A megvalósult álom: a Dream Team olimpiai menetelése

Nem járunk messze az igazságtól, ha az Álomcsapat létrejöttét közvetve olyan valakinek is tulajdonítjuk, aki megakadályozta, hogy az Egyesült Államok férfi kosárlabda-válogatottja 1988-ban megszerezze tizedik olimpiai bajnoki címét. Szöulban bizonyos Alekszandr Gomelszkij együttese – ahogyan akkoriban hívták, a szovjet válogatott – elhalászta a hitbizománynak hitt aranyérmet az amerikaiak orra elől. Ezt megelőzően tizenhat évvel azelőtt, 1972-ben, a müncheni olimpián fordult elő velük hasonló skandalum… Amit Gorbacsov jelentett a politikában, azt fogalmazta meg Gomelszkij a sportban: nyitni kell a nyugat felé. Az elsők között szorgalmazta az NBA-csapatok és az európai együttesek rendszeres mérkőzéseit, az ötlet végül a McDonald's-tornák keretében öltött testet. A galambősz hajú, szemüveges mester a szöuli olimpia döntőjében 82–76-os győzelemre vezette a Szovjetuniót. Olyanok játszottak a szovjet válogatottban, mint Sabonis, Marciulionis, Kurtinaitis, Chomicius, Bjelosztennyij, Tyihonyenko, Tarakanov vagy Volkov. A bronzérmes amerikai válogatottban sem akárkik szerepeltek – igaz, nevüket később ismerte meg a világ. Az NBA-csapatok draftolták őket, aztán elutaztak az olimpiára. Szöul évében választották ki Hersey Hawkinst (L. A. Clippers), Danny Manninget (szintén Clippers), Dan Majerle-t (Phoenix Suns), Mitch Richmondot (Golden State Warriors), David Robinsont (őt 1987-ben draftolta a San Antonio Spurs). Az olimpián csak bronzérem jött össze, de tegyük hozzá, két évvel korábban az 1986-os spanyolországi vb-n Robinson többek között későbbi spursös csapattársával, Sean Elliott-tal az aranyérmes együttes tagja volt, az amik a fináléban a szovjeteket győzték le 87–85-re.

Ha azonban az olimpiai kudarc nem vált ki becsvágyat a sportág tanítómestereiből, talán manapság is profi szerződésre váró amatőr egyetemisták képviselnék az Egyesült Államokat a vb-ken és az olimpiákon. Az 1990-es, argentínai vb-n még nem adták fel a járt utat a járatlanért, többek között a 20 éves Alonzo Mourning (1992, Charlotte Hornets), a nála fél évvel fiatalabb Kenny Anderson (1991, New Jersey Nets), a 21 esztendős Christian Laettner (1992, Minnesota Timberwolves) játszott a válogatottban a később ismertté váló spílerek közül, az olimpiához hasonlóan az érem színe mégis maradt bronz. Jugoszlávia lett a világbajnok, a döntőben a Szovjetuniót győzte le 92–75-re (az Egyesült Államok a bronzot is csupán hosszabbítás után szerezte meg Puerto Rico ellen, amelytől 1991-ben a havannai Pánamerikai Játékok elődöntőjében kikapott). De a kétszeres NCCA-bajnok Laettnerhez, az egyetemi bajnokságban legendás Duke kosarasához visszatérve: a harmadikként rangsorolt, a Minnesota által első körben kiválasztott magasbedobó később az 1992-es olimpiai csapat egyetlen olyan tagja volt, akinek nem volt tapasztalata a profik között, a játékok után lett a Timberwolves oszlopos tagja. Chuck Daly, az olimpiai csapat kapitánya őt választotta keretébe a 11 NBA-nagymenő mellé.

S ezzel el is érkeztünk a Dream Teamhez. Borisz Sztankovics, a FIBA nemrég elhunyt főtitkára nem hiába talpalt az ügyért – a legenda szerint a szöuli kudarcot követően George H. W. Bush amerikai elnök is szorgalmazta a hivatásosok szereplését –, 1989 áprilisában a testület elfogadta a javaslatot a profik olimpiai részvételéről. Nem fogják elhinni, kik szavaztak ellene! Maguk az amerikaiak és a Szovjetunió… De a folyamatot már nem lehetett megállítani, a mértékadó sportlap, a Sports Illustrated 1991. február 18-án a címlapján a Dream Team elnevezéssel jelent meg, szeptember 21-én pedig már tíz tagja ismert volt a csapatnak, amely valóban Álomcsapat volt. Michael Jordan és Scottie Pippen a Chicago Bullsból, John Stockton és Karl Malone a Utah Jazzből, Magic Johnson a Lakersből, Larry Bird a Boston Celtics, Patrick Ewing a New York Knicks, Chris Mullin a Golden State Warriors, Charles Barkley a Philadelphia 76-ers, David Robinson a San Antonio Spurs csapatától érkezett a keretbe, a profiknak fenntartott maradék egy helyre a detroiti Isiah Thomas és a portlandi Clyde Drexler pályázott, végül utóbbi került a csapatba május 12-én, s hozzájuk csatlakozott Laettner, aki a louisianai egyetemistát, Shaquille O'Nealt szorította ki.

Azért nem ment minden ilyen simán. Jack McCallum Dream Team című könyvében állítja, Jordan a válogató bizottság egyik tagjának, Rod Thornnak ezt mondta. „Rod, nem akarok játszani, ha Isiah Thomas is a csapatban van.” Tipikusan a két dudás egy csárdában esetét idézi a sztori, s nem ok nélkül: előfordult, hogy Thomas és a nála két évvel fiatalabb Jordan a gálákon nem passzolt egymásnak. Jordan, Mullin és Ewing úgy utazott Barcelonába, hogy már olimpiai bajnoknak mondhatta magát, mind a hárman ott voltak az 1984-ben Los Angelesben győztes együttesben, Robinson meg elmondhatta magáról, hogy revánsot vesz a szöuli bronzért. A sztárok annak ellenére várták az olimpiát, hogy sokan közülük sérüléssel bajlódtak. Drexlernek a térde rakoncátlankodott, Stockton szárkapocscsont-sérüléséből lábadozott, Bird porckorongsérvével kínlódott. Magic Johnson meg egyenesen AIDS-fertőzött volt. A Lakers sztárja 1991 novemberében – éppen a párizsi McDonald's-tornát követően – nyilvánosságra hozta fertőzöttségét, s noha csapatával nem bontott szerződést, nem lépett pályára a kezdődő NBA-idényben. Ellenben minden nap korán kelt, futott öt kilométert, súlyzózott, délelőtt kétórás dobóedzést tartott, este részt vett az egymás elleni játékban. Chuck Daly az amerikai térség olimpiai selejtezője előtt az egyetemen játszó legjobbakból verbuvált együttes ellen játszatta fiait – akkor még olyan ismeretlen harcosok ellen, mint Grant Hill, Anfernee Penny Hardaway (később az 1996-ban Atlantában aranyérmes Dream Team tagjai), Allan Houston (a 2000-es olimpiai bajnok Álombrigádból), Chris Webber. S láss csodát, a taknyosok 1992. június 24-én, hat héttel az olimpiai finálét megelőzően 62–54-re legyőzték a menőket. Daly szándékosan nem játszatta sokat Jordant, s nem is a legjobbkor cserélt, mindezt állítólag azért, hogy az NBA-sztárok ne higgyék azt, hogy verhetetlenek. Másnap aztán visszavágott a Dream Team, meccs után pedig Hillék felmentek Jordan hotelszobájába, hogy szuveníreket kunyeráljanak példaképüktől…

A barcelonai szereplésért a térség válogatottjait átlagban 51.5 pontos különbséggel verte meg a Dream Team, a portlandi kvalifikáció alatt Jordan ki is jelentette. „Azért jöttem, hogy reggeltől estig golfozzak, és közben kosarazzak egy keveset. De legalább nem kell erőlködni, ez nem az NBA.” A fiúk azt is élvezték, hogy a monacói felkészülés alatt kaszinózhattak, de egymás elleni edzőmeccseik élményszámba mentek, még maguk a spílerek is áradoztak. Barcelonában nem az olimpiai faluban laktak, hanem luxushotelben, volt, hogy egész éjjel kártyáztak, élvezték a népszerűséget, azt, hogy neves sportolók kérik őket közös fotózásra. Jordan azért állítólag arra is szakított időt, hogy az ellenfeleket tanulmányozza videón. A csapat átlagban 43.8 ponttal győzte le ellenfeleit, átlagban 117.3 dobott ponttal, nem csoda, hogy Daly a torna során egyszer sem kért időt. Johnson pedig tréfált, hogy nem tudja kinek adni a labdát, pontosabban, nem tudja, kinek adja a labdát. „Jobbra tőlem, Jordan, balra Barkley vagy Bird. Nem tudom, kinek dobjam a labdát!” Azért volt, amit komolyan vettek: Toni Kukoc éppen akkor szerződött a Bullshoz, s Jordan és Pippen a horvátok elleni első meccsen arra törekedett, hogy móresre tanítsák a tehetséges, de profi szinten tapasztalatlan játékost. A horvátok elleni második meccs, a döntő hozta a legkisebb különbséget, ezen „csak” 117–85-re nyert az Egyesült Államok. Az első Dream Teamtől búcsúzzunk Michael Jordan szavaival. „Az aranyéremmel a nyakamban megyek aludni, senkinek nem adom oda. Gyönyörű emlék ez számomra az olimpiáról.”

Az 1994-es torontói vb-re szintén NBA-profikból álló együttessel készültek az amerikaiak, s noha az olimpiai bajnokok közül senkit sem neveztek, a végső győztes kiléte már biztos volt. Szövetségi kapitánynak a Golden State mesterét, Don Nelsont nevezték ki, aki tudta, magasan van a mérce. Nem az volt a kérdés, hogy csapata, a Dream Team II megszerzi-e az aranyat, hanem az, hogy az olimpiai bajnok elődökhöz méltó játékkal győz-e. „Az általam kiválasztott tizenkettőnél pillanatnyilag nincs jobb játékos az Államokban, ráadásul pokolian sok munkát végeztünk el a felkészülés során – nyilatkozta Don Nelson, amit Barkley ezzel toldott meg. „Nem lesz csapat, amely húsz pontnál kisebb veréssel megússza Wilkinsék ellen, ennek ellenére a mi együttesünk jobb volt…” „Sir Charles” talán akarata ellenére vég nélküli vitát nyitott, s nemcsak abban a kérdésben, hogy jobb volt-e a Barkley-féle csapat a végül vb-aranyig jutó utódoknál, hanem általában: egyáltalán melyik volt a legjobb Dream Team? A vita persze eldönthetetlen, az viszont tény, hogy a Nelson végül a Shaquille O'Neal, Dominique Wilkins, Alonzo Mourning, Shawn Kemp, Reggie Miller, Derrick Coleman, Joe Dumars, Kevin Johnson, Mark Price, Steve Smith, Dan Majerle, Larry Johnson csapattal nyert aranyat. Isiah Thiomas és Tim Hardaway sérülés miatt nem fért be a nem éppen tucat-tizenkettőbe. De elég volt egy „csak” győzelem a spanyolok ellen, és Magic Johnson meg is jegyzete. „Mourning és Miller azt állította nagy magabiztosan, hogy bármely pillanatban legyőznék a mi gárdánkat. Nem tudom, mire alapozták véleményüket, Dumarson kívül egyikük sem tudja, mit jelent a kifejezés: nyerni; rajta kívül senki sem volt világbajnok (értsd NBA-bajnok – a szerk.) a csapatból. Állítom: tízből tízszer megvernénk őket, és legalább tíz-tizenöt ponttal lennénk jobbak mérkőzésenként…” Nos, ha NBA-bajnokok nem is lettek mind, világbajnokok igen, a döntőben az oroszokat gyapálták el 46 ponttal (137–91), a bronz Kukocéknak jutott. Ha azt vesszük, hogy a Dream Team II átlagban 38.7 pont különbségű győzelmeket aratott, akkor az oroszok veresége nagy zakó. Még akkor is, ha e tekintetben a második Álomcsapat öt ponttal elmaradt az elsőtől (43.8).

Az atlantai olimpián (1996) az amerikaiak nem engedhették meg maguknak, hogy ne Dream Teammel álljanak ki. A hazai esemény előtt tényleg a (lehető) legjobbakat nevezték: Jason Kidd és Kemp fegyelmi okok miatt ugyan kimaradt, Jordan, valamint Drexler lemondta a szereplést, de ezt leszámítva a Shaquille O'Neal, Hakeem Olajuwon, Charles Barkley, Scottie Pippen, Karl Malone, John Stockton, David Robinson, Anfernee Hardaway, Grant Hill, Reggie Miller, Mitch Richmond, Gary Payton összeállítású keret fantasztikus volt. Lenny Wilkens, az Atlanta szakvezetője nyolc (!) harminc éven felüli kosarast válogatott be. Talán ezért tartott csupán 19 napos felkészülést, bár Barkley szerint „az is túl sok volt”. Ehhez képest a zsenik első meccsükön csak 96–68-ra verték meg Argentínát, a második csoportkörben 87–56-ra győzték le Angolát, a különbség bizony elmaradt a két megelőző Dream Team átlagától. A tévékommentátorként jelen lévő Magic Johnson nem is hagyta ki ezt a ziccert. „Korántsem vagyok elégedett a játékkal. Sokszor csak állunk és nézzük az ellenfelet. Minden mérkőzést száz pont felett kellene, hogy nyerjünk. Úgy vélem, hogy hiányzik egy igazi húzóember. Ha nem változik a stílusunk, akkor elképzelhető, hogy akad egy olyan csapat, amelyik elhiszi, hogy legyőzhet bennünket.” A száz pontra vonatkozó kritikát legalább megfogadták Millerék, csupán a brazilok elleni negyeddöntőben és a jugoszlávok elleni fináléban maradtak alatta (átlagban 31.8 ponttal nyerték a meccseket), de Dream Team III elmaradt a várakozástól.