A rohadt alma nem lehet drága

– Engedelmével idéznénk egy gondolatot, és azt kérnénk, ön mondja meg, hogy a citált mondatok kitől származnak. Mehet?
– Hogyne… Bár azt hittem, nem vetélkedőre jövök, hanem beszélgetni.
– Higgye el, ebben sem csalódik. Szóval: "A magyar labdarúgás önmaga rabja, ezért lehetetlen megreformálni. Azok választják a tisztségviselőket, akik a futballból élnek, és nem hoznak olyan intézkedéseket, amelyek ellentétesek a pillanatnyi érdekeikkel.” No, mi, illetve ki a megfejtés?
– Puhl Sándor.
– Bővebben…
– A Népszavában majd egy hónappal ezelőtt pontosan idézték a szavaimat.
– Na, tudja, hogy nem csak erre gondolunk. Amiről ez az egy mondat szól, az roppant kemény kritika egyrészt attól a Puhl Sándortól, aki ma az MLSZ alelnöke, másrészt kőkemény szavak ezek attól a Puhl Sándortól, akit világhírű játékvezetőnek ismer mindenki. Azaz most a részletekre is kíváncsiak vagyunk, hogy kikre is gondolt.
– Nincsenek részletek, mert ezt a mondatot nem kell túlmagyarázni.
– De kell…
– Nem szeretnék olyan színben feltűnni, mint aki osztja az igét, mindenhez ért, és közben – éppen azért, mert arról a Puhl Sándorról van szó, aki ahogyan korábban játékvezetőként, úgy most MLSZ-alelnökként is szereti a futballt – ő is ott van a tűz közelében, és ő is a "rabokhoz” tartozik. Sok mindenről más véleményem van, mint a többségnek, azonban pusztán annyit tehetek, hogy elmondom a kritikáimat, aztán annak vagy van foganatja, vagy nincs.
– Fogadjunk, hogy többnyire nincs.
– Szerintem pedig ne fogadjanak. Az igaz, hogy sok mindenben hiányérzetem van, sőt, legszívesebben kibújnék a bőrömből, hogy végre valami megváltozzon a labdarúgásunkban. Harminc év alatt játékvezetőként és üzletemberként a világot járva szereztem annyi tapasztalatot, hogy lássam, nálunk miért sorvad a futball. Sokszor elmondtam már, de talán még most sem unalmas: a Nyilasi, Törőcsik, Détári nevével fémjelzett korszak nagy fejezetet zárt le a futballunkban. Ennek a fejezetnek pedig az volt a címe: amikor még voltak képzett labdarúgóink. A másik – bár távol tartom magam a politikától, de véleményem azért van –, hogy hajdanán gombnyomásra, mondjuk megyei pártbizottsági utasításra működött minden ebben az országban, így a fociban is. Bizony ehhez hozzászokott egy bizonyos réteg, és ebbe a körbe nem illettek bele, és nem is kellettek a menedzser típusú vezetők. No, ennek is issza meg a levét a sportág… Ráadásul ezerkilencszáznyolcvankilenc után arról volt szó, hogy a vállalkozói réteg vállalja át a futball finanszírozását, de nem történt semmi, ami nem csoda, mert azóta sincs sem befektetési, sem adókedvezmény, amivel valóban üzleti alapon kerülhetne pénz a sportágba.
– Igaz, amit mond, de a nyolcvanas éveket a mai korral mégsem hasonlíthatjuk össze. Manapság már nem Szütyő bácsik adják a pénzt a profiknak, hanem nagyon is befolyásos üzletemberek. A helyzet – függetlenül attól, hogy vannak-e kedvezmények vagy sem – mégsem változik. Miért?
– Mert a klasszikus üzlet és a focibiznisz között nagyon nagy a különbség.
– Ezt se hittük volna: mást tud a pénz a fociban, mint másutt?!
– Igenis van különbség: a sportban, így a futballban is van hozzátartozója a forintoknak, az üzletben nincs. Az üzlet nem ismer érzelmet, a labdarúgás viszont érzelmek nélkül nem működik. És hogy ez mennyire igaz, arra sok példa adott: azt, aki a foci kapcsán a pénzével együtt kidugta a fejét, így vagy úgy, de letaglózták. Volt, aki csak egy pofont kapott, ám volt, akinek a feje hullott.
– Mi meg azt mondjuk, az isten pénze nem elég a futballnak. Az viszont igaz, hogy mifelénk roppant kevés a futballüzlethez valóban értő ember. Viszont ehhez azt is hozzátesszük: a semmiből, az eredménytelenségből, a nívótlanságból még így is nagyon sokan élnek jól. Önt mi motiválja, ha nyilvánvalóan látja, ebben a fociközegben még lázadóként is rab marad?
– Szögezzük le: én nem a futballból élek, és – mint ahogyan az MLSZ elnöke, továbbá az elnökség tagjai – társadalmi munkában végzem a feladatomat. Az viszont tény, hogy ebben a sportágban létezik a könnyű egzisztencia, bizony kevesen állnak fel, és mondják: ezt vagy azt a feladatot nem tudtam teljesíteni, kvázi nem vagyok alkalmas. Azonban ebben a témában van némi félreértés, ami, sajnos, az önök kritikáiban is tükröződik. A labdarúgó-szövetségnek nincs futballistája, ám hogy az MLSZ szerepének megítélése reális legyen, ahhoz először a klubokban kellene minőségi munkát végezni. Minden szinten. Tévedés azt hinni, hogy a szövetség változtatja meg a magyar futballt, hiszen ha ezt várjuk, akkor úgy gondolkodunk, mint aki azt hiszi: a házépítést a tetőnél kell kezdeni.
– Végh Antal harminc évvel ezelőtt is valami hasonlóról írt, és az, amiről nagy vonalakban most ön beszél, kísértetiesen hasonlít a magyar futballkörökben ezerszeresen elátkozott író véleményére. Egyetértett, illetve ma már egyetért Végh Antallal?
– Lehet, nem mindenben értettem egyet, ám lehet, bizonyos kérdésekben hasonló állásponton is voltunk, s ez viszszatükröződhet abban, amiről beszélek. Azonban nagy különbség, hogy Végh Antal kívülállóként, jómagam pedig a magyar labdarúgást szerető és a sportágért tenni akaró emberként élem át mindazt, amivel a futballhétköznapok szolgálnak. Ám ha már itt tartunk, akkor merüljünk el a múltban! A kilencvenes évek közepén a tizennyolc csapatos élvonalat a Laczkó Mihály vezette MLSZ-elnökség – amelynek tagja voltam magam is – felmérette. Az eredményt nem kürtöltük világgá, bár lehet, ez hiba volt. Kiderült ugyanis, hogy a profinak mondott labdarúgók tizenkét százaléka ütötte meg az élsportolói szintet!
– Nevetséges…
– Nem. Tanulságos! Csupán ezen felmérésre támaszkodva mondhattam akkor is, mondhatom még ma is azt, hogy a teljes magyar futballrendet gyökeresen meg kell változtatni. A labdarúgásunkban nincs piaci elv, a futballunkban nem érvényesül az a közgazdasági tétel, miszerint a rohadt alma nem lehet drága. Hatalmas pénzt költenek el például az amatőrfutball szintjén, merthogy már ott is az eredménykényszer diktál, nem pedig az érvényesül, hogy itt legyen a magyar futballpiramis alapja, ahonnan a sportág a tehetséges fiatalok ezreiből meríthet. A helyzet ezzel szemben az, hogy az amatőrszférában a pénz a nevelés helyett a kiöregedőfélben lévő, a profiskodás után úgymond a levezetést végző labdarúgók javadalmazására megy el, sőt, rosszabb esetben külföldről érkezett játékosokat honorálnak…
– Bocsásson meg, de azért van az MLSZ, hogy engedjen, avagy tiltson, szabályokat alkosson, és mondjuk kimondja azt, amatőrosztályokban tilos a honorálás.
– …én azért folytatom, amiről beszélek: a fiatalok útját elzárják, mert a pillanatnyi eredmény számít. Az amatőrfutballra így éppen az jellemző, ami a profinak nevezett küzdelmekre is. És akkor most válaszolok a kérdésükre: a futballra is alkalmazott törvény, azaz a sporttörvény nemhogy tiltja, hanem egyenesen kimondja, hogy – remélem, pontosan idézek – "a kiemelkedő sportteljesítmény honorálható”. Mi a kiemelkedő? Két megyei másodosztályú csapat, két szomszéd vár rangadója adott esetben egy-egy "rutinos róka” kiemelkedő futballjáról szólhat, és azt nem lehet megtiltani, hogy valaki a saját pénzét az általa nagyra tartott eredményért odaadja. A mondandóm lényege így az, hogy minden szabály annyit ér, amennyit betartanak belőle. Ezért is lenne fontos a szemléletbeli változás. Az MLSZ elnöksége mindenesetre hozott egy határozatot, hogy az amatőrosztályokban a csapatok kötelesek utánpótláskorú labdarúgót szerepeltetni, erre fel gúnyolódásból egy csapatnál pályára küldtek egy kilencéves gyerek játékost.
– Érdekes, amit mond, de nem csupán az amatőrfutball válságáról kell beszélni, hanem arról is, hogy profiszinten a valós teljesítményhez képest majd mindegyik játékost túlfizetik.
– Csak azt mondják, amit én is: ezek szerint nem MLSZ-, hanem klubszinten vannak komoly gondok. A magyar profizmusban a közgazdaságtan a feje tetejére áll, és azt is egyértelműsítették ezzel a megállapítással, hogy szakmailag sincs minden rendben. Tessék? Most azt kérdezik, hogy mit tehet a nagyszájú, mindig okoskodó Puhl Sándor, az MLSZ alelnöke? Javasol. Például azt mondja, hogy igenis védjük meg a kevés jó játékosunkat azzal, hogy nem a közepes vagy az arcpirítóan rossz teljesítményt nyújtó labdarúgót fizetjük meg. Mert a profisport csak bizonyos életkorban, rövid ideig, nyolc-tíz évig űzhető, egy tehetséges ember eddig teremthet komoly egzisztenciát magának. Egy nem sportoló ember a munkahelyén ekkor alapozza a jövőjét, és a nyugdíjaskorig építheti azt. A mai világban harmincöt évesen elkezdeni egy új munkahelyi életet, mint tudjuk, nem könnyű, és egy sportolónak pályafutása végeztével ezzel kell szembenéznie.
– A magyar futballrend arra hajlamosít, hogy józan befektetés helyett ész nélkül szórják a pénzt. Íme, csak egyetlen adalék a mögöttünk hagyott őszi idényből: volt olyan sportvállalkozás, amely a nyáron nagy lelkesedéssel játékosokat vásárolt, majd október közepén jajongva kért segélyt attól a ligától, amelyik másfél hónappal azelőtt ellenőrizte a futballcég egész bajnoki évre szóló költségvetését, kezdve ott, hogy mennyit fizetnek majd a játékosoknak, és mindent rendben lévőnek talált. Itt akar rendet tartani?
– Még egyszer elmondhatom azt, amiről már beszéltem: nincs önvizsgálat futballberkekben. A profifutball nem az MLSZ terepe, ahogyan önök is mondják, a liga az, amelyik a működési szabályokat meghatározza. A szabályok pedig ugyebár – és most csak ismétlem magam – annyit érnek, amennyit azokból betartanak vagy betartatnak.
– A régebbi hírek szerint lehetett volna ligaigazgató, és a szavaiból kihámozva a lényeget, a mostaninál nagyobb rendet tartatna. Megsértődött amiatt, hogy nem lett ligafőnök?
– Én?! Nem akartam ligaigazgató lenni, és lehet, hogy ezzel kapcsolatban hírbe hoztak – mint ahogyan a szűkebb hazámban, Egerben azzal, hogy indulok a polgármester-választáson –, de szó sem volt arról, hogy bárhol is posztot kapnék, nemhogy azért pedáloznék!
– Pedig a ligában érvényesíthetné a tisztán üzleti szemléletet, ellenben MLSZ-alelnökként azzal szembesülhet, hogy nem a klubvezetői tehetetlenségnek, hanem a politikának, mi több, gyakran a pártpolitikának a kiszolgáltatottja…
– Ha ez az elmélet igaz lenne, akkor soha nem lenne futball Magyarországon. Amit önök felvetnek, az azt jelenti a futball nyelvére lefordítva, hogy egy ideig csak jobbról lehet beadni, aztán balról, csakhogy, uraim, ebben a játékban középen is kell játszani. Engem nem érdekel más ember politizálási elve, továbbá tartom azt a véleményemet, hogy bizonyos meggyőződések miatt szellemi fogságba helyezni valakit bűn, és az a szabadság, a demokrácia végét is jelenti… A politika és a futball slágertéma, jó apropó arra, hogy eltakarja a valóságot. A valóság pedig többek között az, hogy még mindig sok a lerobbant stadionunk, és ez, ha új futballvezetőség jön, akkor sem változik, mint ahogyan, sajnos, több pénz sem jut a labdarúgásunkra.
– Ennek a tételnek ellentmond, hogy volt és van politikus, aki azt mondja, hogy ha ő futballvezér lenne vagy lehetne, akkor minden megváltozna.
– Igen?! A magyar foci már régóta ilyen ígéreteket kap…
– Hopp, itt közbevágunk: és milliárdokat. Hol az adótartozásait engedték el a közteherviselés alól előszeretettel kibúvó, az alkalmazottait viszont milliókkal honoráló kluboknak, hol reorganizációs hitel formájában jutott pénzhez a sportág. Eredmény pedig? Sehol…
– Hálás szerep az önöké, mert ugyanazt feszegetik, amit én is, de a kérdésük mindig élesebb, mint a válaszom… Ám nem bosszantanak fel, így hát máris mondom, amiről nyolc kérdéssel ezelőtt már beszéltem: a magyar futballrendet gyökeresen meg kell változtatni, úgy, hogy a profik szintjén – egyebek mellett – az üzleti, az amatőrfutball szintjén pedig a tehetséggondozás elve érvényesülhessen, mégpedig megalkuvások nélkül. Ebben a véleményemben, úgy gondolom, minden benne van… Az önök által némi gúnnyal említett reorganizációs támogatás nélkül a futball meghalt volna Magyarországon. Nálunk divat szidni, kritizálni ezt a sportágat, mondván, így meg úgy viszi el a pénzt, kár is befektetni. Szerintem így gondolkodni azért nagy hiba, mert mindig újabb és újabb, a futballból az évek során egyre inkább kiábránduló generációnak ártunk ezzel. A futball, mint a leginkább népszerű csapatjáték, ragyogó személyiségformáló, így nem mellékesen az erre a sportágra költött pénz busásan megtérülne akkor, amikor évtizedekkel később kiderülne: nem kell annyi kórházi ágy ebben az országban, mert itt mind fizikális, mind mentális értelemben véve is egészséges emberek élnek.
– Ehhez képest mi afféle búsongó, nosztalgiázós nép vagyunk, olyan, amely imádja a jó focit, éppen ezért álmodozunk arról, hogy visszaköszönnek még a legendás idők, a nagy eredmények. Nincs olyan Európa- avagy világbajnoki sorsolás, hogy ne gondolnánk arra, valami csoda folytán kijuthatunk a nagy tornára. A valóság aztán mégis kijózanító. Ön szerint ma a magyar futballnak hol van a helye a világban?
– Lehet, hogy rossz lesz hallani a válaszom: nekünk most ott van a helyünk, ahol vagyunk.