Nem egyedi a paksi csoda - NB II-es bajnok is végzett dobogón

Ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva úgy emlékszünk vissza a paksi csapatra, hogy milyen remek kis együttes is volt ez, a szurkolók nosztalgiázva idézik majd fel a játékosok nevét, akik egy-két évtized alatt legendává dicsőülnek. Most viszont még barátkozunk a gondolattal, hogy a Paksi FC lett az ezüstérmes, hiszen – a gárda elfogult szurkolóin kívül (de még lehet, hogy ők sem) – nem sokan gondolják azt, hogy a Tolna megyei alakulat lenne Magyarország második legjobb, legerősebb futballcsapata.

Alighanem elmebetegnek nézték volna azt a szakembert, aki a bajnoki rajt előtt a Paksi FC-t várta volna a második helyre. Sőt a 4. fordulót követően, amikor két szerzett ponttal – döntetlen hazai pályán a DVSC és a ZTE ellen, vereség a Ferencváros és a Szolnok (!) otthonában – az utolsó előtti helyen szerénykedett a zöld-fehér alakulat, inkább azt lehetett tippelni, hogy a csapat ebben a szezonban is a kiesés ellen fog harcolni.

Ám a paksiak szépen araszolgattak felfelé a tabellán, és néhány nagyszerű idegenbeli siker (győztek Szombathelyen, Kaposváron, Kecskeméten, Angyalföldön és Újpesten is) után egyre komolyabban kellett őket venni. Olyannyira, hogy amikor az őszi utolsó fordulóban a „sárdagasztás" fedőnevű sportágban legyőzték a Ferencvárost, egy pontra voltak a második helyen álló ZTE-től.

Tavasszal, a 20. körben aztán fellépett a dobogóra a gárda, és akik ekkor legyintettek egyet, hogy a végére „úgyis kipukkad a paksi lufi", azok igencsak meglepődtek, mert a zöld-fehérek ettől kezdve végig érmes pozícióban voltak, sőt a 25. fordulótól már nem adták ki a kezükből a második helyet. A Vasas elleni győzelemmel biztossá vált, hogy ők az ezüstérmesek – megtörtént tehát a paksi csoda. Az előző szezont a 14. helyen záró csapat egy év alatt tizenkét pozíciót lépett előre, és lett dobogós!

Bevezetőnkben már említettük, hogy ehhez fogható váratlan éremszerzésre nem sok példa akadt az utóbbi évtizedekben. Vagy legalábbis kevés jut eszünkbe. Hiszen sokszor már nem is emlékszünk arra, hogy egy-egy bajnok vagy dobogós csapat milyen esélyekkel vágott neki annak a szezonnak, amelyben kimagasló eredményt ért el – utólag szinte természetesnek vesszük az akkori jó produkciót.

Alábbi összeállításunkban annak néztünk utána, hogy az elmúlt negyven évben kik hajtottak végre a paksihoz fogható, vagy majdnem hasonló bravúrt azzal, hogy az előző évi gyengébb szereplésüket jócskán felülmúlva érmes helyre futottak be. Voltak olyan esetek is, hogy egy-egy csapat több hónapon keresztül teljesített erőn felül (Csepel, DVTK, Balaton FC, stb.), de a végére összeroppant, és lecsúszott a dobogóról – velük nem foglalkozunk.

AMIKOR VIDÉKRŐL SZINTE LEHETETLEN VOLT ODAÉRNI A DOBOGÓRA

A hetvenes években még olyan nagy volt a fővárosi csapatok fölénye, hogy az is bravúrnak, már-már szenzációnak számított, ha valamelyik vidéki gárda beékelődött a budapesti nagyok közé, és elcsípte a harmadik, uram bocsá' a második helyet.

A Szalay, Répás, Básti-féle legendás középpályássorral rendelkező Salgótarjáni BTC (1971–1972), vagy az olimpiai és A-válogatottakkal teletűzdelt Diósgyőri VTK (1978–1979) bronzérme, illetve az egyik korábbi írásunkban már „megénekelt" 1976-os Videoton ezüstérme remek teljesítmény volt, de nem olyan előzmény nélküli, mint a Paks mostani második helye, ugyanis mindhárom említett együttes a sikert megelőző idényében is jól teljesített. Az SBTC és a Videoton egy szezonnal korábban is elnyerte a „Vidék legjobbja" címet, míg a DVTK hatodik volt, azt megelőzően pedig elhódította a Magyar Népköztársasági Kupát.

A hetvenes évtizedben a Rába ETO (1973–1974) és – fővárosi kivételként – az MTK-VM (1977–1978) bronzérme volt némileg meglepő, mert előzetesen egyikük sem tartozott a dobogóesélyesek közé. Mindkét együttes sokat fejlődött, és viszonylag nagyot lépett előre, hiszen az eggyel korábbi bajnokságban csak a 8. helyen végzett.

Kiemelendő a Ferencváros 1978–1979-es szereplése: a zöld-fehérek a második helyen zártak úgy, hogy egy esztendővel korábban még csak kilencedikek voltak – azaz egy év alatt hét helyet léptek előre. Érmet szerző csapattól ennél nagyobb javulás nem volt az évtizedben.

A RÁBA ETO ÉS A VIDEOTON NAGY UGRÁSA

A nyolcvanas években egy generációváltást követően, valamint annak következtében, hogy néhány meghatározó labdarúgó legálisan külföldre igazolhatott (ez leginkább a pesti nagycsapatokat érintette), a fővárosi együttesek szinte mindegyike egy-két szezonra visszaesett, így a vidékiek jobban odafértek a dobogóhoz, sőt egyikük bajnoki címet is nyert.

A középkorú vagy annál idősebb győri szurkolók, de még a nem Rába ETO-szimpatizánsok is szinte áhítattal emlegetik a Hannich, Póczik, Burcsa középpályássort, vagy a Szabó Ottó, Szentes, Hajszán csatártriót, a győri aranycsapat kiváló játékosait. Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy annak a nagyszerű együttesnek bajnoki címe(ke)t kellett nyernie, holott akkoriban nem volt ez olyan egyértelmű – legalábbis 1981 augusztusában semmiképp sem. Ekkor rajtolt az NB I 1981–1982-es szezonja, és az első fordulóban az ETO 4–3-ra kikapott az újonc Ózdi Kohász otthonában („csak” 15 ezer néző látta a helyszínen a későbbi bajnok zakóját…).

A győri alakulat egy évvel korábban a 11. helyen végzett, azt megelőzően 13. volt, tehát fogalmazzunk úgy: szürke középcsapatnak számított. A bajnokság előtt a korábbi mester, Kovács Imre helyére új edző került, Verebes József. Három labdarúgót igazolt az ETO a nyáron: Burcsa Győzőt és Kovács László kapust a Videotontól, Szentes Lázárt pedig Zalaegerszegről. Bár mindannyian meghatározó játékosok voltak, nem lehet azt mondani, hogy nagybevásárlást csinált volna a klub, vagy hogy alaposan átalakította, megerősítette volna a keretét. Az előző szezonban csak a középmezőny második felében vegetáló gárda ennek ellenére jócskán előrelépett, a több éve Győrben játszók is valósággal megtáltosodtak, és a Rába ETO látványos támadófutballt produkálva, 102 gólt szerezve megnyerte a bajnokságot, majd egy év múlva ismételt.

Ha a 11. pozícióból egy év alatt tíz helyet előrelépő Rába ETO-t megidéztük, akkor feltétlenül meg kell említeni az egy esztendő leforgása alatt ugyancsak tíz helyezést javító Videotont.

Az 1985 májusában UEFA-kupa-döntőt játszó fehérvári együttes is a legendás alakulatok közé tartozik, utólag senki sem kérdőjelezi meg, hogy a nyolcvanas évek közepén az egyik legjobb magyar csapat volt – pedig higgyék el, a Videoton is mélyről indult. Arra már kevésbé emlékeznek a futballt kedvelők, hogy 1983 júniusában (amikor a Rába ETO éppen sorozatban a második bajnoki címét ünnepelte) a Vidi kis híján búcsúzott az NB I-től!

Négy fordulóval a bajnokság vége előtt, az Újpesten elszenvedett 1–0-s vereség után a 15. helyre zuhant az együttes, amelyet igencsak meglegyintett a kiesés szele. „Lehet, hogy a gazdag hagyományokkal rendelkező Videoton búcsúra kényszerül az élvonaltól" – kezdte a mérkőzés összefoglalóját a Népsport tudósítója. Disztl P. – Csuhay, Disztl L., Végh, Horváth G. – Palkovics, Csongrádi, Vadász – Borsányi, Szabó J., Novath – így állt fel a Dózsa otthonában a Vidi, és ha ezt a csapatot összehasonlítjuk a két évvel később a Real Madrid elleni UEFA-kupa-döntő visszavágóján a Bernabéuban pályára lépő együttessel, akkor csupán két változást látunk: Palkovics helyén a '83 nyarán igazolt Burcsa Győző, Borsányi helyén pedig Májer Lajos kezdett, a többi kilenc ugyanaz a játékos volt (Palkovics és Borsányi pedig a Real elleni fehérvári meccsen volt kezdő…)

Magyarán szólva szinte majdnem teljesen ugyanazzal a csapattal az 1982–1983-as kiírásban a kiesés ellen küszködött a gárda (végül az utolsó négy meccséből hármat megnyert, és jobb gólkülönbségének köszönhetően a 13. helyen zárt, így bentmaradt), egy évvel később viszont – igaz, új edzővel, Kovács Ferenccel – bronzérmes lett az NB I-ben, ezért kiléphetett a nemzetközi porondra, indulhatott az UEFA-kupában…

A 11. HELY UTÁN SZÉPEN CSILLOG AZ EZÜSTÉREM

Egy hónappal ezelőtt, Garami József – vezetőedzőként – 700. élvonalbeli mérkőzése kapcsán említettük, hogy a szakember 1985 tavaszán mutatkozott be az NB I-ben, a kiesés ellen harcoló Pécsi MSC kispadján. Garami az utolsó hét fordulóban irányította a mecsekaljaiakat, a 11. helyre hozta be a csapatot, majd a következő, 1985–1986-os szezonban nagyot „dobbantott" vele: a második helyre vezette a pécsieket.

Az előző évi együttes magja megmaradt (Bodnár – Kónya, Toma, Róth, Brezniczky – Lutz, Dárdai, Lőrincz – Lovász, Mészáros F., Dobány, valamint Bendes, Czérna, Csoboth, Réfi, Turi, Udvardi), melléjük Megyerit és néhány fiatalt (Bérczy, Márton, Tomka) épített be a mester, akinek irányításával a klub történetének máig legjobb bajnoki helyezését érte el a pécsi csapat, amely egy év alatt kilenc pozíciót javult, és kiesés ellen menekülőből bajnokot üldözővé lépett elő.

Hasonló tettet hajtott végre Göröcs János Újpesten, azzal a különbséggel, hogy az 1985–1986-os szezonban végig az egykori klasszis labdarúgó irányításával zárt a 11. helyen az Újpesti Dózsa, majd ő maga javította ki ezt a szereplést a következő évi ezüstéremmel. A gárda nagy versenyt futott az aranyért a Verebes József vezette MTK-val, de döntőnek bizonyult, hogy a két csapat őszi, Megyeri úti rangadóján – 20 ezer néző előtt – a kék-fehérek 1–0-ra győztek. Ezen a mérkőzésen így állt fel az Újpest: Szendrei – Szűcs J., Kardos J., Kozma I., Kecskés Z. – Rostás, Herédi, Szabó A. – Schróth, Steidl S., Katona Gy., továbbá meghatározó játékos volt még Kovács Ervin, Schneider, Sulija és a tavasszal Eszenyi.

Két esztendővel később megint a rosszabbik oldalát mutatta az Újpesti Dózsa, a rajt után zsinórban elszenvedett négy vereség és egy döntetlen után Göröcs János helyett Varga István lett az edző, de még vele is nehezen indult be a szekér, a lilák a 10. fordulóban szerezték meg az első győzelmüket, ám még ekkor is az utolsó helyen álltak. A tavasz már jobban sikerült, végül felkapaszkodtak a 9. helyre, azonban a klub múltjához képest ez is szerény teljesítmény volt.

Nem úgy a következő év: az 1989–1990-es szezonban a remek rajtnak (egymás után öt győzelem), majd a jó hajrának köszönhetően bajnok lett az Újpest, jobb gólkülönbségével megelőzte az utolsó meccsén Vácott elvérző MTK-VM-et. A liláknak a záró fordulóban legalább két találattal kellett legyőzniük a Bp. Honvédot, és ez Szabó András duplájával sikerült is a Brockhauser – Kovács E., Kósa, Szlezák – Huszárik, Miovecz, Balog T., Rubold, Szabó A. – Eszenyi, Zsivóczky összetételű csapatnak. Amelynek házi gólkirálya a szezon végére megsérült nagy kedvenc, Bácsi Sándor volt, és rendszeresen játszott még Katona György, valamint tavasszal Véber György is. Az Újpest úgy nyert aranyérmet, hogy az előző évihez képest nyolc hellyel végzett előkelőbb a tabellán. Más kérdés, hogy a vezetőség szerint nem volt elég látványos a játéka, ezért Varga István vezetőedzőt menesztették…

OSZTÁLYOZÓ UTÁN IS LEHET BAJNOKSÁGOT NYERNI

Az előző bekezdésben említett újpesti csapat 1990 májusában a Haász Sándor edzette Bp. Honvéd legyőzésével lett aranyérmes, és ezzel a kispestieket a 13. helyre taszította. A Honvédnak így osztályozót kellett játszania a bennmaradásért. Ezt a Kazincbarcikai Vegyész ellen (ott játszott Lipcsei Péter) sikeresen megvívta, ezután Mezey György elvállalta a következő szezonra a csapat irányítását. A szakember tizenkét helyet – azaz pontosan annyit, mint Kis Károly most a Paksi FC-vel – ugrott előre a kispestiekkel, akik megnyerték a bajnokságot.

Előrelépés szempontjából tehát ez a teljesítmény a helyezések számát nézve megegyezik a paksival, ám azt azért tegyük hozzá, hogy amíg a Tolna megyeieknél kevés új igazolású labdarúgó játszotta végig a bajnokságot (Magasföldi, Montvai, Sifter), addig az 1990–1991-es Honvéd alapos vérfrissítésen ment keresztül az egy évvel korábban csúfosan leszerepelt együtteshez képest (érkezett többek között Petry Zsolt kapus, Bognár Zoltán, Csepregi András, Komódi László, Kovács Ervin, Urbányi István, Viorel Vancea, Vincze István, és tavasszal Marozsán János). A Kispest akkori bajnoki címe ezért korántsem volt olyan meglepetés, mint most a paksi ezüst, de mindenképpen beleillik a sorba, hiszen kiesést megúszó együttesből lett a következő évben (arany)érmes.

A 2001–2002-es kiírásban a Zalaegerszegi TE is úgy nyert bajnokságot, hogy az előtte lévő szezonban igencsak gyengén muzsikált. A zalaiak egy évvel korábban a 12 csapatos bajnokságban hátulról a harmadikok (azaz 10. helyezettek) lettek, egy év alatt aztán Bozsik Péter irányításával kilenc helyet léptek előre, így a klub fennállása során először (és mindeddig utoljára) aranyat ünnepelhettek. Ezután jöhetett a BL-selejtező, a Manchester United és Koplárovics Béla legendás gólja…

A ZTE FC-nek volt még egy majdnem ekkora ugrása, a 2006–2007-es szezonban bronzérmes lett a csapat, amely nyolc helyet lépett előre az előző évi 11. pozícióhoz képest.

Egy évvel később a Győri ETO FC még nagyobbat alakított. A három szakember (Pajkos János, Reszeli Soós István, majd Klement István) által trenírozott kisalföldiek a 2006–2007-es kiírásban épphogy elkerülték a búcsút – az utolsó előtti fordulóban a 14. helyen álltak, azonos pontszámmal a már kiesőzónában lévő Pécsi MFC-vel… –, a nyáron aztán Egervári Sándor átvette a csapatot, és vezetésével az ETO harmadik lett, azaz összesen tíz helyet javított az egy évvel korábbi pozícióján.

A KÉT ÉVVEL EZELŐTTI HALADÁS FELÜLMÚLJA A PAKSOT

Jó néhány olyan esetet felsoroltunk az utóbbi negyven évből, amikor egy csapat úgy szerzett érmet az NB I-ben, hogy előző évi helyezéséhez képest nagyot javított. A fenti példák közül azonban egyik sem tűnik „paksi léptékűnek", még a számszakilag azonos 1991-es kispesti előrelépés sem. A most következő eset viszont alighanem felülmúlja a Paksi FC idei bravúrját.

A 2008–2009-es bajnokságnak újoncként vágott neki az NB II Nyugati csoportjának aranyérmese, a Szombathelyi Haladás. Kétségtelen, hogy a nyáron erősített a csapat, hiszen három meghatározó labdarúgó, Kenesei Krisztián, Molnár Balázs és Oross Márton érkezett Csertői Aurél együtteséhez. Ám szó sem volt nagy átalakításról, rajtuk kívül a feljutást kiharcoló labdarúgókkal vágott neki a szezonnak a szombathelyi gárda, és végül bronzérmes lett. Amellett, hogy a vasi klub történetének eddigi legjobb eredményét érte el az élvonalban, külön büszke lehet arra, hogy újoncként lett dobogós. Ha az NB II-ben megszerzett 1. helyet „átszámítjuk" 17. helyezésre, akkor kijelenthetjük, hogy a Haladás egy év alatt tizennégy pozíciót javítva lett bronzérmes – ez még a paksiak teljesítményén is túltesz!

Összegzésként annyit leírhatunk: feltűnő, hogy két látványos, nagy előrelépés is – a szombathelyi és a paksi – az utóbbi esztendőkben történt. Régebben ekkora felfelé liftezések nem fordultak elő, hiszen stabilabb volt a klubok háttere, kevésbé változott a csapatok kerete, jóval erősebbnek számított a mezőny, nem volt könnyű egy év alatt nyolc-tíz helyet javítani.

Az utóbbi években viszont szinte nincs is élmezőny az NB I-ben: vagy két együttes emelkedik ki és versenyez egymással az aranyéremért (lásd Debrecen–Újpest, MTK–Debrecen, Debrecen–Videoton csata), vagy egy alakulat nő jócskán a többiek fölé (most a Videoton, korábban a DVSC), és alattuk gyakorlatilag egy tíz-tizenkét csapatos sűrű középmezőny van. Ennek élére – azaz a dobogóra – rendezett anyagi háttérrel, fegyelmezett munkával és némi szerencsével olyan csapatok is odakerülhetnek, amelyek egy esztendővel korábban „sehol" nem voltak.