Az új szombathelyi edző, Détári Lajos emlékszik arra, hogyan bolondította meg a Fradi-védőket

– Nagyjából képben vagyok, de azért árulja el, milyen negyvenévesnek lenni?
– Semmi különös – mondja Détári Lajos, akivel a negyvenedik születésnapján, április 24-én "csak” annyi történt, hogy kinevezték a szombathelyi, NB I B-s Lombard FC Haladás vezetőedzőjének. – Majd akkor tegye fel ezt a kérdést, ha betöltöttem az ötvenet, mert az már egy kicsit húzósabb pillanat lesz. Koccintottunk, barátaim felköszöntöttek, és olyan volt az egész, mintha mondjuk a harmincadikat ünnepelném.
– Azért nem egészen: akkor még futballozott.
– Igen, harmincévesen az olasz Ancona játékosa voltam.
– És? Nem fáj a szíve, hogy időközben kiöregedett a futballból?
– Dehogy fáj! Tudja, sokszor nem is érdekel a futball… De félre ne értsen, csupán arról van szó, hogy aki ennyi edzésen és meccsen van túl, olykor csömört kap, és esze ágában sincs rúgni, cselezni, futni. Hát én is így vagyok ezzel olykor, egy porcikám sem kívánja a mozgást, a játékot. Persze nem tart ez sokáig, amúgy sem tehetem meg, hogy teljesen visszavonuljak, hiszen a Fradi- öregfiúkban számítanak rám.
– Mielőtt szakmai kérdésekkel bombáznám, szeretném, ha előbb a magánéletéről is beszélne. Nem akarok tolakodni, lesifotóst a nyakára küldeni, csak hát a szurkolók nagy részének fogalma sincs arról: manapság hogyan él Détári Lajos?
– Boldogan, kiegyensúlyozottan. Legalábbis néha… Az edző élete sohasem lehet egyfolytában harmonikus, hiszen hol itt dolgozik, hol ott. És bizony gyakran előfordul, hogy egyedül kell élnem, teát főznöm, ebédet csinálnom, vásárolnom. Így volt ez legutóbb Vietnamban is, és nagy a valószínűsége, hogy most Szombathelyen is hasonló körülmények várnak rám.
– Nem bánt meg semmit?
– Az égvilágon semmit. Sokszor kérdezték tőlem, miért kellett nekem annak idején Frankfurtból az Olympiakoszhoz szerződnöm. Hát azért, mert oda adtak el, és ez nem az én döntésem volt. Csak a pénz számított, és a görögök annak idején tizennyolcmillió márkát adtak értem. Számolja csak ki: az Eintracht hétmillió-egyszázezer márkáért vett meg.

Kevesellték a pénzt

– A nyolcvanas években ez a pénz Magyarországon valóban mesés öszszegnek számított, viszont azóta sem derült ki: hová tűnt ez a jókora summa?
– Fogalmam sincs. Kapott belőle a Honvéd, az akkori sporthivatal, az állam, és még ki tudja, hogy kik részesedtek belőle. Ha nincs ez a meggazdagodási vágy velem kapcsolatban, akkor most büszkén mesélhetném, hogy a Juventusban futballoztam. Tudniillik az olasz csapat tizenkétmillió márkát kínált értem a Frankfurtnak, de annyiért nem adtak oda. Vagy ott volt a Napoli. A klub elnöke magánrepülőgépén küldte el egyik menedzserét értem, a táskában ott lapult kilencmillió márka, de a németek, no meg az itthoni hatalmasságok kevesellték a pénzt.
– Akkor mégiscsak van valami a pályafutásában, ami miatt szomorú lehet.
– Hm… Ki ne szeretne a Juventusban futballozni?! De eszem ágában sincs panaszkodni, hiszen nagyon fiatalon juthattam ki a Bundesligába, és úgy gondolom, Frankfurtban sem okoztam csalódást, Athénban pedig úgy imádtak, hogy azt nehéz szavakba foglalni. Képzelje el, nemrég voltam Cipruson, és még most is sokan felismernek, és arról az időről mesélnek, amikor az Olympiakosz labdarúgója voltam. Szerettek a görögök, talán azért, mert nem játszottam meg magam, nem voltak sztárallűrjeim, egyszerűen éltem, mint ők.
– Pedig lett volna mire büszkének lennie, hiszen az Aszfaltútépítőktől indult. Emlékszik a kiscsapatban játszott első meccsére?
– Hát lehet azt elfelejteni? Ott volt a pályánk, ahol ma a Havanna-lakótelep áll. Szép pálya volt, gyönyörű zöld gyeppel, imádtam ott játszani. Először a Cegléd ellen léptem pályára, és még arra is emlékszem, hogy női bíró vezette a meccset. Az is pontosan előttem van, ahogy a ceglédiek edzője a meccs hajrájában integetni kezd a játékvezetőnőnek, és mondja neki: "Spori, meg ne sértődjön, de fújja már le, különben nem érjük el a vonatot!” Ott fedezett fel Longa Feri bácsi, aki aztán átvitt a Honvédhoz…

Üllői úti csábítás

– …majd az első élvonalbeli meccsén döntetlent játszott a Honvéd a Pécs ellen.
– Az is mintha tegnap történt volna. Két héttel a tizennyolcadik születésnapom előtt Tichy Lajos állított be, a sérült Bodonyi Béla helyére. Fantasztikus játékosokkal lehettem együtt: Kocsis István, Kozma Mihály, Pintér Sándor, később pedig Andrusch József, Esterházy Márton és Garaba Imre.
– Igaz, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy akkoriban átigazoljon a Fradiba?
– Olyannyira, hogy egy napig a Ferencváros játékosának éreztem magam. Nyolcvannégyben megkeresett Havasi Mihály és Pusztai László, mondván, tárt karokkal várnak az Üllői úton. Azt ígérték, lakáshoz segítenek, ami akkoriban nagy szó volt. Boldog voltam, annyira boldog, hogy másnap nem is mentem edzésre Kispestre. Úgy voltam vele, most már minek. Igen ám, csakhogy a Honvéd vezetői teljes joggal felháborodtak a viselkedésemen, azt mondták, vagy aláírok újabb öt évre, és maradok, vagy eltiltanak. Végül maradtam, de egy percig sem bántam meg. Sikert sikerre halmoztam, és szerettem a Honvédban játszani.
– Olyannyira szeretett, hogy minden Fradi elleni meccsen parádézott. Emlékszem a nyolcvanötös rangadóra, amelyiken oda-vissza cselezte ki a zöld-fehér védőket, és gyakorlatilag úgy lőtt gólt, mintha csak a grundon futballozna a haverokkal.
– A Népstadionban három nullára nyertünk, akkor két gólt rúgtam, majd két évvel később három kettőre nyertünk, és akkor is sikerült dupláznom. Amúgy az utóbbi meccsre jobban emlékszem: tizenegyesből lőttem az első gólt, Fischer Pali egyenlített, Bánki "Dodó” góljával már a Fradi vezetett, majd következett az újabb, cselezős találatom, amiről sokáig úgy beszéltek, mint a szezon legszebb találatáról. A Ferencváros ellen mindig jól ment, feldobott a sok néző és a remek hangulat.
– Ma a fiatalok bizonyára kétkedve fogadják, de a Honvédnak is sok szurkolója volt annak idején, a nyolcvanas években is rendszeresen ültek, illetve álltak legalább tízezren a kispesti pályán.
– Örülök, hogy ezt szóba hozta. A Honvédnak igenis van szurkolótábora, és ha a csapat a hagyományaihoz híven szerepelne, a dobogós helyekért küzdene, sokkal többen lennének a Bozsik-stadionban. Hallom sok helyről, hogy nincs szükség a Honvédra, a Vasasra, elég két vagy három fővárosi csapat, én erre azt mondom, valóban jó lenne egy erős Diósgyőr vagy Nyíregyháza, tíz-tizenötezer szurkolóval, de harcoljanak meg az élvonalbeli tagságért. Amíg jobb a Honvéd, addig hatalmi szóval ne ejtsék ki, vagy ne szüntessék meg, tavaly többször is felemeltem a szavam, mert számomra nyilvánvaló, hogy mind a Kispestet, mind a Vasast száműzni akarják a magyar futballból. A múltat, a hagyományokat egyszerűen nem lehet lesöpörni.
– Ebben tökéletesen igaza van, viszont a jelenkori Honvéd ettől függetlenül is kieshet.
– Ami ennél a klubnál az utóbbi években történik, felháborító. Én bármikor hajlandó lettem volna segíteni, akár edzőként is, korábban már megtettem, akkor bent maradtunk.

A tésztát nagyon szereti

– És mikor lesz szövetségi kapitány? Egyszer egy szlovákiai kis faluban nyilatkozta, néhány év múlva át akarja venni a nemzeti csapatot.
– Azt nyilatkoztam, negyvenöt éves koromban szeretnék szövetségi kapitány lenni. Addig is gyűjtöm a tapasztalatokat, s dolgozom.
– A magyar futballra ráférne a siker… És akkor itt kanyarodhatunk vissza Irapuatóig, ahol sokak szerint a hajdani szovjet válogatott elleni hat nullás vereséggel kezdődött el a magyar futball hanyatlása. Máig aktuális a kérdés: mi történt nyolcvanhatban a mexikói világbajnokságon a válogatottal?
– Tizenhét év telt el, de soha nem tudhatta meg a közvélemény, mi is történt velünk ott. Egyszer sem mondta el senki az indokokat, nem hallhattunk elemzést de nekem van egy verzióm. Amikor véget ért a bajnokság, akkor mi ünnepeltük az aranyérmet a Honvéddal, és kaptunk három szabadnapot. Képzelheti… Mindenki ment arra, amerre látott, ettünk, ittunk, mulattunk. Három nappal később a szövetségi kapitány, Mezey György az MTK-pályán amolyan felmérő edzést tartott a válogatottnak, és a programban tizenkét perces futás is szerepelt. Mintha egy nyugdíjasotthon lakói kocogtak volna körbe-körbe, egyikünk rosszabb időt futott, mint a másikunk. A mester ebből arra következtetett, hogy gyenge az erőnlétünk, és alapozást vezényelt nekünk. Akkor készültünk ki, attól váltunk álomkórosá, lelassultá, tompává. A hat szovjet gólnak semmi köze a tésztához, ezt saját tapasztalatból mondhatom, hiszen Olaszországban rengeteg tésztát ettem, nagyon szeretem, és soha semmi bajom nem lett tőle. No, ha valakinek van jobb variációja a mexikói tragédiára, szívesen meghallgatom…
– Ehhez képest: órákig lehetne hallgatni az ön történeteit.
– Azt például kevesen tudják, hogy kilencvenháromban, akkor, amikor fél évre a Ferencvároshoz szerződtem, az MLSZ kétszázötvenezer dollárt és egy vadonatúj Mercedest kapott értem. Még tíz évvel ezelőtt is hasznot húztak belőlem.
– No, akkor most a végén megkérdem: jól van? Az egyik lap ugyanis azt írta, hogy a titokzatos atípusos tüdőgyulladást kapta el Vietnamban.
– Néhány napig dühöngtem, aztán hagytam az egészet, és azt gondoltam, ha negyvenévesen egy kis influenzával a címlapra tudok kerülni, akkor valóban nagy baj lehet a magyar futballal…