„Magyarországon az edzők félnek őszinték lenni”

HONVÉD, ROSSI, TEHETSÉGEK

– Kezdjük az elején. Milyen érzésekkel jött 2014-ben Magyarországra, és ehhez képest mivel találkozott nálunk?
– Azt tudtam, hogy a Honvédnak jól cseng a neve a múltja miatt, a klub egy brandnek számít, ezért az itteni munka egy nagy projekt – válaszolta a Nemzeti Sport Online kérdésére a Honvéd-MFA volt szakmai igazgatója. – Viszont amikor Magyarországra érkeztem, meglepődtem, mert nem számítottam ennyi tehetséges gyerekre. Ösztönös tehetségekkel találkoztam, akikkel azonban még rengeteget kell dolgozni ahhoz, hogy el is jussanak a legmagasabb szintre. Mint az akadémia igazgatója, ezt tűztem ki célul, ennek megfelelően próbáltam meg dolgozni, és ezen nem voltam hajlandó változtatni.

– Azt gondolná az ember, hogy egy utánpótlásműhelyben mindenkinek ez lenne a célja...
– A Honvédnál azonban mégsem teljesen egyeztek az elképzeléseim a klubéval. A magam részéről bevezettem a sokkal több egyéni edzést, fokoztam az edzésintenzitást, megpróbáltam fejleszteni a fiatalok mellett az edzőket is. Próbáltam harcolni az infrastruktúra fejlesztéséért, hiszen nonszensz, hogy a nagycsapattal közösen kell egyetlen füves pályán osztoznunk. Korábban, amikor a szerződéshosszabbításomról tárgyaltam a klubbal, nem több fizetést kértem, hanem több pályát, jobb edzéslehetőségeket. Mindez azonban mit sem ér, ha hiányzik az utolsó lépés, vagyis hogy akadémistáink a megfelelő időben kapjanak szerepet az első csapatban.

– Mármint ezt arra a Honvédra mondja, melynek alapembere a kispesti utánpótlásból kikerült Bobál Dávid, Baráth Botond, Nagy Gergő vagy Gazdag Dániel? De említhetném a Ferencvárosba távozó Botka Endrét is...
– Ők már egyáltalán nem fiatalok. Én tizenhét-tizennyolc éves játékosokról beszélek, akik közül többen is alkalmasak lennének arra, hogy az élvonalban játsszanak. Nem azt mondom, hogy egész meccseket, eleinte nyilván csak tíz-húsz percekre lenne szükségük, de nem egy percre kellene beállítani őket időhúzó csereként. Említhetném példaként Márton Andrást, aki egy éve a Debrecen ellen kapott éppen ennyi időt és azóta sem játszott az élvonalban.

– Mindeközben azonban Marco Rossit jelen pillanatban igazolják az eredmények, nemde?
– Persze, mert kiváló edző! Amikor ideérkezett, az volt a feladata, hogy benntartsa a csapatot, ezért elfogadtam, hogy nem akarja a fiatalokat kipróbálni. A második szezon viszont szólhatott volna a fiatal játékosok fejlesztéséről is. A klub más utat választott és a nemzetközi szereplésért harcol azóta is. Ezért vett balbekket (Laczkó Zsolt – a szerk.), vagy hozott máshonnan kapusokat, amikor az utánpótlásunkban is akadnak tehetségek. Egyértelművé vált, hogy másként gondolkodom, mint a vezetés, és mivel a kezdetektől fogva tudtam, hogy a klubot árulják, beszéltem egy holland cég képviselőivel – világszerte tudni lehet róluk, hogy futballbefektetők – akik ennek kapcsán ellátogattak Magyarországra, hogy végignézzenek pár meccset és edzést. Ennek eredményeként megfogalmazták, hogy a holland oktatási szisztéma elsajátításával van lehetőség a fejlődésre, láttak fantáziát a magyar játékosokban és csapatokban. Ezt követően elkezdődött az alku, azonban a kívánt vételár a világpiaci árakhoz képest olyan irreálisan magas volt a befektetők szerint, hogy elálltak az üzlettől. Egyébként a Double Pass belga auditáló cég is megállapította a vizsgálata során, hogy eltérő az MFA és az első csapat filozófiája. Mindezek miatt hoztam meg, illetve hoztuk meg a klubbal közösen azt a döntést, hogy nem folytatom tovább az MFA-nál a munkát.

– Önnek amúgy milyen volt a kapcsolata Rossival?
– Nem álltunk kapcsolatban, nem beszéltünk egymással napi szinten, mindketten végeztük a magunk munkáját.

– És gyakorlatilag Gazdag Dániel volt az egyetlen fiatal az NB I-be benevezett játékoslistán, akit a csapatba állíthattam. Csak a Ligakupában volt lehetőségem fiatalokat játszatni, például Bíró Ákost, akit tizenhét évesen beállítottam, gólt lőtt és gólpasszt is adott. Ön szerint hányszor lépett pályára azóta az NB I-ben?

– Mert egyszer sem.

A MAGYAR EDZŐKRŐL, AZ EREDMÉNYEKRŐL

– Nehéz nem észrevenni, hogy mindeközben nem bástyázta körül magát a honfitársaival, hanem mindvégig magyar edzőkkel dolgozott együtt.
– Igen. Kiváló magyar edzők vannak, akik tanulni is szeretnek. Simon Miklós, Tóth Csaba, Isa Gábor – ők mindnyájan toptrénerek az utánpótlásban. Ezért én azt az utat választottam, hogy megismertetem velük a filozófiámat, segítek nekik fejlődni. Általánosságban egyébként a magyar futball egyik nagy problémájának az edzőképzés tűnik, mert elmarad a nemzetközi színvonaltól, noha azért látható előrelépés is.

– Ha már ezt említi: ön mit tart a legnagyobb eredményének a kispesti időszakból? Például az mennyire siker egy akadémiai vezető számára, hogy egy játékosa, jelesül Schön Szabolcs az Ajax

korosztályos együtteséhez szerződött?
– Schön Szabolcs nem az én sikersztorim. Segítettem neki fejlődni, de rajta mindenki láthatta, hogy nagyon jó játékos. Viszont Darabont Gábor például már más tészta. Amikor Kispestre érkeztem, védekező középpályásként játszott. Mára az egyik legjobb irányító, játékszervező a korosztályában. Ezt a képességét ki kellett szúrni. Vagy említhetném a Puskás-Suzuki-kupát. És nem arra gondolok, hogy kétszer is megnyertük, hanem hogy előbb döntetlent játszottunk a Real Madriddal a döntőben, a következő évben pedig legyőztük a királyi gárda korosztályos csapatát. Egyértelműen látszott játékban a fejlődés, de Schön Szabolcsra visszatérve: nem csupán ő járt Hollandiában...

– Azt tudjuk, hogy Szerető Krisztofer – aki azóta a Stoke City játékosa lett – és Pisont István fia, Patrick járt még Amszterdamban. Volt más is?
– Bíró Ákos, Stoiacovici Dávid és Bánó Szabó Bence a Sparta Rotterdamnál járt. Ismerem az ottani edzőket, ez nem topakadémia, mint az Ajaxé, de még mindig nagyon jó. Bírót szerződtették is volna, de az árát túl magasnak találták. A Honvédnál pedig úgy ítélték meg, hogy nem is szívesen engednék el a szóban forgó játékosokat, mert szükség lesz rájuk az első csapatnál. Majd, valamikor, jövőre... De ebből is látszik, vannak tehetségek Magyarországon.

– Visszatérve a magyar futball egészére: pozitívumként említette a tehetségek számát, negatívumként az edzőképzést. Mi az, ami még hiányzik a futballunkból, amin változtatni kellene a látványosabb fejlődés érdekében?
– Társadalmi problémának vélem, hogy Magyarországon – Hollandiával ellentétben, amely nagyon más ezen a téren – az emberek félnek kimondani, mit gondolnak valójában, mert féltik a munkájukat. Én elmondtam az edzőimnek, hogy rossz vélemény nincs, mindenki mondja ki bátran, amit gondol. És azt sem tartom jónak, hogy egy utánpótlásedzőt elküldhetnek azért, mert nem nyer bajnokságot a csapatával, vagy néhány mérkőzésen rosszabbul szerepel a vártnál. Éppen azt kell az utánpótlásban dolgozó szakemberekkel is megértetni, hogy nem a győzelem a legfontosabb. Ne a felnőttcsapat trénerei akarjanak lenni, hanem a legjobb utánpótlásedzők. Az utánpótlásban pedig az a legfontosabb, hogy a legtehetségesebb gyerekeket összegyűjtsük, minél többet együtt tudjanak dolgozni, és egymást erősítve, lépésről lépésre tudjanak fejlődni, hogy mihamarabb eljuthassanak az első csapatig. Ennek kell a fő célnak lennie, az pedig mellékes, hogy az adott korosztályos csapat elveszít néhány meccset, hogy nem nyeri meg a bajnokságot.

A REAL ELLENI GYŐZELEM

MIBEN KÜLÖNBÖZÜNK HOLLANDIÁTÓL? MIBEN REJLIK A MAGYAR FUTBALL NAGY LEHETŐSÉGE?

– Hollandiával összehasonlítva mik a legszembetűnőbb különbségek, például az utánpótlás-nevelésben?
– Először is Magyarországon hét és tizenegy éves kor között hiányos a technikai képzés. Emiatt hatalmas űr tátong. Amikor tizennégy évesen az akadémiára érkeznek a gyerekek, nehezebb továbbfejleszteni őket, mert először is pótolni kell ezeket a hiányosságokat és túl nagy a különbség az egyes játékosok tudásszintje között. Ezért kellene a legjobbaknak minél hamarabb a felnőttek között szerepelniük, mert csak magasabb szinten játszva lehetne továbbfejleszteni őket. Hollandiában a legjobbak már tizenhét éves kortól rendszeres lehetőséget kapnak az első csapatban. Eközben például a Honvédban a tizennyolc esztendős Tömösvári Bálintnak még csak egy meccse volt az NB I-ben. Csak hát a fránya eredménykényszer miatt nincs meg a megfelelő átmenet az utánpótlás- és a felnőttfutball között. Másrészt feltenném a költői kérdést: mi a magyar futballfilozófia, amit a magyar labdarúgás követni szeretne, ami kijelöli a futballról való gondolkodás és a fejlődés útját? Erre senki nem tudott eddig nekem válaszolni. Mivel a kommunizmus alatt rengeteg tehetséges ember elhagyta az országot, elveszett velük a filozófia is. Az, amit most játszanak a csapatok, nem a magyar stílus. A magyarok okos, kreatív emberek. Látom a fiatalokon is. De nincs közös filozófia: mást képvisel a Honvéd, a Ferencváros, a Haladás. Hollandiában egy szisztéma van, minden edző ugyanazt tanítja.

– Szóval ez a legnagyobb probléma?
– Ön problémának nevezi, én lehetőségnek, és talán ez is az egyik nagy különbség a felfogásunk között. Én mindenben a lehetőséget keresem. Ha a különböző felfogású emberek közül a közös egészhez mindenki hozzá tudja tenni a magáét, egymástól tanulva, egymást támogatva találni tudnak egy közös utat, akkor beszélhetünk majd áttörésről, valós fejlődésről. Ehhez viszont állandóság szükségeltetik.

– Hogyan váltak el a Honvéd tulajdonosával, George F. Hemingwayjel, aki korábban nagyon jó véleménnyel volt önről? Attól függetlenül, hogy Kispestről távozott, maradna hosszabb távon is Magyarországon?
– A klub tulajdonosával nem beszéltem a távozásomkor, csak az általános igazgatónkkal. Most még Magyarországon maradok, hogy megnézzem az U17-es válogatottat az Eb-selejtező elitkörében. Van ott egy srác, aki a Red Bull Salzburgban játszik, Szoboszlai Dominik. Elképesztő tehetség, úgy mozog a középpályán, mint egy felnőtt. Szóval kíváncsi vagyok a csapatra, aztán nyitott vagyok mindenre. Több akadémiára is ellátogatok, hogy lássam, milyen munkát végeznek, mert a Honvéd mellett ebbe eddig kevesebb betekintést nyerhettem. Szerettem itt dolgozni és itt élni, de akár Hollandiába is szívesen visszatérek. Más országban is kaphatok lehetőséget, hiszen a nemzetközi mérkőzéseinken az ellenfelek látták a fejlődést a csapatainkon. Ez persze nemcsak nekem köszönhető, hanem a tehetséges magyar kollégáimnak is. A magyar futball most elképesztő pozitív töltetet kapott az Európa-bajnokságnak köszönhetően. Amikor a sikeres pótselejtező után láttam a hömpölygő tömeget az utcán együtt örülni, nagyon büszke voltam arra, hogy ebben az országban dolgozhatok. A magyar labdarúgás fejlesztése egy nagy kihívást jelentő, szép feladat.

Az üggyel kapcsolatban megkerestük a Budapest Honvédot is, a klubtól a következő szűkszavú választ kaptuk: „A Budapest Honvéd FC nem kíván foglalkozni Jasper de Muijnck nyilatkozatával, de szeretnénk megjegyezni, hogy az állítólagos befektetőkkel és azok állítólagos ajánlatával vagy létezésükkel kapcsolatban leírtak teljes egészében hamisak, ha csak ezeket a tárgyalásokat nem a stadion portásával folytatták le.”