Tepszics a Fradiért elhagyná a várost

Tepszics Ignác apró legényként jelentkezett a Ferencváros toborzójára, majd az évek során lépésről lépésre jutott közelebb a nagy álomhoz. Az pedig nem volt más, mint a Fradi felnőttcsapatában való szereplés. Rég volt, de igaz volt, ahogy a Zsiborás – Tepszics, Bálint, Rab, Vépi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szokolai, Magyar összeállítású zöld-fehér alakulat kifutott a salgótarjáni pálya gyepére. Ezen a napon mutatkozott be az FTC nagycsapatában a fiatal Tepszics. Két évig övé lehetett a 2-es mez.
Aztán behívták katonának, és az ellenfelek csatárai helyett a laktanyát őrizhette. Ettől kezdve jöttek a kisebb-nagyobb kanyarok az életében. Szerepelt Tatabányán, játszott Százhalombattán, majd Norvégiában, ahol már edzősködött is. Onnan hívta haza két évvel ezelőtt Kiss László, hogy legyen a Vasas pályaedzője. Ma újra Százhalombattán dolgozik, az NB III-ba süllyesztett amatőrklubnál. De ha a sors ezúttal nem űz vele gonosz tréfát, mint korábban, akkor hétfőtől már úgy írhatunk róla: Tepszics Ignác a Ferencváros sportigazgatója.
– Tudom, hogy Fradi-nevelés, ezer szállal kötődik a zöld-fehér csapathoz, de a fiatalabb szurkolók aligha emlékezhetnek a pályafutására. Pedig kalandos történet ez.
– Nem nevezném kalandosnak, igaz, nem kevés akadállyal kellett megbirkóznom. Kilencévesen igazolt le a Fradi, végigjártam a szamárlétrát, és már tizenkilenc évesen bemutatkozhattam a felnőttcsapatban egy kupameccsen. Akkor még Dalnoki Jenő bácsi volt az edző, később Friedmanszky Zoltán vehette át a szakmai irányítást, és én ezerkilencszázhetvennyolcban Salgótarjánban mutatkozhattam be bajnoki találkozón a legjobbak között. Büszke voltam, hogy abban a bombaerős Fradiban szerepelhettem, sőt, még a magyar válogatottban is bemutatkozhattam az osztrákok elleni találkozón. Óriási élmény volt együtt futballozni Bálint Lacival, Nyilasi Tibivel, Ebedli Zolival, szegény Pusztai Lacival. Képzelje, én találkoztam utoljára a disszidálás előtt Magyar Pistával, a csapat válogatott balszélsőjével. Remek spíler volt, sajnáltam, hogy lelépett. Éppen Hollandiában túráztunk, amikor kámforrá vált.
– Fiatalon bemutatkozhatott a legjobbak között, válogatott lett, az ember azt hinné, minden adott egy igazi karrierhez. Ám ehelyett szép lassan eltűnt; előbb az Üllői útról, aztán az első osztályból…
– Azért nem történt ez ilyen gyorsan. A Fradiban két évig játszottam jobbhátvédet, aztán jött a katonai behívó, és baka lettem. Közben Novák Dezsőt nevezték ki vezetőedzőnek, és úgy volt, hogy a klub kikér a honvédségtől. Hatan vártuk ezt a laktanyában, öt társamnak elintézték a kikérőt, nekem viszont nem. Nyolc hónap igazi katonásdi várt rám, rendszeres őrszolgálattal, és hasonlókkal. Mire ismét civil lettem, épp lemaradtam a Fradi dél-amerikai túrájáról. Akkor már a Diósgyőrből igazolt Szántó Gábor szerepelt a posztomon. Azon a tavaszon négyszer még lehetőséget kaptam a bizonyításra, de nem sokkal később kölcsönadtak a másodosztályú Budafoknak, nyáron pedig eladtak a Tatabányának. Oda szívesen mentem, hiszen az akkor kinevezett Dalnoki Jenő hívott a Bányászhoz.
– Nem volt az igazi visszalépés, hiszen a Tatabánya akkoriban nagycsapatnak számított.
– Ha nem is nagycsapatnak, de sikeres egyesületnek. A Bányász még a Real Madriddal is játszott kupatalálkozót. Amikor odakerültem, akkor kezdett összeállni a Kiprich, Plotár, Vincze csatársor. A legjobb eredményünk: bronzérem a bajnokságban és kupadöntő, amelyet elveszítettünk a Honvéddal szemben.
– Sokan talán még arra is emlékeznek, hogy valamiféle szerelmi történet okozta a vesztét Tatabányán.
– Rég volt, ha lehet, ezt most ne feszegessük. Maradjunk annyiban, hogy felvállaltam azt a kapcsolatot, eszembe sem jutott, hogy titokban tartsam, hogy beleszerettem az egyik csapattársam feleségébe. Nem is lehetett más a történet vége, mint hogy távoznom kellett Tatabányáról, és meg sem álltam Százhalombattáig.
– Hány éves volt akkor?
– Huszonhat.
– Gyakorlatilag huszonhat évesen leírta magát. Miért nem ment el egy másik NB I-es csapathoz, nem hívták sehová?
– Dehogynem. Dunaújvárosban például tárt karokkal vártak, de úgy tűnt, feketelistára kerültem. Mintha megbélyegeztek volna. Kész szerencse, hogy néhány barátom kitartott mellettem. Régi történet ez.
– S hogyan került Százhalombattáról Norvégiába?
– Korábbi budafoki edzőm, mentorom, Dobesch Gyula segítségével. Nagy lehetőség volt az, még akkor is, ha egy harmadosztályú klubhoz kerültem. Az már profiélet volt, kaptam autót, lakást, tisztességes fizetést. Megtanultam angolul, és kisebb-nagyobb megszakításokkal hat évet éltem az északi országban. Talán még most is ott dolgoznék, ha kétezer-kettőben Kiss László nem hív föl telefonon, és nem ajánlja fel, legyek a segítője, a Vasas pályaedzője. Azonnal csomagoltam, és indultam Magyarországra.
– Nem nevezném különösebben sikeresnek az angyalföldi hónapokat. Kiesés lett a vége.
– Tudom, hogy utólag könnyű okoskodni, de Kiss Lacival és a játékosokkal együtt eszünkbe sem jutott, hogy a Vasas kieshet. Remek hangulatban dolgoztunk, de kezdődött a tavasz, s mi egyre többször ütköztünk falakba. Sorolhatnám itt a furcsa élményeket, csatárunk, Gyánó Szabolcs zalaegerszegi kiállításától kezdve, de már ezt is felesleges boncolgatni.
– Mit csinál most?
– Nem fogja elhinni, de megint Százhalombattán dolgozom. Az ottani NB III-as amatőrcsapat ügyvezető igazgatója vagyok, s az a feladatom, hogy új alapokra helyezzünk mindent, kis pénzből tisztességesen éljünk.
– Nem akármilyen feladat… De ha jól sejtem, ennél valamivel nagyobb kihívás vár önre, hiszen néhány napon belül elfoglalhatja Szeiler József helyét, és a Fradi vezetője lehet.
– Ne kiabáljunk el semmit. Egyelőre csak annyi történt, hogy elbeszélgetett velem az FTC Rt. igazgatósága, ott volt az új támogató, Kovács Ádám, no meg Furulyás János elnök is. Kíváncsiak voltak az elképzeléseimre, és úgy éreztem, kíváncsiak rám is. Abban maradtunk, hétfőn folytatjuk a tárgyalást, akkor talán eldőlhet a sorsom. Természetesen vállalnám a feladatot. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez életem nagy lehetősége. Fradi-nevelés vagyok, s egy ilyen embernek igazi csoda ezért a klubért dolgozni.
– Még az sem rontja az örömét, hogy amolyan tartalékként került képbe? Gyanítom, tudja mire gondolok. Először Nyilasi Tibor neve került szóba, majd Martos Győzőé és Bálint Lászlóé. Egyikük sem vállalta a feladatot, így keresték meg önt.
– Aki egy ilyen listára felkerül, büszke lehet, akárhányadik helyen is van.
– Ne haragudjon a személyeskedésért, de milyen iskolát végzett?
– Ahogy már mondtam, elég jól beszélek angolul, és van egy TF sportmenedzseri diplomám. Ezenkívül elvégeztem az A- és B-licences edzői tanfolyamot is. De rögtön tisztázzunk valamit: ha bizalmat kapok, és a Ferencvárosban dolgozhatok, akkor vélhetően nem teljesen ugyanaz lesz a feladatom, mint Szeiler Józsefé. Ô az rt.-t vezette, én pedig sportigazgató lennék.
– Azt mondja, élete nagy lehetősége ez. Minimális félsz sincs önben? A Ferencvárosban dolgozni egyrészt irigylésre méltó feladat, másrészt pedig annyira biztonságos, mint tűzszerésznek lenni.
– Ha mindenki teszi a dolgát, akkor nem lehet különösebb baj. A szurkolók biztassák a csapatot, a játékosok tegyenek meg mindent a győzelemért, a vezetők pedig teremtsék meg a nyugodt hátteret. Ennyi a siker titka. A Ferencvárosnak a következő kupasorozatban maradandót kellene alkotni. Nem is lehet más a cél.
– Már csak az a kérdés, kinek a vezetésével. Garami József avagy Pintér Attila lesz az edző? Vagy ezt a kérdést most még ne önnek tegyem fel?
– Ezt most még tényleg ne tőlem kérdezze, hiszen e pillanatban még nincs semmiféle pozícióm a Ferencvárosnál, így hogyan is nyilatkozhatnék belső ügyekről.
– Ha önt nevezik ki, egyértelmű, hogy az lesz az edző, akit Tepszics Ignác akar. Ugye, ezt elismeri?
– A leendő sportigazgatónak biztosan kikérik majd a véleményét. Én úgy látom, a Fradi Garami és Pintér irányításával is bajnok lehet. Előbbi kitűnő szakember, bárhol dolgozott, sikereket ért el, ami pedig Pintér Attilát illeti, már a Vasas pályaedzőjeként is felfigyeltem rá, amikor az volt a feladatom, hogy feltérképezzem az ellenfelek munkáját. Van stílusa, szép jövő előtt áll.
– Gondolom, elengedik Százhalombattáról, ha úgy alakul.
– Igen. Sokat köszönhetek ennek a városnak, hiszen ma is itt élek. De azt mindenki elfogadja tőlem, ha az embert a Fradi hívja, akkor menni kell.