„Én már Perut majdnem úgy ismerem, mint Pestet”

„TERÍTSÜK SZÉT A FUTBALLTÉRKÉPET”

„Az Üllői úton manapság a legtöbbet emlegetett téma egy bizonyos brazil légitársaság által biztosítandó repülőjegyek sorsa. Mivel hogy a tervek szerint a Ferencvárosnak szerdán kellett volna elutaznia Dél-Amerikába.”

1981 januárját írtuk ekkor, a helyzet pedig korántsem volt megnyugtató Novák Dezső, a Fradi vezetőedzője számára. A Népsport egykori tudósításából kiderül, a Buenos Aires-i földet érésen kívül a csapatnál szinte semmilyen információval nem rendelkeztek a közelgő túráról, és bár az újságban Novák szakmai előnyökről és rangos ellenfelekről beszélt, Havasi Mihály technikai vezető bizonyára inkább a bevételek miatt aggódott elsősorban.

A nagy pesti klubok közül a Budapesti Honvéd ekkor már Argentínában, az Újpesti Dózsa pedig Kubában tartózkodott, de a Vasast is várták Görögországba (csak a rend kedvéért jegyezzük meg, a körülményeket tekintve talán az MTK-VM járt a legrosszabbul egy moszkvai kirándulással). Visszatérve a Ferencvárosra, az utazás előtt a csapat vezetőedzőjét Nyilasi és Murai hiánya sem aggasztotta különösebben, akik ebben az időben a magyar válogatottal készültek, és szintén elmenekülhettek a hazai télből – ki nem találnák – éppen Argentínába.

Latin-Amerika futballmegszállása mégsem volt rendkívüli esemény a '80-as évek elején, hiszen ekkor a magyar labdarúgás már közel fél évszázada erősítette jó hírnevét az Atlanti-óceán túloldalán. Bár nem az első alkalom volt, a leghangosabb sikert minden bizonnyal a Ferencváros 1929-es nyári szereplése hozta, amikor a későbbi világbajnok Uruguay ellen 3:2-re diadalmaskodtak a zöld-fehérek.

A Magyar Labdarúgó-szövetség évkönyve mégis a dolgok elevenére tapintott, amikor azt írta: „A nyári és téli túrák mérlege passzív maradt. Éhbérért nem szabad többé klubjainknak portyákat vállalniok.” (A magyar labdarúgás 60 éve, 1958.)

A háborút követően aztán nemcsak a magyar klubok vezetői, hanem az MLSZ irányítói is megfogadták a nagy elődök intelmét. Az anekdotáknak köszönhetően mára jól ismert, a klubvezetők a kor viszonyainak megfelelően alaposan kihasználták a magyar futball jó hírét tengeren innen és túl annak érdekében, hogy a portyák megfelelő haszonnal záródjanak.

A játékosoknak közben a szerény napidíj mellé méltányos keresetkiegészítést jelentett a csempészet. Fister Ferenc, a Vasas kiválóságának elbeszélése szerint a legendás chilei Hexagonal-tornán például csupán 50 dollárért játszottak az angyalföldiek, miközben 60 ezret hoztak a konyhára.

CHILE ÉS MEGINT CHILE

Mindennek a zálogát a teljesítmény jelentette, de nem pont abban az értelemben, ahogyan manapság gondolnánk. Akkoriban a zsíroskenyér-túrák egyik íratlan szabályának számított, hogy a vendéglátók kizárólag a győztes csapatokat marasztalták, és a tornameghívásoknál is elsősorban a közelmúlt tapasztalatai számítottak a dél-amerikai menedzserek szemében.

Mindezt Fister Ferencék a saját bőrükön érezhették 1967 februárjában, hiszen a fent említett Hexagonal-torna legendáriumát az is erősíti, hogy a Vasast egyszerűen nem akarták hazaengedni a vendéglátók.

„Hiába könyörögtünk és veszekedtünk, nem találtunk meghallgatásra – jelentette Rózner Győző, a Vasas történetének talán legsikeresebb szakosztályvezetője Chiléből. – Két okkal utasították el megismételt kérésünket. Az egyik: első az anyagi érdekeltség. (...) A második ok: változatlanul a Vasast tartják a torna első számú győztesének, és ha a csapatunk az eredeti tervek szerint, tehát most kedden játszott volnak (sic), esetleg már a döntő előtt eldőlt volna az első hely kérdése. Így inkább a Santost játszatták egymás után háromszor...”

Azt a Santost, amely Pelé góljával és gólpasszával már 2:0-ra vezetett az angyalföldiek elleni mérkőzésen, a vége Korsós duplájával mégis döntetlen lett. A 85 ezres közönség a tabella élére álló magyaroknak tapsolt (El Diario), miközben a csapat valójában csak beugróként szerepelt a tornán, afféle tölteléknek lett meghívva Helenio Herrera Internazionaléja helyett.

Mészöly Kálmán szerint a lehetőséget az olaszok technikai igazgatójának, Solti Dezsőnek, valamint Östreicher Emil és Illovszky Rudolf régi barátságának köszönhették (A Szőke Szikla életregénye, 2014.) Ha pedig már ott voltak, alaposan letették a névjegyüket.

A Szőke Szikla egyébként ekkorra már régi ismerősnek számított Chilében. Elválaszthatatlan barátjával, Farkas Jánossal ugyanis az 1962-es világbajnokságot megelőző portyán, 1961-ben éppen a hazaiak ellen mutatkozhattak be a magyar válogatottban (az 5:1-es zakó után egy gól nélküli meccsen). Ma már tudjuk, a Hexagonal végül a világbajnokságnál is nagyobb sikert hozott Mészölynek és társainak, nem beszélve a játékosok anekdotáiban azóta is meg-megelevenedő kalandokról:

„Meglepetésben sincs hiány, egyre több levelet kapunk »Chilei Vasas Klub« fejléccel és bélyegzővel (…) Egyébként bármily furcsának is hangzik, szerelésgondjaink vannak! A Peñarol-mérkőzés után például Molnárról, Farkasról és Korsósról egyszerűen letépték a mezt az ellenfél játékosai. Pedig Csordás már a taktikai értekezlet anyagába is beveszi; hogyan kell a mérkőzés után az öltözőbe beszaladni (...) Mindenki, aki hozzánk jön, és azok is, akiket mi keresünk fel, jelvényt és zászlót követelnek…” – panaszolta Rózner a Népsportnak Santiagóból.

Bár az 1967. február 28-án tornagyőzelmet arató, többek közt a Santost, a Colo-Colót és a Peñarolt is megelőző Vasas általános közönségsikert aratott, a figyelem középpontjában érthető módon a gólkirály, Farkas Jancsi állt. Nincs olyan visszaemlékezés, amely ne tenne említést a roma középcsatárnak egymás után kínált mesés ajánlatokról, vagy éppen a Santiago de Chilében díjtalanul megtett taxiutakról. Mészöly Kálmán tanúsága szerint a bohém természetű klasszis egy alkalommal még azt a kérdést is nekiszegezte a menedzsereknek: lehet-e Dél-Amerikában paprikás csirkét enni?

Érthető, ha a megállapodás így végül kútba esett, a küldöttséget vezető Rózner Győző pedig joggal dörzsölhette a tenyerét. A korabeli utazások állandó veszélyforrásának számító disszidálás – Varga Zoltán éppen másfél évvel később, a mexikói olimpia alatt intett búcsút az országnak – a chileiek nagy bánatára elmaradt, a Vasas pedig jelentős valutabevételre tett szert. Nem csoda, hogy az angyalföldiek egy évvel később örömmel tértek vissza az addigra nyolc csapatosra duzzadt Octogonal-tornára. Berendy Pál csapatkapitánynak azonban ekkor már nem kellett megküzdenie a győztesnek járó, közel 50 kg súlyú bronz lovasszobor magasba emelésével.

„DON'T CRY FOR ME, ARGENTINA”

Az Octogonal-torna fiaskója után az angyalföldi klub rögtön az argentínai Mar del Platában javított a zsíroskenyér-túra mérlegén. Hegyi Ivánt parafrazeálva nyugodtan mondhatjuk, a gauchókban ekkor még elevenen élt a kiváló magyar csatárok emléke a '67 decemberében lejátszott Boca Juniors–Magyar válogatott (3:3) mérkőzés következtében. Az embernek olybá tűnik, Mészöly Kálmán cseppet sem túlzott szállóigévé nemesedő mondásával: a magyar labdarúgás legjobbjainak tényleg nem volt szükségük téli kabátra ezekben az időkben.

Az akkoriban jellemzően alapozásnak hívott időszakban többet voltak Dél-Amerikában, mint itthon. Két évvel később, 1970-ben éppenséggel Fradi–Dózsa mérkőzést is rendezhettek volna a tengerentúlon, hiszen a ferencvárosiak és az újpestiek Peruban, Kolumbiában, Brazíliában és Uruguayban játszották sorra a mérkőzéseket. Ráadásul a magyar csapatok szinte egymásnak adták a kilincset, a fárasztó túra után pedig egyszerre (!) és hasonlóan elgyötörten érkeztek meg Ferihegyre:

„Ilyen a mi szerencsénk! A dél-amerikai konyhaművészet összes szörnyűségeit hősiesen végigkóstoltuk, de nem rontottuk el a gyomrunkat. Aztán Párizsban megtörtént a baj” – panaszolta Bene Ferenc Lakat T. Károly reptéri tudósításában, míg Fazekas László megjegyezte: „(A tájak) nagyon szépek, de én már Perut majdnem úgy ismerem, mint Budapestet.”

Ami a fradistákat illeti, őket a túrát követően pontosan egy évtizeden át nem fenyegették „a dél-amerikai konyhaművészet szörnyűségei”, hiszen a klub legközelebb 1980-ban térhetett vissza Latin-Amerikába. A hat kölcsönjátékossal megerősített csapat ligaválogatott néven először Bogotában szerepelt, majd következhetett a portya csúcspontját jelentő Mar del Plata-i Arany-kupa az argentin Independiente, Boca Juniors, Racing Club és River Plate ellen.

(Csendben jegyezzük meg, a névválasztással a szervezők a meghívott sztárcsapatok mellett a képzavarokkal sem fukarkodtak az Ezüst-folyó tengerpartjáról elnevezett városban…)

A tornán elért második helyezés, de talán elsősorban a mutatott játék végül újabb barátságos mérkőzéseket hozott a csapatnak, akik a legendás argentin kapitány, César Luis Menotti meghívására Buenos Airesben is felléphettek – többek között az ifjú Maradona ellen.

Hargitay Károly beszámolója szerint a fiatal csillag ekkor még rendkívül szerényen nyilatkozott a már visszavonult Pelével kapcsolatban: „Pelé a csúcs, Pelé csak egy van, Pelé utolérhetetlen (…) Még messze vagyok attól, hogy a legnagyobbak között emlegessenek. Ehhez sok idő kell, sok lemondás, rengeteg átdolgozott nap.” Ma már tudjuk, később nagyot fordul majd vele a világ.

ZSUGORODÓ FUTBALLTÉRKÉP

Az Argentinos Juniors–Magyar ligaválogatott mérkőzésen a Népsport korabeli tudósítása szerint Diego Armando Maradona életében először hibázott tizenegyest (Kakas László volt, aki hárított), ám a Buenos Aires-i mérkőzésekről azért ennél tanulságosabb gondolatok is születtek: „Milyen jó, hogy a derék Menotti kapitány csak a Coppa (sic) de Oron látta a mieinket játszani, s nem később, mert ebben az esetben alighanem visszavonja a korábbi meghívást. (…) A mi futballistáink, ha nagyon megszívják magukat (…) akkor még a legjobbakat is megszorongatják, ám ha úgy érzik, van már egy-két jobb eredmény a hátuk mögött, rögvest kiengednek... Már nem tépik magukat, nem küzdve játszanak, hanem csak játszadozni próbálnak.”

A fenti sorok olvasása közben az embernek olyan érzése támad, mintha a végül 40 naposra nyúló dél-amerikai túra azóta sem ért volna véget. Az elmúlt 35 évben bizony túl gyakran ütötte fel a fejét a fenti gondolat. A magyar szurkoló szinte minden nagyobb futballkudarcban az akarat hiányát vélte felfedezni, és a megalkuvás nélküli küzdelmet kereste mindhiába.

Közben pedig a futballtérkép egyre csak zsugorodott körülöttünk, és úgy tűnik, a legendás dél-amerikai zsíroskenyér-túrák emléke a futballunkkal együtt halványult el immár véglegesen. Németh Gyula, a Népsport egykori rovatvezetőjének nostredamusi szavaival zárjuk az anekdotázást:

„A külföldi utak tehát szakmailag nagy értékűek lehetnek, s ráadásul gazdag élményekkel, a sportág egésze szempontjából is anyagi előnyökkel járnak. És ez is jó dolog. Az viszont már nem, hogy néhány magyar csapat sorozatos balsikereivel, nagyarányú vereségeivel ártott önmagának, s még inkább labdarúgásunk tekintélyének. Attól tartunk, hogy az ilyen eredmények után tovább csökken a magyar csapatok ázsiója, elmaradnak a meghívások, s csapatainkat a menedzserek elintézik egy kézlegyintéssel. Örülünk annak, hogy a hazaérkezett csapatok szakvezetői önkritikusan nyilatkoztak. Ez azt jelenti: rádöbbentek arra, hogy még mindig milyen jelentős a lemaradásunk.” (1977)

Sajnos a lemaradásunk azóta is csak nő.

(A kutatásban nyújtott segítségért köszönettel tartozom Tobak Csabának és a Fradi Múzeum munkatársainak.)