GOMES 20 ÉVE VÁR A NAGY FELADATRA

José Manuel Martins Teixeira Gomes. Így hívják a Videoton új vezetőedzőjét. Némi élccel azt is mondhatnánk, hogy a neve hosszabb, mint az eredménysora, hiszen vezetőedzőként csak kevésbé neves csapatoknál dolgozott eddig. Ugyanakkor elődje, Paulo Sousa rá az élő példa, hogy nem kizárólag a korábbi eredmények minősítenek egy edzőt, hanem a munkához való hozzáállás, a futball iránti alázat.

Ezek a tulajdonságok pedig megvannak az új szakembernél, aki már 22 éves kora óta edzősködik, azóta végigjárta a szamárlétrát – volt juniorcsapat edzője, erőnléti edző, másodedző. Húsz éve vár a nagy lehetőségre, miközben olyan kluboknál dolgozhatott, amelyeknél volt lehetősége ellesni a szakma mesterfogásait.

A 2000-es évek elején a Benficánál volt erőnléti edző (második évadában már Fehér Miklós is a csapat játékosa volt), majd 2008-tól az ismert portugál tréner, Jesualdo Ferreira vette a szárnya alá, aki mellett másodedző volt a Portónál, a Málagánál és legutóbb a Panathinaikosznál, amelynél Rudolf Gergellyel is együtt dolgozott.

Vezetőedzőként is vannak már tapasztalatai – irányította a Pacos Ferreirát, az Avest, a Leixoest, a Leiriát és a Moreirensét –, de bajnoki címre, illetve nemzetközi kupaindulásra törő együttest még nem vezethetett. A Videotontól most megkapja a lehetőséget, innentől már csak rajta múlik…

SOUSA ÉRKEZÉSE ÚJ TENDENCIA KEZDETE?

A Nemzeti Sport Online tavaly ősszel megjelent háromrészes, a környező országok futballpiacait vizsgáló sorozatában már kitért arra, hogy a magyar futball előrelépésének egyik módja lehet, ha olyan elhivatott, tehetséges külföldi edzők érkeznek hozzánk, akik a kapcsolataikon keresztül minőségi játékosokat is képesek az NB I-be csábítani.

Ezt a sort 2011-ben Paulo Sousa nyitotta meg a Videotonnál, és talán az ő példája is közrejátszott abban, hogy tavaly ősszel a Ferencváros is egy sokra hivatott, ám kevés élvonalbeli tapasztalattal rendelkező mestert nevezett ki Ricardo Moniz személyében. Igaz, a holland szakember személye annyiban más, hogy ő első felnőttcsapatával, a Red Bull Salzburggal rögtön osztrák bajnok lett, vagyis neki számottevő eredménye is volt, mielőtt Magyarországra szerződött. Ugyanakkor Sousához hasonlóan olyan futballistákat tudott az NB I-be hozni, akik már néhány hónap alatt is kiemelkedő teljesítményt nyújtottak (Muhamed Besic, Philipp Bönig és Julian Jenner személyében).

A fiatalnak mondható (ez alatt az 50 év alatti szakembereket értjük) trénerek sorába illeszkedik Marco Rossi is, akinek ugyan a Honvédnál korlátozottabbak a játékosigazolási lehetőségei, a csapat 5. helye a szakembert is dicséri, és az eddigi hírek azt mutatják, ő is próbál szétnézni az olasz piacon, onnan játékosokat hozni.

A jelek azt mutatják, tendencia kezd kibontakozni. Most már nemcsak játékosok, hanem tehetséges edzők is ugródeszkának használják a magyar NB I-et, de úgy tűnik, szerepvállalásukkal hosszú távon csak nyerhet a magyar labdarúgás.

AZ IGAZÁN NAGY KIUGRÁS EDDIG KEVESEKNEK SIKERÜLT

A téma kapcsán érdemes megnézni, hogy az elmúlt két évtizedben milyen fiatal külföldi edzők dolgoztak nálunk, és ők mit értek el később, miután távoztak Magyarországról.

A teljesség igénye nélkül készült felsorolásunkat kezdjük a német Ralf Wilhelmsszel. A német származású, évekig az Egyesült Államokban élő és dolgozó edző 1998 nyarán nagy reményekkel érkezett Magyarországra, Konsztantinosz Mokalisz – akivel együtt futballozott az Államokban –, a III. Kerület FC ügyvezetője csábította Óbudára. Wilhelms csak az őszi szezont töltötte a Kerületnél, 17 mérkőzésen mindössze három sikert könyvelhetett el, de élvonalbeli edzői karrierje ezzel tulajdonképpen be is fejeződött, később visszatért Amerikába, ahol sportvezetőként tevékenykedett.

A 2000-es években érkezett egy olasz hullám Aldo Dolcettivel (Honvéd, Siófok), Dario Bonettivel (Sopron), Roberto Landival (Sopron), Vincenzo Coscóval (Sopron), Nicola Fittával (Vác), Massimo Moralesszel (Honvéd). Ők hosszabb-rövidebb ideig, több-kevesebb sikerrel (inkább az utóbbi…) dolgoztak Magyarországon. Ami a felsoroltak későbbi előmenetelét illeti, klubfronton Bonetti ért el eredményeket, tekintve, hogy Román Kupát és Román Szuperkupát nyert a Dinamo Bucuresti-tel, de ezt leszámítva nem voltak jelentős sikerei, dolgozott alacsonyabb osztályú olasz kluboknál és volt egy felejthető éve Zambia válogatottjának élén. Landi feltűnt a skót Livingstonnál és Libéria kapitányaként is, míg Dolcetti a Milan Primavera csapatáig jutott.

Délszláv szakemberből is sok megfordult hazánkba, de köztük kevés olyan edző volt, aki fiatalon, a tapasztalatszerzés reményében érkezett az NB I-be. A horvát Marijan Vlak, aki kapusedzőként kezdte edzői pályafutását, ebbe a kategóriába volt sorolható, amikor 1999-ben, 43 évesen kinevezték a Ferencváros vezetőedzőjének, és fél év alatt a hetedikről a második helyre vezette a csapatot, de nyáron a Dinamo Zagreb szakvezetője lett. A horvát klubnál később többször is dolgozott, ám nem alkotott maradandót, három ízben visszatért Magyarországra is, a Videotonnál, két alkalommal pedig a Vasasnál dolgozott.

Érdemes kitérni a határon túli magyar szakemberekre is. Az erdélyi Balánbányán született, 46-szoros román válogatott Selymes Tibor edzői karrierje nálunk indult, Sopronban, a 2006–2007-es szezonban, majd megfordult első és másodosztályú román együtteseknél, de 2011 óta nincs klubja. Vele ellentétben a székelyudvarhelyi László Csaba azon kevés magyar edző közé tartozik, akinek Nyugat-Európában is ismerik a nevét. Ő a Mönchengladbach utánpótláscsapatainál kezdte az edzői szakmát, Lothar Matthäus segítőjeként dolgozott a magyar válogatottnál, 2004-ben pedig az UEFA-kupa csoportkörébe vezette a Ferencvárost. Ezt követően két évet dolgozott Uganda szövetségi kapitányaként, majd a skót Heartsnál az év menedzsere lett Skóciában. Egy kevésbé sikeres belgiumi időszak (a Charleroi edzője volt) után jelenleg Litvánia szövetségi kapitánya.

A Magyarországon szerepet vállaló edzők sorában mindenképp érdemes megemlíteni a holland Henk ten Catét is, aki 1999-ben, 45 évesen lett az MTK vezetőedzője, bajnoki ezüstérmet és Magyar Kupát nyert a csapattal egy szezon alatt, majd távozott is. Későbbi pályafutását tekintve ő dolgozott a legnevesebb kluboknál, hiszen a Barcelonánál (2003 és 2006 között Frank Rijkaard segítőjeként) és a Chelsea-nél (Avram Grant mellett) is megfordult, igaz, pályaedzőként, az Ajaxban és a Panathinaikoszban pedig vezetőedző volt.

MIT VESZÍTHETÜNK?

A legnagyobb ugrás azonban egyértelműen Paulo Sousa nevéhez fűződhet, hiszen az NB I után közvetlenül a New York Red Bulshoz kerülhet – ha hinni lehet a tengerentúli sajtóhíreknek, rövidesen kinevezik a csapat élére (Ten Cate az MTK után a NAC Bredához szerződött). Ezért ezen a téren, illetve az Európa-liga-szereplés okán a portugál már mindenképpen kiemelkedik a nálunk megfordult külföldi edzők sorából, még akkor is, ha az amerikai szerződést legalább annyira köszönheti játékosként szerzett ismertségének, mint magyarországi eredményeinek.

Végül még egy érdekesség: a cikkünkben felsorolt külföldi edzők egy fontos tényezőben sorsközösséget alkotnak – egyikük sem nyert magyar bajnokságot, és egyikük sem töltött el legalább két szezont egyhuzamban ugyanannál a klubnál. Ez a tény is mutatja, csodát a külföldi edzőktől sem várhatunk feltétlenül, de ha tudnak olyan minőségi labdarúgókat hozni az NB I-be, mint amilyen például Marco Caneira, Filipe Oliveira, Julian Jenner vagy amilyen például korábban a vb-ezüstérmes olasz Giuseppe Signori volt, akkor talán nem is veszíthetünk velük.

Vagyis a címben feltett kérdésre a magunk részéről az „érdemes lehetőséget adni nekik” választ adnánk, mert nem sok a vesztenivalónk. Ugyanakkor az is igaz, és a fenti példák is azt mutatják, nem feltétlenül az edző útlevele a siker titka, hanem az, hogy milyen koncepciója van, fel tud-e építeni egy működő rendszert, adottak-e ehhez a feltételek, tud-e olyan külföldieket igazolni, akik valós erősítést jelentenek. Erre Paulo Sousa, Ricardo Moniz vagy éppen José Gomes ugyanúgy képes lehet, mint mondjuk Pintér Attila.

Önnek mi a véleménye?