolában kezdtem kosarazni. Több mint húsz évig kosárlabdáztam, az NB I-ben és utána a 3x3-as válogatottban is szerepeltem. Játékoskarrieremből kihoztam a maximumot, de a sportág szeretete miatt maradtam és úgy éreztem, bíróként nagyobb sikereim lehetnek.
– A pletykák szerint játékosként sokat reklamált... Hogyan kezeli az önnel perlekedőket?
– Nagy az igazságérzetem, ha nem tartottam valamit jogosnak, jeleztem, ráadásul csapatkapitányként sokszor kötelességemnek éreztem. A reklamálás módját nem mindig találtam el, de karrierem során egyetlen technikait sem kaptam, szóval nem voltam problémás. Korábbi játékosként megértem a hevességet, ebből a szemszögből közelítem meg. Szerintem már egész jól kezelem a konfliktusokat, de még sokat kell tanulnom, mert mi pedagógusok és pszichológusok is vagyunk.
– Önnek is van másik munkahelye a parkettán kívül?
– Igen, tulajdonképpen senki nem főállású bíró az NB I-ben. Mindent a játékvezetésnek rendelek alá, de egy édesapám alapította szegedi rádióban is dolgozom, a vezetőség tagjaként.
– A nemzetközi szövetség és a hazai testület is nagy erőfeszítéseket tesz, hogy minél több női bíró vezessen. Milyennek látja a gyengébbik nem helyzetét a sportágon belül?
– Örömteli, mert szerintem mi kortól és nemtől függetlenül elsősorban bírók vagyunk. A márciusi női Magyar Kupa fináléja már történelmi jelentőségű, először vezette hölgy, ráadásul kettő, mert Csabai-Kaskötő Brigittával együtt bíráskodtunk, ez a játékvezetői bizottság érdeme is, hogy lehetőséget kaptunk. Az álmom, hogy legyen egyszer egy olyan kupadöntő, amelyen három nő fúj!
– A férfiak kapnak hideget-meleget. Önök is?
– Én szerencsés vagyok, nekem pozitív tapasztalataim vannak, nem tudok rosszat mondani a magyar szurkolókra. Fújtam már az egyik legnagyobb honi férfimeccsen, a Körmend–Falcón is, ezzel egyik nagy álmom vált valóra. Nyilván szeretnék majd egyszer hazai férfidöntőben is bíráskodni, no és a nemzetközi porondon is minél nagyobb és fontosabb találkozókon fújni. Ezzel a munkával az álmaimat élem meg minden alkalommal, amiért hálás vagyok és köszönettel tartozom a kollégáknak is, hiszen ez elsősorban csapatmunka.