Örök szenvedély : 60 éves az Euroliga-győztes újvidéki-pécsi mágus, Rátgéber László

„VAN EGY JÓ TULAJDONSÁGOM a rengeteg rossz mellett, nem nézek visszafelé – mondja a vasárnap 60 éves Rátgéber László. – Mert amikor az ember elkezd visszafelé számolni vagy nézni, akkor elérzékenyül, meggyengül, és erre nincs szükség. Gyengének lenni nem jó.”     

A kedvünkért mégis megteszi.      

„Én huszonhat és fél évesen érkeztem Magyarországra, az életemnek több mint a felét már itt éltem le. Akkor Jugoszláviában a szerbek meg a horvátok tisztességesen egymásnak mentek, meg a bosnyákok persze, nem drágult meg a benzin, nem volt ez világ­­­­k­rí­zis, csak egy aranyos helyi polgárháború… De a viccet félretéve, onnan el kellett jönni.”     

Még nem volt huszonhat, amikor a jugoszláv női kosárválogatottal edzőként utazott volna a barcelonai olimpiára. A politika azonban közbeszólt, csak egyéni sportolók mehettek, Rátgéberék csapatát a belgrádi Hotel Szlavijából egyszerűen hazaküldték. Akkor klubszinten a Vojvodina trénere volt, és ki tudja, hogyan alakul a pályája, ha a jugoszláv csapatokat nem zárják ki az európai kupákból (az újvidékiek a Ronchetti-kupában épp az MTK-val játszottak volna), mert így végérvényesen elszigetelődtek, ráadásul a hiperinflációval a fizetések értéke is drámaian csökkent. És Rátgéber eldöntötte, hogy ebből nem kér.

„Magyarország közel volt, jó volt a női kosárlabda, és jöttek az ajánlatok is, keresett a Sopron, a Pécs és a Tungsram. És megkerestek a francia férfi másodosztályból is, Korzikáról, de ott dél­előttönként használt autókat kellett volna árulnom…”     

A PVSK 1992-ben Vertetics Istvánnal bajnok lett, de a mester éppen Sopronba távozott, megürült a kispad, és az ifjú újvidéki edzőt választották. Ráadásul a Peugeot 505-ösébe kellett egy kipufogó, és azt akkor az embargó miatt Jugóban már nem lehetett kapni, Pécsett viszont igen.

„Magyarországon nem tudta senki, ki vagyok. Nem is fogadtak tárt karokkal, de Pécsen nagy szerencsém volt a később tragikusan fiatalon elhunyt csapatkapitánnyal, Horváth Judittal, aki talán megérezte bennem az óriási győzni akarást. A másik pedig Varga Ferenc, mert ő teremtette meg a PVSK-nál a kosárkultúrát. A lányok igazi munkáscsapatot alkottak, tudtak dolgozni, és szintén nagyon akartak győzni. A városban pedig nézték a jugó tévét, tudták, mi az a Cibona, mi az a Partizan, és nekik nemcsak Nyilasi, Törőcsik meg Détári volt a sztárjuk, hanem Drazen Petrovic vagy Mir­za Delibasic is.”     

Az első bajnoki címet senki sem várta, akkoriban Budapestre koncentrálódott a női kosárlabda, az idehaza Dream Teamnek számító BSE ellen ráadásul pályahátrányból nyert 3–0-ra a döntőben a PVSK, az utolsó meccset húsvéthétfőn négymillió ember látta az egyetlen számottevő televízióban. „Knézy Jenőnek bemondtam a mikrofonba, hogy éjfélre a Széchenyi téren vagyunk, egy óra lett belőle, de így is kijött a térre ötezer pécsi, leírhatatlan volt…”     

A következő évtizedben csak az volt a kérdés, hogy egyszerre lesz-e meg a bajnoki cím és a Magyar Kupa, illetve hogy összejön-e az Euroligában a négyes döntő. Ez utóbbi végül háromszor sikerült, először Messinában az idény egyetlen vereségével lett bronzérmes a MiZo, és a 2004-es hazai final fourban is meglett a harmadik hely. Idehaza kilenc bajnoki és kilenc kupaarany jutott az 1993 és 2008 közötti tizenöt idényre. Mindenki tudja, hogy az az idő már sohasem jön vissza.      

„Bár rengeteget nevettünk is, fegyelmet tartottam, szigorú voltam, sőt valójában rengeteg rosszat is tettem, a játékosaimnak és saját magamnak is. Egyvalakinek nem, a csapatnak. Mert ez az edző feladata.”

Közben az 1997-es hazai rendezésű Európa-bajnokság után, amelyen Killik László munkáját segítette, hét röpke évre a válogatott élére került – szeptemberben sokszor emlegették az 1998-as németországi vb-t, amelyen az idei torna előtt legutóbb járt a magyar női csapat. A most Berlinben nyolcadik helyen záró együttes pedig tele van a legújabb kor Rátgéber-tanítványaival.      

„Kiss Virág a spanyol bajnok Valencia centere, most nyerte meg a Szuperkupát. Juhász Dorka a WNBA-ben alapszakaszgyőztes Minnesota Lynx játékosa, igaz, a rájátszásban kiestek, de a Galatasarayjal Euroliga-döntős volt, és a sorozat legjobb játékosa. És ők U16-osként nem nyerték meg a magyar utánpótlás-bajnokságot, csak bronzérmesek lettek. De nem is ott kell nyerni…”      

Mögöttük már ott dörömböl a 18 éves center, Josepovits Kinga, „akiért az egész amerikai piac ugrál, ér vagy kétmillió dollárt. És ne felejtsük el Eördögh Edit kislányát, az azóta Szekszárdra szerződő Rátkai Esztert sem, akit a Phoenix draftolt.”     

A Rátgéber Akadémiát 2006-ban, tehát negyvenéves korában alapította meg („a saját házamban”), mert látta, hogy nincsenek minőségi fiatal játékosok. Azt is tudta, hogy szükség van egy országos központra, mégpedig Pécsen, mert ott tudományegyetem is van és hozzá sportági hagyományok is. A mai Nemzeti Kosárlabda Akadémia élére 2013-ban került, szerinte négy évvel az Euroliga-győzelem után természetes volt, hogy őt hívják erre a posztra. 

„Én tényleg azt gondolom, hogy most jobb és fontosabb dolgokat csinálok, mint amikor edzőként a csúcson voltam. Csak nem veszik komolyan. Biztos vagyok benne, hogy látom a magyar kosárlabdázás problémáját, ez pedig az edzőképzés. A Nemzeti Sportfejlesztési és Módszertani Központnak lefordítottunk 1500 oldal nemzetközi kosárlabdás oktatóanyagot, tankönyveket írtunk és adtunk ki. Az én időmben négyszáz kosárlabdaedző volt Magyarországon, most 1400, de ennek a háromnegyede OKJ-s képzés terméke. Kisebb katasztrófa, hogy egy tulajdonképpen iskolázatlan garnitúrát ráküldenek a sportágra, mert ez innentől már nemcsak szakmai, hanem társadalmi probléma. Mégsem veszik komolyan…”     

Ő viszont olyannyira komolyan veszi a szakmáját, hogy a tudományos munka felé fordult, az NKA élén mindent szeretne visszaadni a magyar kosárlabdának, amit kapott tőle. De nem mindig könnyű.    

„Mindent ki tudnak ölni belőlem, még a büszkeségemet is. Egyet nem: a szenvedélyemet. Ameddig megvan bennem az óriási szeretet a kosárlabda iránt, addig leszek boldog. Ez volt az életem, ez volt a boldogságom, de most, hatvanévesen már próbálom a kosárlabdát a munkámnak tekinteni.”