Férfi kosárlabda: Lóránt Péter húsz év után befejezi

– Mi áll döntése hátterében?
– Érlelődött bennem egy ideje, hogy hamarosan be kell fejeznem – válaszolta a Nemzeti Sportnak a 35 éves Lóránt Péter, aki az előző két évet Pakson töltötte, és a napokban úgy határozott, abbahagyja a profi kosárlabdázást. – Sok fájdalom kísérte a 2020–2021-es idényt, decembertől el nem múló csonthártyagyulladás gyötört. Tulajdonképpen a testem jelezte, itt a vége, húsz éve kezdődött a profi karrierem, a végére értem.

– Mekkora szerepet játszott ebben a koronavírus-járvány?
– Nem nagyot, noha az ősszel én is elkaptam, és eléggé megsínylettem. Inkább az a fájdalom, ami a csonthártyagyulladással járt... Nagyon keveset tudtam edzeni, biztos vagyok benne, rossz lehetett nézni kívülről, micsoda kínok között tréningeztem. Így is voltak kiemelkedő meccseim, de sajnos összességében az aluledzettség meglátszott a teljesítményemen.

– Harmincöt év ide vagy oda, az NB I-ben még lehetett volna néhány jó idénye.
– Meglehet, ám év közben egyre jobban erősödött bennem az érzés, hogy ez lesz az utolsó idényem. Tudom, „öregesen” is meghatározó játékos maradtam, s nem a kispad végéről kell visszavonulnom, ami örömteli. Sok ajánlat érkezett azután, hogy a Pakssal kiestünk a negyeddöntőben, ami jólesett, de eldöntöttem, abbahagyom. Összességében hálás vagyok a sors­nak, mert karrierem során nem volt súlyos sérülésem. Akadt porcműtét és fáradásos törés, de ezek miatt csak öt-hét heteket kellett kihagynom. Ez van, ha valaki magas szinten játszik ilyen hosszú ideig, megterheli a szervezetet. Zárásnak gyengécske évadunk volt, ha a negyedik-ötödik helyen végzünk, reálisabb lett volna. Ugyanakkor azt gondolom, a négy közé és a döntőbe is a legjobban játszó együttesek – a Szeged, a Debrecen, a Szolnok és a Falco – kerültek be.

– Furcsán indult a karrierje.
– Fiatalon, tizenöt évesen elmentünk a testvéremmel, Andrással Körmendre játszani, és a környezetváltozás nem okozott problémát sem akkor, sem később a karrieremben. Félelem nem volt bennem. Az iskolaigazgató nem értette, mit keresünk Körmenden, azt hitte, kicsaptak minket Pestről. Patonay Imre, az akkori vezetőedző nagy hatással volt rám szakmailag és emberileg is, rengeteget tanultam tőle.

– Mindig is kosaras akart lenni?
– Dehogyis! Nem is terveztem, hogy profi leszek. Ha nincs András, a testvérem, nem is lettem volna az. Ő erőltette Körmendet, a szülőknél is, én csak egyszerűen szerettem játszani. Ők aztán engedték, hogy oda költözzünk, és végül a legnagyobb szurkolóink lettek. Persze anyukám azért sírdogált, hogy tini fiai kétszázharminc kilométerre kerültek a szülői háztól.

– Olaszország, ahol több évet játszott, már az érettségi előtt képbe került, miután a Benetton Treviso kiszúrta a tehetségét.
– Tizenhat évesek voltunk, amikor engem és Németh Istvánt kiválasztott a korábbi Saporta-kupa-győztes. Ám a családdal úgy döntöttünk, hogy a gimnáziumot befejezem, így csak a nyári edzőtáborokon vettem részt, ezek öt-hat hétig tartottak.

– Sok évet játszott külföldön. Hol érezte magát a legjobban?
– Burgosban, de minden idénynek megvolt a specialitása. Rómában olasz bajnoki döntőt játszhattam, San Sebastiánban a tengerparton éltem. Sokat tanultam az élethelyzetekből, amelyekbe kerültem, az nagy lecke volt, ahogy eljöttem Szolnokról.

– Sorrendbe tudja állítani a sikereket értékük szerint?
– A legkülönlegesebb a 2017-es MK-döntő, hiszen volt csapatom ellen egy ponttal, az én dobásommal nyertünk. Ahogy speciális hely Körmend is, a 2003-ban szerzett bajnoki cím hatalmas élmény volt: Kaposváron a lefújás után hatszáz körmendi drukker támadott le minket, és csak az alsónadrág maradt rajtunk.

– Melyik edzőjét emelné ki?
– A spanyol Sito Alonsót, akivel a San Sebastiánnál dolgoztunk együtt, később a Baskonia és a Barca edzője lett.

– Melyik játékossal szeretett a legjobban együtt kosarazni?
– Nehéz egyet kiemelni... A válogatottban Hanga Ádámmal, a külföldiek közül Luigi Datomét és Sergio Llullt mondanám.

– Van hiányérzete?
– Nyilván kívülről nézve fájónak tűnhet, hogy a felnőttválogatottal nem szerepeltem Európa-bajnokságon – de nem hiányérzetként élem meg. A 2005-ös korosztályos Eb Várnában gyönyörű emlék, amikor ezüstérmesek lettünk a B-divízióban, és feljutottunk az A-ba. Nagyszerű együttesünk volt, Wittmann Krisztiánnal, Soós Gáborral, Ferencz Csabával, Hendlein Rolanddal, Szabó Zsolttal és Miklóssal.

– Elégedett a karrierjével?
– Igen, összességében elégedett lehetek. Nyilván a mostani eszemmel sok mindent másképpen csinálnék, de van egy gyönyörű életem, feleségem, gyerekeim, barátaim – elégedett vagyok vele, amit elértem, és azzal is, ahogyan, amiben élek. Sok szép élményt kaptam a kosárlabdától, elsőként az jut eszembe, amikor 2011-ben az év játékosának választottak meg a Burgosnál. Az utolsó meccs előtt kaptam meg a díjat, amelyet a kiutazó anyukámnak adtam át. Erről kép is készült, és a másnapi helyi újság a címlapján hozta.

– Most mihez kezd?
– András Európa egyik legnagyobb menedzserirodájának igazgatósági tagja, szoros a kapcsolatunk, őt segítem, azaz menedzser leszek. Neki mintegy húszéves ügynöki tapasztalata van, én pedig játékosfejjel gondolkodom, biztosan jó csapat leszünk együtt!