Carrillo: Légiós akkor jöjjön, ha jobb a magyarnál

– Elnézést, hogy nem spanyolul kérdezem.
– Én pedig azért kérek bocsánatot, mert nem magyarul válaszolok – egyeztünk ki végül az angolban Joan Carrillóval, a Videotont nyár óta vezető edzővel. – Mivel én élek az önök országában, nekem illik alkalmazkodnom. Ha szabad megjegyeznem, a kultúrájuk és a nyelvük lenyűgöz, bár utóbbi roppant nehéz... Mára azért eljutottam odáig, hogy ha meccset nézek a tévében, javarészt értem, mit mond a kommentátor. Hogy a szakkifejezésekkel tisztában vagyok, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a spanyolországi edzőmérkőzésünkön egy szabálytalanságot követően a spanyol bírónak odakiáltottam: „Sárga lap! Sárga lap!”. Szegényről lerítt, hogy nem érti, mit akarok tőle…

– Végül figyelmeztette a vétkest?
– Igen. A találkozót azonban nem vezette jól.

– Bezzeg a magyar sporttársak...
– Semmi bajom velük, sőt! Tisztában vagyok azzal, hogy nehéz dolguk van a játékvezetőknek. Adva van két csapat, amely mindent megtesz azért, hogy a maga javára döntse el a meccset, és akkor ott van még a két edző is... Ami engem illett, napról napra azért dolgozom, hogy a hétvégén nyerjünk, olykor kétszáz fokon égek. A játék hevében megesik, hogy feszülten reagálok egy-egy szituációra, de minden mérkőzés végén megköszönöm a munkájukat és kezet fogok velük.

– Három éve – Paulo Sousa segítőjeként – érkezett Magyarországra. Akkor gondolta volna, hogy kétezer-tizennégy szeptemberében is itt lesz még?
– Nem. Még akkor sem, ha nem szokásom vándorolni – korábban tizenöt évig tartoztam az Espanyol kötelékébe. Amikor Székesfehérvárra jöttem, Mauricio Pochettino másodedzőjeként még egyéves szerződés kötött a klubhoz, mégis úgy véltem, a fejlődésem érdekében váltanom kell. Ma már egyértelmű, jó döntést hoztam. Nehézségek persze akadtak, hogy mást ne mondjak, az első két évben egyedül éltem Fehérváron, a feleségem és a három gyermekem csak tavaly költözött ide. Megnyugvást jelent számomra, hogy hamar megszerették az országot, a srácoknak már magyar barátaik is vannak. Hálásak vagyunk azért, hogy befogadtak minket.

– A család remekül érzi magát, miközben a csapat hibátlan produkcióval vezeti a bajnokságot. Vagyis minden tökéletes?
– A futballban nincs olyan, hogy tökéletes. Amikor átvettem a Videoton irányítását, olyan együttest szerettem volna kialakítani, amely hisz a munkában, amelyiknek saját játékstílusa van. És azt is leszögeztem az elején, hogy nem beszélünk egyes szám első személyben, itt nincs „én”, csak és kizárólag „mi”. Aki nem így gondolkodik, árt a klubnak! Mindenkinek tudomásul kell vennie, a siker nem elsősorban azon múlik, hogy Nikolics Nemanja gólt szerez-e, vagy Juan Calatayud kap-e gólt, de még csak nem is az edzőn. Mindenkinek egy irányba kell húznia a szekeret. Azért tartozunk egy klubhoz, mert egységet kell alkotnunk, másként nem lehetünk eredményesek. Együtt nyerünk, együtt veszítünk, ilyen egyszerű. Habár ez idáig csak a Paris Saint-Germain elleni felkészülési meccsen tapasztaltuk meg, milyen érzés vereséget szenvedni…

– Egy másik külföldi együttest említenék: a Zenit kapcsán beugrik valami?
– Kiváló orosz csapat.

– És amely ugyanúgy hétből hét győzelemmel indította hazája bajnokságát.
– Ez jól hangzik, de mielőtt elájulnánk magunktól, nem árt megjegyezni, hogy huszonhárom forduló hátravan. Az eddig látottak természetesen bizakodással töltenek el, a futballisták speciel lenyűgöznek. Akiket az előző szezonban sokan leírtak, mostanság fantasztikusan teljesítenek. S bár hallani olyan véleményt, hogy azért, mert megváltozott a prémiumrendszer, ha megengedik, én inkább az elvégzett munkának tulajdonítom az eddigi sikereket. Aki azt állítja, hogy a labdarúgók a bónusz miatt teszik ki a szívüket a pályára, nem tiszteli őket! Mondom ezt úgy, hogy tulajdonképpen még nem értünk el semmit, hiszen azon kívül, hogy a bajnokságban van hét győzelmünk, illetve hogy a Magyar Kupában és a Ligakupában is kétszer-kétszer nyertünk, mást nem tudunk felmutatni. Szóval hosszú út áll még előttünk – de együtt eljuthatunk a célig.

– Nem volt önben félsz, amikor kinevezték?
– Ha lett volna, nem mondok igent a felkérésre. A klub ügyvezetőjének, Balogh Attilának – akivel kiemelkedő a viszonyom, barátként tekintek rá – tetszett az általam felvázolt projekt, mint ahogy Garancsi István és Kovács Feri bácsi számára is meggyőzőek lehettek az elképzeléseim, ezúton is köszönöm nekik a bizalmat. Az elejétől fogva arra törekedtem, hogy minél több magyar játékos kapjon helyet a csapatban – s a bizalomra egytől egyig rászolgáltak! Ennek tükrében talán hihetően hangzik az én számból, hogy légióst csak akkor érdemes szerződtetni, ha a magyar futballistánál magasabb nívót képvisel.

– Ebben tényleg az a szép, hogy ezt egy külföldi szakember mondja...
– Én is szívesen látnék klasszis légiósokat a csapatomban, de elfogadom, ha nincs rájuk pénz. Ha viszont nincs klasszis légiós, az ő játékperceit a magyar tehetség kapja meg.

– Ha most kívánhatna egyet, mi lenne az?
– A nyáron hat kulcsember szerződése jár le, azt szeretném, hogy mihamarabb hosszabbítsanak velük, máskülönben a télen már előszerződést írhatnak alá máshova.

– Azt hittem, a bajnoki címet óhajtja majd.
– Azt nem kívánhatjuk, azért tennünk kell. A magunk módján teszünk is, minden meccsnek úgy vágunk neki, hogy megnyerjük. Engem is csak a siker motivál, ha nem így lenne, elvesznék, és onnantól fogva a hitelemet is elveszíteném. Szombathelyre is a három pontért utazunk, ugyanakkor a szemünk előtt lebeg, hogy a sebzett vad a legveszélyesebb... Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy nyolcadszor is győzzünk, de előfordulhat, hogy hibázunk. Hibázni egyébként is emberi dolog. A futballisták sem gépek, hanem emberek, ezt senki se feledje. Ma én hibázhatok, holnap te, holnapután meg ő – nincs ezzel semmi baj, az élet megy tovább. De a hibákból természetesen tanulni kell.

– Az ön számára mi volt az elmúlt három év legszebb pillanata?
– A pályán kívül az, amikor a családom megérkezett Magyarországra, a pályán pedig, bármennyire is furcsa, de az egyetlen vereségünkhöz kapcsolódik. Mert hiába kaptunk ki négy háromra a PSG-től, a láthatóan mindenre elszánt játékosok arcát elnézve azt mondtam magamban: igen, ezek vagyunk mi!