Az ugyanoda esett alma: Honvéd–Vasas rangadó a Gróf-családdal

Az alma nem esett messze a fájától.

Sőt ugyanoda esett…

A Budapesti Honvéddal az 1985–1986-os idényben aranyérmet nyerő Gróf Attila a Bozsik József Stadion korlátját támasztja, úgy figyeli az edzést éppen befejező, a hátsó füves felől érkező fiát, a Budapest Honvéddal a 2016–2017-es bajnokságban csúcsra jutó Gróf Dávidot.

A „kis” Gróf (a maga 193 centiméterével…) felkapaszkodik a lelátóra, kap egy puszit a „nagytól”, még a „Hogy vagy?” kérdésre is komoly válasz érkezik, aztán… Beindul a móka. Csak hallgatni kell őket.

A Honvéd–Vasas előtt hogy engedhetnek be ide egy angyalföldit?! – viszi be az első tust fülig érő szájjal Dávid.

S innentől a történet fonalát az apa és fia szövi tovább.

Gróf Attila: – Való igaz, huszonegy évet töltöttem a Fáy utcában, hazudnék, ha azt mondanám, könnyen el lehet felejteni azt az időszakot – de nem is akarom. Azt azért te is tudod, »Dáci«, hogy szombaton kinek szurkolok. Nyernetek kell, és nyertek is! Viszont most nézem, fiam, milyen jól nézel ki, ennél sárosabb nem is lehetnél.
Gróf Dávid: – Ha nem vetődtem ezret az edzésen, akkor egyet sem!

G. A.: – Ilyen volt már gyerekként is. Eszébe sem jutott, hogy a mezőnyben játsszon, négyévesen már eldöntötte, hogy kapus lesz.
G. D.: – Nem akartam annyit futni… Védeni akartam, pedig későn nyúló típus voltam, ám amikor kellett, egy esztendő leforgása alatt huszonegy centit nőttem.

G. A.: – Elképesztő, mekkora akaraterő lakozott benne! Hatéves volt, amikor a Vasasban megkértem a kilencévesek edzőjét, állítsa be, gondoltam, néhányszor leütközik a nála egy-két fejjel magasabb gyerkőcök, ráadásul ki is tömik, és akkor elmegy a kedve az egésztől. Volt, amiben tévedtem, volt, amiben nem. Mert bár a nagyobbak valóban elnyomták, mi több, gólokat is lőttek neki, ez még elszántabbá tette. Onnantól fogva elkezdtem vele külön foglalkozni.
G. D.: – Iskolásként már napi két edzésen vettem részt. A kicsengetés után rohantam a pályára, ahol előbb apu tartott nekem kapusedzést, majd szaladtam át a csapatomhoz. Az alapokat tőle kaptam, sok mindenre felkészített. Felnéztem és felnézek rá. A mentalitást tőle örököltem. Ha hajszálnyi esélyt látok arra, hogy enyém legyen a labda, bármilyen „csínes” szituációba belemegyek. Nem félek semmitől! Szerencsére ennek a hozzáállásnak még nem ittam meg a levét, három-négy napnál hosszabb kihagyásom sohasem volt. A május bajnoki döntőn felszakadt az állam, így nem a csapatbulira, hanem a kórházba vezetett az utam, de ennyit megért az aranyérem…

G. A.: – Szombatonként nekem a felnőtteknél volt jelenésem, »Dácinak« valamelyik utánpótláscsapatnál. Vasárnap reggel kilenckor már rángatta a kezem, hogy apu, menjünk már edzeni! Ha szombaton neki reggel volt meccse, nekem pedig este, végig kint volt a Fáy utcában, mindig talált játszótársat. A futballon kívül a tanulás motiválta. Mert azt az elején kikötöttük, hogy minden segítséget megadunk neki a sporthoz, cserébe a suliban is produkálnia kell.
G. D.: – Az általános iskolában minden év végi bizonyítványom kitűnő volt, Budapest akkori főpolgármesterétől át is vehettem az „Élen a tanulásban, élen a sportban” kitüntetést. Naná, hogy komolyan vettem a sulit, nem akartam egyetlen edzést sem kihagyni egy esetleges rosszabb osztályzat miatt. Szombatonként reggeltől estig a pályán tartózkodtam, az volt az én szent napom. Azt ellenben nem említette apu, hogy vasárnap estenként még két órára kibéreltük a Fáy utcai csarnokot, a gyerekek és a szülők ott fociztak, de olykor Váczi Zoltán és Aranyos Imre is beszállt közénk. Aztán kimentem Skóciába…

G. A.: – Tizenöt évesen már a Vasas tartalékcsapatában védett, korosztályos válogatott volt, szerintem itthon is szép jövő várt volna rá, de amikor megkereste a Hibernian, úgy határozott, nekivág a világnak. Tizenhét múlt, és ugyan nem volt könnyű elengedni a kezét, a lelkünk mélyén tudtuk, ártanánk neki, ha az útjába állnánk.
G. D.: – Itthon csodás életem volt, a pályán is otthon éreztem magam. Csakhogy volt egy álmom: szerettem volna eljutni a Premier League-be, és úgy véltem, a skóciai lehetőségnél jobb lépcsőfok nem is kell ehhez. Odakint sok jó történt velem, de követtem el hibákat is. Nem szégyellem bevallani, hogy eleinte még sírtam is. Amikor a többiek hétvégenként hazamentek, egyedül maradtam a kollégiumban, legfeljebb a portással tudtam beszélgetni. Azok után, hogy idehaza sosem voltam egyedül, nem volt könnyű megbirkózni a magánnyal. Szombat esténként fogtam magam, és lementem futni a tengerpartra, az legalább szép volt. Szóval megéltem nehéz időszakokat, ám arra egy másodpercig sem gondoltam, hogy feladjam. Nem akartam megfutamodni, kudarcként fogtam volna fel, ha hazamenekülök. Örülök, hogy így alakult az eddigi életem.

G. A.: – A tanulópénzt megfizetted, ám ennek is köszönhetően jóval érettebb vagy, tudod, mit miért teszel. A gyerek tavaly májusban szerződött a Honvédhoz, de már 2015 nyarán szóba került, hogy Kispestre igazol. Ám mire megkeresték, a szavát adta a Csákvár szakmai igazgatójának, Bognár Györgynek, hogy náluk folytatja. Ezért egy évet a másodosztályban töltött – talán nem is vált a hátrányára –, és utána jött ide. Örültem neki, persze hogy örültem, hiszen az első NB I-es klubja mindjárt a Honvéd lett, amellyel én bajnok lettem – jóllehet Andrusch József számított az első számú kapusnak. Amikor bajnok lett a Honvéddal, legalább annyira boldog voltam, mint harmincegy évvel ezelőtt. Az elején mondtam neki, ne higgye, hogy egyből vele kezdődik majd az összeállítás, kértem, legyen türelmes, melózzon keményen, és ha megkapja a lehetőséget, ragadja meg. A nyolcadik forduló után jött el ez a pillanat. Hozzáteszem, Tóth Iván kapusedzőtől és Horváth Andrástól rengeteg segítséget kap. Neki egyébként én is voltam a kapusedzője még a Vasasnál, kitartó, mint a fiam, jó volt vele dolgozni.
G. D.: – Szuper családom van, a pályán és azon kívül boldog ember vagyok! Csak a Vasast kellene megvernünk valahogy. Nekem az is jó, ha egy öngóllal szerezzük meg a három pontot, de valahogy meg kell szakítanunk a négy meccs óta tartó nyeretlenségi szériánkat. Van egy mottóm, így szól: a tegnapi önmagadnál próbálj meg jobb lenni. Ha sikerül, nagy baj nem lehet.