Edu-góllal világbajnok a magyar futballválogatott!

– A stand-upos humoristák közül többen is feltűntek már labdarúgással kapcsolatos műsorokban, a televíziós előadásaitokban viszont viszonylag kevés a sporttal, futballal kapcsolatos humor. Pedig manapság az interneten – főképp a Trollfocinak köszönhetően – ennek nagy divatja van. A poénok tükröt tartanak a labdarúgásunk elé. Mi lehet az oka, hogy önöknél ritkábban jön elő a téma? A szélesebb közönségréteg már nem vevő rá?
– Bár többünknél is elő-előfordult már, hogy a labdarúgás és egyéb sportágak is terítékre kerültek, a felvetés jogos, tényleg lehetne több is – válaszolta Tóth Edu a Nemzeti Sport Online-nak. – De azért ha megnézzük, amikor olimpia, foci Eb- vagy vb-láz van, akkor szinte mindenkinél központi téma az adott sportesemény, csak annyi minden mást is feldolgozunk a színpadon vagy a televízióban, hogy egy fanatikus sportrajongó számára ez is kevés. Ami persze érthető, és nekem, aki gyerekkorom óta reménytelenül szerelmes a magyar labdarúgásba, tényleg illene gyakrabban megemlékeznem róla. Egyszer szerepeltem a Harmadik Félidőben, két éve nyáron pedig Hajdú Balázzsal összehoztunk egy rögtönzött híradót az egyik sportcsatornán. Mindkét alkalommal azt éreztem, hogy ilyet mindenképp szeretnék még. Imádok meccseket elemezni korsó sörök mellett, és persze az külön öröm, ha olyasvalakivel tudom megvitatni a Paks védekezését vagy a Lombard Pápa fejjátékát, aki még ért is hozzá. Egyébként vannak labdarúgással kapcsolatos szösszeim, de azok még nem mentek le adásban, kivéve egyet, amikor a párom barátnőjénél vendégségben voltunk, és amikor elkezdtem húzni a cipőm, a hölgy megkérdezte, hogy hová megyek, és én azt feleltem neki, hogy fél óra múlva kezdődik a BL döntő. Erre ő csodálkozva: Te is játszol? Amúgy ha például Zalaegerszegen lépek fel, akkor biztosan szóba hozom Koplárovics Béla Manchester United elleni gólját, és például Győrből sem távozom anélkül, hogy ne említsem meg Görbicz Anitát. Már több fellépésemen is felsoroltam a helyi futballklub kezdőcsapatát, aminek persze a közönség egy része örül, a publikum többi része pedig megrökönyödik, és nem érti, miért jó nekem az, hogy tudom, kik játszanak abban a csapatban, és ha már sikerült így megjegyeznem, minek sorolom fel?

– Mi lehet ennek az oka?
– Sokan nem értenek minket, akik a magyar labdarúgás vehemens drukkerei maradtunk, és ennek persze az az oka, hogy kevés olyan figura van, mint például Torghelle Sándor, aki kettéharapja a szögletzászlót, és edzés után ott marad fejjel betonfalat törni, és akivel az átlagszurkoló a leginkább tud azonosulni. Kevés csibész maradt, de hiába ritkábbak a gyepen szaladgáló Urbán Flórik, Váczi Zolik vagy Véber Gyurik, a szurkolók fantáziája nem ismer határokat, erre tökéletes példa az említett Trollfoci népszerűsége, amely olyan magasra tette a lécet, hogy nekem személy szerint nincs hiányérzetem sporthumor terén.

– A világhálós élcelődések a magyar futballal kapcsolatban főképp a tavalyi, bukaresti három-nullás fiaskó után szaporodtak meg. Önök hogyan választják ki a témáikat?
– Ami a romániai vereséget illeti, én azzal a meccsel nem tudtam volna a színpadon viccelődni, annyira lesújtott az eredmény, hiszen a magyarok jelentős részéhez hasonlóan én is rendkívül tudok lelkesedni, ha bármilyen halványan is, de felcsillan a remény, hogy megtörik a 'nyolcvanhat óta tartó átok… A témáimat nem feltétlenül én választom. Mivel napi huszonnégy órában azon töprengek, hogy az elmúlt harmincegy esztendőben mi volt az a kaland, ami megtörtént velem, de még nem meséltem el, pedig kellene, illetve mi lehet az a mindennapjainkkal, párkapcsolatunkkal, munkánkkal, szabadidő eltöltésünkkel kapcsolatos megfigyelés, amit még nem vett észre más, ezért tulajdonképpen szinte mindegy, mi a téma. Ha az ausztrál világítótornyok csigalépcsőjének korlátain még meg nem száradt fehér festék az a téma, amin kacag a közönség, és még én is azonosulni tudok vele, akkor én már rögtön azon agyalok, hogy vajon az új-zélandi világítótornyokon nevetnének-e. A kedvenc poénjaim nagy részénél fogalmam sincs, mi bennük a vicces, és itt biztos van összefüggés.

– Tóth Edut a szélesebb közönség talán még kevésbé ismeri, ritkábban szerepel a televízióban, mint például az említett társai.
– Sportnyelvre lefordítva most azon a szinten tartok, hogy a Fradi tartalékban már talán ráférek a kispadra. Réteghumor képviselője vagyok, de már van egy maroknyi szimpatizáns-táborom, velük jól megértem magam. Ugyanakkor rengeteget kell még fejlődnöm, hogy erről a szintről feljebb lépjek. Viszont azt veszem észre, hogy még a legvehemensebb gyűlölőim is kezdenek valamelyest elfogadni már, de aminek még jobban örülök, hogy a rögtönzés egyre nagyobb szerepet kap az előadásaimban. Amikor elkezdtem fellépni, mindig a teljes spontanitás lebegett előttem, de amikor már sokadszorra égettem meg magam, rájöttem, muszáj valamilyen forgatókönyvféleséget összeeszkábálnom előtte, mert még nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy végigimprovizáljam egy előadásom. Ahogy telnek az évek, egyre merészebb vagyok e tekintetben, de a szerencsén is rengeteg múlik. Legutóbb Kazincbarcikán például megszólítottam egy srácot, és kiderült, hogy ő is dadog. „Keblemre drága testvérem!” – kiáltottam, és máris kezdődött az „ökörködés”. Ez az, amit a legjobban szeretek ebben a műfajban: a „marhulás”. Persze ehhez kell az is, hogy amikor kivetem az interaktív csalikat, akkor a közönség talpraesettebb tagjai ráharapjanak.

– Hogy lesz egy korábbi U14-es válogatott labdarúgóból humorista? Mert talán nem mindenki tudja önről, de az 1990-es években sokáig meghatározó játékos volt a Pécsi MFC korosztályos csapatainak, a válogatottba is meghívót kapott.
– Tizennégy éves koromig azzal keltem és feküdtem, hogy egyszer majd a magyar válogatott tagjaként világbajnok leszek úgy, hogy a döntőben én rúgom a győztes gólt. Kilencéves koromtól rengeteg sikerélményben volt részem a futballpályán, megadatott nekem, hogy tagja legyek annak a legendás PMFC Góliát csapatának, amelyet a mai napig emlegetnek, főleg a szülők, akiknek a csemetéi ebben a csapatban játszottak. Bajnoki címek, gólkirályi címek, sok kedves emlék. Ebben az időben valóban voltam válogatott összetartáson is. U17-ig játszottam a Pamacsban, de tizenöt éves koromtól egyre inkább azt vettem észre, hogy már nem vagyok olyan erős, gyors és technikás, mint amennyire szeretném, egyre többször voltam kispados, és amikor láttam, hogy nálam sokkal jobb játékosok sem kerülnek be a felnőttcsapatba, akkor már nem voltam annyira motivált sem. Nyomasztott, hogy már nem vagyok annyira ügyes, mint korábban. Az edzéseken, az egymás elleni játék előtt a csapatválasztásoknál egyre inkább a sor végén választottak ki. Hosszú évekig voltam oszlopos tagja és csapatkapitánya a rettegett pécsi ötösfogatnak (Kovács Peti, Magyar Jani, Koller Krisztián, Somogyvári András és én), tizenhét évesen pedig odáig süllyedtem, hogy már a társaim sem soroltak a legjobbak közé. Az U18-ban így már nem folytattam a versenyszerű játékot. Persze a futballtól sohasem szakadtam el teljesen, azóta is rendszeresen játszom, most például vasárnap esténként a Dumaszínház hobbicsapatában.

– Egy éve korábbi csapattársával, Koller Krisztiánnal beszélgettünk, aki jó néhány útvesztő után, a német hatodosztályt is megjárva, harmincéves korára lett NB I-es futballista. Mi kell ahhoz, hogy ne vesszen el valaki a magyar futball dzsungelében? Mekkora ebben az edzők szerepe?
– Igen, Krisztiánnal együtt játszottunk abban a csapatban, amellyel országos bajnokságot is nyertünk. Én középen küzdöttem, ő pedig csatárként. Mindig stabil csapattagnak számított, ontotta a gólokat. Fifikás és technikás játékos volt már akkor is, kiemelkedő mentalitással. Ha valaki, ő aztán tudta, mit akar, örülök, hogy ennek végre beérett a gyümölcse. Ami az edzőket illeti, nekem szerencsém volt, hisz nyolcévesen már Garami Józsi bácsi tanított meg arra, hogy ne csőrrel, inkább rüszttel és belsővel lőjem meg azt a gumilabdát, úgy sokkal pontosabb és elegánsabb. Utána hosszú évekig Soma bácsi (Somogyvári József) volt a mesterem, utána pedig egy évig Lutz Jakab bá, mindhárman apafiguraként is részt vettek kamaszkorom legszebb éveiben. Az edzők szerepe természetesen kiemelkedő, de én személy szerint azok közé tartozom, akik szerint a honi labdarúgás rákfenéje nem az edzőképzés, hanem a grundok hiánya. Amikor én tizenéves voltam, elképzelhetetlen volt, hogy miután hazaértem a suliból és levágtam a táskámat, az első gondolatom ne az legyen, hogy lemenjek a többiekkel rúgni a bőrt. Ehhez kellett az is, hogy legyen pálya. Ha ma szétnézek, ezek a dühöngők ugyanúgy néznek ki, mint húsz évvel ezelőtt, így biztos vagyok benne, hogy nem a „csankjanikban” és a „glázerrobikban” kellene keresni a problémát, hanem fel kellene húzni néhány ezer olyan focipályát, ahova a kis lurkók ki tudnak bontakozni délutánonként. És ha már az edzők: nekem, mint örökös Munkás-drukkernek (a Munkás a PMFC korábbi nevére utal – a szerk.) külön öröm, hogy jelenleg Márton Gábor és Lőrincz Emil tüzeli hétről hétre a fiúkat Újmecsekalján.

– Saját nevelésű játékosok sora, és ugyanaz, az „ide nekem az oroszlánt is” mentalitás jellemzi a PMFC-t, ami egykoron az ifibajnokságban az önök együttesét is.
– Valóban jó nézni ezt a mostani csapatot, Márkvárt Dávidot, Kővári Róbertet, Koller Krisztiánt és a többieket. Az ismert gondok ellenére harapós kis társaság jött végre össze, ebben a szezonban már egyértelmű, hogy nem vagyunk többé középcsapat. Igazán megérdemelnének már a srácok egy olyan helyezést, ami lehetőséget adna nekik, hogy akár a nemzetközi kupákban is bizonyíthassanak. Nem bánnám, ha végigszotyizhatnék egy PMFC–Chelsea-t, de addig is, amíg ez bekövetkezik, örüljünk az esélynek, hogy ismét olyan játékosoknak csápolhatunk Pécsen, akik a nagy elődökhöz – Gera Zoli Bodor Boldizsár, Tököli Attila, Fehér Csaba, Dárdai Pál – hasonló karriert tudnak majd befutni.

– Önből most már aligha lesz válogatott labdarúgó, viszont a humor színpadán még lehetnek nagy alakításai. Hogyan került bele ebbe a világba?
– Minden azzal kezdődött, hogy veszprémi egyetemistaként kikerültem Londonba. Ott kezdtem el írni novellákat, ez hat évvel később Abszolult szerda címmel napvilágot látott könyv formájában. Az olvasótalálkozókon derült ki, hogy a történeteim elmesélése közönség előtt is szórakoztató lehet. Az egyik ilyen eseményre meghívtam Bödőcs Tibort is, mint fellépőt, és amikor megtudtam, hogy elvállalja, annyira megörültem neki, hogy én is elhatároztam, hogy egy mikrofonnal kiállok sztorizni. Az első csúfos bukás volt. Utána dacból szerveztem egy másodikat is, ahova szintén elhívtam Tibort, és ugyanúgy felléptem előtte. Az már úgy sikerült, ahogy terveztem, így úgy döntöttem, adok egy esélyt annak, hogy megálljam a helyem a színpadon. Eljárkáltam a Dumaszínház tehetségkutatóira, a Fiatal Félőrültek Fesztiváljára. A kilencedik alkalom után Litkai Gergely bevett a társulatba. Ennek már lassan három és fél éve, de még most sem tudom felfogni, hogy mindez akkor hogy sikerült.

– Ha jól tudom, meglehetősen kalandos úton jutott el a stand-up szereplésig.

– Londonban öt évet töltöttem, sokáig felszolgálóként dolgoztam. A sporttól azonban ekkor sem szakadtam el. Különböző sportversenyeket szerveztünk, röplabda-, sakk- és asztalitenisz-bajnokságot is, valamint beindítottunk egy magyaroknak szervezett fociligát, amely Gerbert Ádám barátomnak köszönhetően a mai napig fut. Londonból Barcelonába költöztem, ott derült ki, hogy kiadják a könyvem. Barcelonában is foglalkoztam rendezvényszervezéssel, ott még a sportriporteri ambícióim is teret kaptak, hónapokig ostromoltam az FC Barcelona sajtóosztályát egy Puyol-interjúért, kaptam is időpontokat, hogy feltegyem a kérdéseim. Én mindig ráértem, a göndör hajú védő sajnos sosem, de már maga a próbálkozás is kellemes emlék. Szerettem ott élni, vidám kis hely az a Katalónia, már kezdtem magam befészkelni az ottani mindennapokba, amikor a sors összehozott egy tűzről pattant magyar menyecskével, aki miatt hazaköltöztem.

– Most már itthon képzeli el a jövőt humoristaként?
– Igen, itthon jobban érzem magam. A fellépések mellett van egy hétfőtől-péntekig, kilenctől-ötig tartó melóm, hétvégenként pedig fősulira járok levelező szakon, mindeközben pedig próbálom befejezni a regényemet, amit már jó pár éve gyúrok, és annyira izgalmas, hogy még én sem tudom, mi lesz a vége.

– És a futballal már csak hobbiszinten foglalkozik?
– Egyelőre igen, de az egyik legnagyobb álmom, hogy író legyek, és amikor olyan könyv akad a kezembe, mint például Nick Hornby Fociláz című alapműve, mindig elhatározom, hogy egyszer leírom, milyen volt a pécsi Bóbita parkban a buckás salakpályán álmodozni arról, hogy mekkora gólt fogok itt vasárnap rúgni, amikor majd fel lesz festve a pálya, és még háló is lesz a kapukon.

– Látom, nem tud elszakadni.
– Nem. Én már örökre futballrajongó maradok.