„Ha szigorú számvetés nem is volt, azért végiggondoltam, hol tartok, de miután jól érzem magam a bőrömben, elégedett vagyok az életemmel. Mentálisan és fizikailag is rendben vagyok, nem volt miért keseregnem, sőt úgy vélem, a legjobb éveim csak most következnek – bizakodott és engedett egyszersmind betekintést a személyes leltárba a Debrecen támadója. – Már csak azért is büszke vagyok az elértekre, mert rendre vállaltam a döntéseket, nem tartva attól, hogy megvívjam a magam harcait. Tizennyolc évesen én döntöttem úgy, hogy Diósgyőrbe igazolok, mert az NB I-ben akartam játszani, és nem arra várni, hogy egyszer majd rám kerül a sor a Lokiban. Ugyancsak felvállaltam, hogy Újpestre szerződök, hogy a szerencsémet egy nagy fővárosi klubban csináljam meg, amelynek aztán a csapatkapitánya lehettem utóbb. Sosem játszottam kivárásra.”
Erre méltán lehet büszke a DVSC-Tevával tavaly bajnoki címet ünneplő csatár, vitathatatlan tehetsége azonban kérdőjeleket rajzol az amúgy nem szégyellnivaló pályaívre. Biztos, hogy csupán öt válogatott fellépésre predesztinálták az adottságai? És csak egy meglehetősen kurta belgiumi légióskodásra?
„Ha valaki hetvenszeres válogatott, az nyilván nem a véletlen műve, azonban hogy ötszörös vagy huszonötszörös, az múlhat az épp regnáló szövetségi kapitány szubjektív szakmai felfogásán is, de nem akarom én erre fogni, hogy »csak« öt. Ha olyan meggyőző a teljesítményem, biztos lett volna ötven. Meg talán akkor is, ha huszonhárom évesen, amikor bekerültem a válogatottba, nem szenvedek súlyos sérülést, ami nyolc hónap kihagyásra kárhoztatott. Ugyanakkor ha az első diósgyőri szezonomban nem tíz, hanem csak egy gólt rúgok, lehet, hogy most a Loki helyett egy NB III-as együttesben futballozom. Szóval én inkább helyi értéken viszonyítom az eddigi pályafutásomat – amiben remélhetőleg benne van még az újbóli válogatottság –, így pedig azt látom, hogy az én korosztályomból, a nyolcvannégyesek közül az egyik vagyok, aki a legtöbbre vitte. Még ha valóban nem is túl veretes a légiós karrierem.”
„Játszottam a belga első és másodosztályban is, ám huszonhat évesen, ajánlat híján a topbajnokságok valamelyikéből, azt éreztem, nem akarok csak azért kint maradni, hogy több pénzt keressek. És közben egy legyek a sok közül, akikre nem számítanak alapemberként, akiknek emiatt nem is jelenthet örömöt a futball. Ehelyett hazajöttem, nem lemondva az újbóli légióskodás esélyéről, de abban bízva, hogy minél többet játszhatok. És persze az is szerepelt az elhatározás hátterében, hogy akkor ismerkedtem meg a feleségemmel, útban volt az első gyermekünk, jobbnak találtam itthon folytatni.”
Az újpesti, majd miskolci visszatérés után tavaly tavasztól nevelőegyesületében, a Debrecenben játszik, nem csekély terveket dédelgetve.
„Volt száz-száz meccsem Diósgyőrben és Újpesten, szeretném, ha legalább ugyanennyit a Lokiban is összehozhatnék – reménykedik Tisza Tibor. – Méghozzá egy sikeres csapatban. A tavaszi tizenhárom forduló ahhoz sok, hogy hátradőlj, ahhoz viszont kevés, hogy csodát művelj, a dobogó persze egyértelműen elérendő a keretünkkel. Nem titkolt távolabbi célom, hogy a BL vagy El csoportkörébe jussak a Lokival, el kellene érnünk, hogy rendszeresen megteljen ez a gyönyörű stadion.”