Két vb-n járt, 31 ezres a nyugdíja – „a maiak a cipőnket sem vihetnék”

– Sok öröme nem lehet az Újpestben…
– Szomorú lesz az, amit mondok, de nagyon savanyú brigád – mondta Tóth József. – Lehet, mellbevágó, de sem a játékoskeret, sem az edző nem Újpest-szintű, így nem csoda, hogy egyre kevesebb a szurkoló. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem tudtak igazolni, hogy szűkös a keret, de a szereplés így is elkeserítő. Ha rajtam múlna, biztos, hogy magyar edzőt ültetnék a kispadra, méghozzá olyat, aki kötődik ehhez a csodálatos klubhoz. Ennél rosszabbak akkor sem lehetnénk.

– Ezek szerint kijár a meccsekre, ott ül a Megyeri úti lelátón hétről hétre.
– Terveztem. Úgy voltam vele, ha már hazajöttem Finnországból, és ha már újra itthon élek, visszatérek a Megyeri útra, nézőként segítek a csapaton. Kaptam is tiszteletbérletet, amit megköszöntem, aztán mentem a meccsre. Autóval. A nagykapunál megállítottak. Kérdezték, van-e engedélyem a behajtásra. Mondtam, hogy még nincs, de én itt futballoztam, játszottam ezen a pályán néhány meccset, úgyhogy szeretnék bemenni. Erre a reakció: ki maga?

– Gondolom, mondta, hogy az Újpesttel nyert két bajnoki cím tulajdonosa, két világbajnokságot megjáró, ötvenhatszoros válogatott, akinek élete végéig fontos lesz a klub.
– Nem mondtam én semmit. Rükvercbe kapcsoltam, és hazamentem. Tudja, az a baj, nemcsak én jártam így, hanem több egykori játékostársam is. Nem becsülik meg a régieket – ezt nyugodtan írja le. A mai vezetőséget nem érdekli a múlt, ám ahogy nézem, a jelen meg a jövő sem.

– Elkeserítő, amit mond.
– Nézzen a bajnoki táblázatra, és nézzen az üres lelátóra…

– Tartja a kapcsolatot a régiekkel?
– Látja, ebben nincs hiba. Sarlós Bandinak van egy jó kis borozója, ott szoktunk összejönni néhányan, Dunai Edével és a többiekkel. Jókat nosztalgiázunk, s közben megiszunk egy-két fröccsöt. Olyan az egész, mintha újra futballoznánk.

– Miért költözött haza Finnországból?
– Ha röviden akarnék válaszolni, a hideg meg a sötétség miatt. Tizennyolc évig éltem kint, megbecsültek, elfogadtak, befogadtak, de én magyar vagyok, hiányzott a hazám, az otthonom. Ott nem úgy becéztek, mint itthon, nem mondta senki, hogy Jokka, nem beszélgettek velem az Újpestről, arról nem is beszélve, hogy télen már fél négykor besötétedett. Az ember jobb híján bezárkózott a lakásába, bámulta a tévét, és elgondolkodott, hogy múlnak az évek. És akkor még nem beszéltem a másik végletről, amikor még éjszaka sem sötétedett be. Olyankor redőnyt le, függönyt be. Mondom, nem magyar embernek való.

– Ehhez képest a tizennyolc év, amit ott töltött, nem kevés idő.
– Eleinte futballoztam, aztán edző lettem az IF Kraft csapatánál, abban a kisvárosban, ahol éltem, a másodosztályban szerepeltünk, olykor nem is rosszul, de amikor túl közel kerültünk a feljutást jelentő helyekhez, a vezetők mindig azt mondák: nono, Tóth úr, nono! Csak semmi bravúrkodás, jó nekünk itt, a másodosztályban.

– Miből él?
– A harmincegyezer forintos nyugdíjamból. Nem túl sok, de ez van. Kész szerencse, hogy Finnországból is jön némi pénz, és Fóton csendben, szerényen éldegélünk az asszonnyal. Ha valamit bánok az életemben, az az, hogy nem most vagyok profi futballista itthon. Sértés nélkül, de a mostani labdarúgók többsége a cipőnket sem vihette volna a tarcsiban, a kispadig sem jutott volna el, s keres havi három-, négy-, ötmillió forintot, miközben mi nyolcszáz forintot kaptunk egy-egy pontért. Két világbajnokságon szerepeltem, s összesen százhúszezer forintot kaptam.

– Az viszont két felejthetetlen vébé volt, Argentínában és Spanyolországban, pénzben aligha mérhető élményzuhatag…
– Az más kérdés. Azon a két világbajnokságon jobban, sokkal jobban szerepelhettünk volna, mint amit elértünk. Ám mind a kétszer ugyanabba a hibába estek a vezetőink, hosszú hetekre összezártak bennünket, edzőtáborról edzőtáborra mentünk, és a végén már untuk egymást. Férfiembert ennyi időre elzárni az asszonytól, a barátnőtől, nem egészséges. Törőcsik Andrissal voltunk mindig egy szobában, s a végén már utálattal néztünk a másikra.

– Tudom, hogy Törő az egyik legjobb barátja, és azzal is tisztában vagyok, hogy rendszeresen látogatja a Budakeszi szanatóriumban…
– Látogattam.

– Ezt most miért mondja?
– Azért, mert már hónapok óta nem megyek be hozzá. Megsértett. Rendszeresen ott álltam az ágyánál, figyeltem őt, megpróbáltam bele életet verni, és újra meg újra feltettem neki a kérdést: meddig akarsz itt feküdni, miért nem jössz vissza az életbe? Ő meg alighanem megunta a kérdéseimet, a beszédeimet, és egyszerűen kipöckölt az életéből. Ezt szó szerint értse. Az ujjaival mutatta egy pöckölő mozdulattal, hogy húzzak el onnan. Ez van… De úgysem bírom sokáig, előbb-utóbb megint elmegyek hozzá.

– Olykor kimegy a temetőbe, meglátogatja Bene Ferencet, Fekete Lászlót és azokat a korábbi csapattársait, akik már elmentek?
– Nem visz rá a lélek. Tudja, nekem három fiútestvérem volt, s valamennyit elveszítettem. Kettőt ráadásul egy hét alatt. Fiatal emberek voltak, azóta sem tudtam feldolgozni a halálukat. Aki fontos, az úgyis itt van bennem…

TÓTH JÓZSEF GÓLJA SALVADOR ELLEN AZ 1982-ES VB-N (0.40-től)