Lemaradt az NBA draftjáról – 80 éves lett Kangyal Tibor, a legendás irányító

– Tizenhárom éves volt, amikor férfi kosárlabda-válogatottunk 1955-ben Európa-bajnok lett a Népstadionban. Nem tudom elképzelni, hogy az ötvenes évek első felében egy fiatalt nem szippantott be valamelyik labdasport.
– Láttam Greminger Jánosék valamennyi mérkőzését. A Stefánia – akkori nevén Vorosilov – úton laktunk, és amíg nem épült meg a Népstadion, egy grund volt a helyén, mindig ott voltunk. A meccsekre egyszerűen belógtunk, de nem szippantott be a kosarasok sikere. Viszont Ferenc és Miklós bátyám a Budapest első osztályú Tipográfiába igazolt. Én később kerültem oda, testnevelő tanárom, a tízpróbában magyar bajnok Kertész Tibor szerette volna, ha a sportágát választom. De az unalmas edzések miatt eszembe sem jutott, hogy atléta legyek. A Tipográfia Jaszlics László keze alatt NB II-es lett, majd Miklóssal a MÁVAG-hoz igazoltam. Itt értek sikerélmények, 1959-ben ifiválogatott lettem.

– Egy tragikus esemény, Papp Péter halála is kellett, hogy kiteljesedjen...
– Szomorú, de így van. A BVSC elleni edzőmérkőzés előtt Péter egy jármű mögül át akart szaladni a villamoshoz, de nem vette észre, hogy jön egy mentőautó, ami elütötte. Szörnyű baleset volt, amely az éppen a villamoson utazó Zsíros Tibor szeme láttára történt. El tudja képzelni, milyen lelkiállapotban voltunk. De Csányi Zoltán edző azt mondta nekem: „Te játszol Péter helyén, te irányítasz!”

– Felvették a Műegyetem építészmérnöki karára, mégsem igazolt rögtön a MAFC-hoz, pedig az volt a szabály, aki egyetemista, az a tanintézmény egyesületében sportol.
– Jól éreztem magam a MÁVAG-ban, Zsíros Tibor kilincselt is a nagy hatalmú sportvezetőnél, Kutas Istvánnál, hogy módosítsanak a szabályon, persze nem lehetett. Közben a MAFC-osok, Gabányi László, Polik György, Korányi László egyre mondogatták: „Jöjjön már meg az eszed!”

– Nemcsak az esze jött meg, a válogatottság is.
– Azzal együtt az 1963-as wroclawi Eb és a tokiói olimpia. Gremingerék az 1960-as római játékoknak úgy futottak neki, utolsó lehetőségük egy szép szereplésre. Kilencedikek lettek, őrségváltás következett. A tokiói együttesbe még bekerült a rómaiak közül Bencze János, Boháty Miklós, Glatz Árpád és az elnyűhetetlen Greminger, de már mi is jöttünk, a MAFC-ból Polikkal és Prieszol Józseffel.

– Prieszollal már a MÁVAG-ban együtt játszott, a bedobó a MAFC-osok között kapott inspirációt a továbbtanulásra. A később a klubba igazoló Ujhelyi Gábor pedig egy interjújában Gabányit idézte, aki azt monda: „Aki MAFC-os, az MAFC-os, nem megy el sehova!”
– Érdekes, így ezt Gabányitól nem hallottam, más kérdés, hogy e szerint éltünk.

– Ujhelyi, aki a XI. kerületi Sportiskolában nőtt fel, azt is elmondta, serdülőként hol Boháty, hol Gabányi, hol ön ment le hozzájuk edzésre. Egy más korosztályban a honvédos Gellér Sándor is megtette ezt.
– Fontosnak tartottuk, hogy példát mutassunk. Abban is, hogy MAFC-osnak lenni életforma.

– Mielőtt felidéznénk a klub szellemiségét, elevenítsük fel, hogy tulajdonképpen az olimpia miatt kellett évet ismételnie. Nem lehetett volna humánusabb az egyetem vezetősége?
– Hat hétig voltam távol, előtte és utána igyekeztem minden kötelezettségemnek eleget tenni. Testvéreim is segítettek a műszaki rajzok elkészítésében, a terveket beadtam, egy aláírás hiányzott a félévemhez, de a lakóépület-tervezési tanszék vezetője, Reischl Antal nem írta alá az indexemet. Beszélgetésünk során elmondta, nem vettem részt az előadásain, mert az olimpiát választottam – hozzátette, ő is Tokióba ment volna... Először azt hittem, a kortárs japán építészetről csevegünk majd, például Tange Kenzóról, de nem, közölte, nem adja meg az aláírást. És ez nem humánum kérdése volt, ez volt a szabály.

– Ugyanakkor a MAFC vezetősége fogta a kezüket, az építőmérnöki kar dékánja, a vasútépítés tanszék vezetője, Kerkápoly Endre minden meccsükön ott volt...
– ...és odáig elment egy-egy játékos érdekében, hogy meg-megkért kollégákat, a vizsgákon ne azt firtassák, mit nem tud az illető, hanem azt, miben jó.

– Ez azért a Műegyetem nem feltétlenül hallgatóbarát vizsgáztatásainál nem csekély segítség...
– Egyetértek, de hangsúlyozom, nem adtak ingyen diplomát senkinek sem!

– A magyar kosárlabdázás örökrangadóját, a MAFC–Bp. Honvéd párharcot szimbolikus értelemben úgy is vehetjük, az értelmiség együttese küzdött a rendszer kirakatcsapatával?
– Igen, a fennálló rendszer által nem éppen prioritást élvező értelmiség csapata voltunk, az ellenzékiséget képviseltük. Azt testesítettük meg kicsiben, amit az országban a Ferencváros, amely szintén nem volt a rendszer együttese. A szurkolótáborok vonzották az embereket, akik nem értettek egyet a rezsimmel. Úgy szoktam fogalmazni: nem biztos, hogy a szimpatizánsok KISZ-tagok voltak... A válogatottban nagyjából fele-fele volt a MAFC-osok és a honvédosok aránya, és nem voltunk rosszban, de a meccseken nem volt pardon. A drukkereink a Sportcsarnokban olyan plusztöltetet adtak, hogy nem játszhattunk lélektelenül. Igazi presztízsmeccsek voltak. Mi délelőtt egyetemre jártunk, délután rajzoltunk, gyakorlatokon vettünk részt, esténként tréningeztünk, míg az ellenfél napi kettőt edzett. Mi amatőrök voltunk havi négyszáz forintos kalóriapénzért, ők profik.

– Emeljük ki pályafutása két eseményét, feltéve a kérdést: mi lett volna, ha? Az egyik az 1965-ös budapesti universiadén elért bronzérmet követő lehetőség.
– A franciákkal a harmadik helyért vívott mérkőzés után a rivális edzője azt mondta, elvinne magával franciaországi együtteséhez. De ez akkoriban elképzelhetetlen volt.

– Mint ahogy az is, hogy az Egyesült Államokba, az NBA draftjára magyar kosárlabdázó kikerüljön.
– Az 1967-es a tamperei Eb-n egy játékosmegfigyelő amerikai stáb megbeszélésre hívott. Előtte Szabó Johnny bácsi, a magyar kosárlabdázás felejthetetlen alakja a lelkemre kötötte, pontosítsuk, melyik szállodába megyek tárgyalni, ha bármi történne... Nos, néhány figura és labdavezetés után az amerikaiak közölték, meghívnak a draftra. Csakhogy a hivatalos értesítés egyre késett, mire megkerestem Kutast, aki közölte, nincs tudomása az ügyről. Persze nyilván volt – de ahogy az egyik jelszava tartotta: „szocialista ember a kapitalizmusba nem mehet”. Úgyhogy kútba esett az esetleges NBA-szerződésem.

– A korszak három kiváló Honvéd-játékosa szinte egy időben disszidált: a center Nyitrai Imre és a két bedobó, Rácz Sándor, illetve Hódy Szabolcs, akik nyugaton sikeres karriert futottak be. Nem vetődött fel, hogy elhagyja az országot?
– Nem! Ennek több oka is volt. Egyrészt még egyetemistaként apa lettem, volt olyan gyakorlat, hogy a kislányomat is vittem magammal. Tehát volt családom, a nagyobb családom a MAFC és a Műegyetem. De ha eljátszunk a gondolattal, kibököm: az NBA-re kíváncsi lettem volna!

– Ha már NBA, követi napjainkban a sportágat?
– Igen, az NBA meccseibe is bele-belenézek, s nem vagyok különösebben elragadtatva. Nekem a kosárlabda öt ember szellemi kapcsolatát jelenti, szó szerint kreatív csapatsportot.

– Ön híres volt a szellemes játékáról. Magyar pályán eleinte öntől és Gellértől lehetett látni, másfelé adták a labdát, mint amerre néztek.
– Valóban, szerettük színezni a játékot. Manapság a fizikai paraméterek döntenek. Hangsúlyozom, kiváló játékosokkal, de az elv, hogy az egyiknek odaadják a labdát, és ő megoldja a helyzetet. Ez nem kosárlabda, hanem egyéni sport!

– Mi adta a MAFC szellemiségét?
– A mindennapos összetartozás. Hasonló megpróbáltatásokon mentünk keresztül, miközben segítettünk egymásnak. Olyasfajta kötődés alakult ki, ami egy munkakapcsolat során nem biztos, hogy létrejön. Emberi nexusok szövevényét értem alatta, amelyben a kosárlabda csupán álca, MAFC volt a neve. Azóta is kapcsolatban állunk egymással, a negyven éve elhunyt Gabányi László például az egyik fiam keresztapja volt.

– Infarktusból és rákból is felépült...
– ...és nem voltam rajta a repülőn, ami 1961-ben lezuhant a párizsi úton...

– ...ezért ajánlotta fel jótékony célra az Omega együttes első lemezét a tagok aláírásával, amikor megtudta, hogy Gereben Lívia is a kórral küzd?
– Igen. Az egyetemen egy tankörbe jártam Kóbor Jánossal. Emlékszem, az építőtáborba hozta a gitárját, gyakorolt, de az ének már akkor is jobban ment neki. A Kinizsi utcában ugyanabban a teremben koncertezett az Omega, mint ahol mi kosaraztunk. A lényeg, felkerestem, dedikálja az első nagylemezüket, a Trombitás Frédit, hogy árverésre bocsáthassuk. Egy koncert után az együttes valamennyi tagja aláírta a lemezborítót. Jóval több mint félmillió forintot adtak a ritkaságért! De hogy milyen az élet... Lívia meggyógyult, Kóbor János viszont már nem lehet közöttünk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 28-i lapszámában jelent meg.)