A zöld-fehérekben végre volt mersz a győzelemre

A jó versenyző egyik legmarkánsabb ismérve, hogy ha nem megy neki igazán a játék, ha nem is sikerül egyértelműen maga alá gyűrnie az ellenfelét, valahogyan akkor is kicsikarja a sikert, és így csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a Ferencváros ma még nem igazán jó versenyző.
Ám tényleg ne temessük a magyar bajnokot, hiszen az eredményt (1-1) leszámítva - milyen kár, hogy éppen ez a lényeg! - minden elismerést megérdemel.
Nem azért, mert parádézott, hiszen nem tette.
Nem is azért, mert küzdött, hiszen még szép, ez tényleg a minimum.
Még csak nem is azért, mert mindent megtett a sikerért, mindent, amire ezen a csütörtök estén képes volt, hiszen 26 ezer szurkoló - nem néző! - előtt a kontinens egyik legpatinásabb csapatával szemben nem is igen lehetett más választása.

Mindennél sokkal fontosabb, hogy a Ferencváros mert győzni akarni egy Feyenoord szintű együttes ellen. Volt bátorsága nyíltan futballozni, hosszú évek gyakorlatával ellenkezve nem veszítette el a meccset már a játékoskijáróban, képes volt hinni önmagában, szemlátomást nem akart megalkudni semmilyen féleredménnyel, és ezért már akkor is rászolgált volna a tapsra, ha történetesen vesztesen kényszerül elhagyni a pályát. Ha alaposan kutakodunk az emlékezetünkben, be kell látnunk, hogy többnyire nem ez a felfogás jellemezte kupacsapatainkat az utóbbi években vagy inkább évtizedekben, olykor már maga az összeállítás és a taktika is azt sugallta a játékosoknak, hogy félniük kell, jobb az ellenfél, kicsit se kockáztassanak, azaz nem a győzelem, hanem a nagy különbségű, megalázó vereség elkerülése volt a cél.
Így viszont csupán berezelni lehet, előre lépni, önbecsülést szerezni annál kevésbé.
A mai Ferencvárost alighanem ez a "mássága" különbözteti meg a magyar mezőny többi csapatától. Ha csupán a kereteket nézzük, akkor van ilyen még egy-kettő az élvonalban, ebben a Fradiban Gera Zoltán távozása óta nincs is igazán nagy sztár, viszont ez a csapat hazai léptékkel mérve hihetetlenül tud hinni önmagában. Elsősorban abban, hogy többet tud a futballból, mint a közvélemény véli róla; ha rákényszerítik, akkor képes is ezt kihozni magából, és ezért vezeti tekintélyes előnnyel a tabellát, ezért jutott be majdnem a Bajnokok Ligájába, ezért verhette ki az angol Millwallt az UEFA-kupából, és ezért győzte le majdnem a holland Feyenoordot.
Majdnem…
Csúf szó, és átkozottul boszszantó.
Talán ha a Ferencváros vagy bármelyik magyar élcsapat nemcsak az ilyen jelentős alkalmakkor kényszerülne teljes erőbedobásra és lankadatlan összpontosításra, akkor végre ki lehetne törölni a szótárunkból, és megérnénk, hogy nem a biztató jeleket, hanem egy igazi nagy sikert ünnepelhetnénk, s utólag kevésbé fájna, hogy a játékvezető nem adott meg egy nyilvánvaló büntetőt a magyar csapat javára. És itt következik az, hogy a csütörtöki döntetlen miatt korai lenne még temetni a Fradit, hiszen még csak most kezdte a csoportmeccseket, és ha ezt a mentalitást sikerül tartósítania, akkor a Schalke 04, a Basel és a Hearts ellen akár legszebb álmait is megvalósíthatja. Mindenesetre becsülendő volt, hogy a lefújás után, amikor a közönség felállva tapsolt a csapatnak, mindössze tizenvalahány lógó orrú embert lehetett látni a stadionban - a ferencvárosi játékosokat.
Minden okuk meg is volt a bánatra, mert szemlátomást ők már pedzik, mitől is döglik a légy.
És hát illene végre egyszer agyon is csapni.