Otigba Kenneth: Nincs barátnőm, a futball az igazi párom

– Ha Gyulán jár, a híres hamburgereshez odatalál még?
– Mi az hogy! Gyerekkoromban fontos találkozóhely volt, hetente kétszer-háromszor biztosan ott ettünk a haverokkal. Gyulán nem sok szórakozási lehetőség volt akkoriban – na jó, a várhoz ki tudtunk esetleg menni, vagy ha jó idő volt, a strandra.

– Tartja a kapcsolatot a régi barátokkal?
– Olyan vagyok, aki a legjobb barátaival napi szinten beszél, ám a haverokkal, ismerősökkel annál ritkábban. A régi gyulai időkből is van olyan barátom, aki olyan közel áll hozzám, mintha a testvérem lenne. Nigériában születtem, ám a gyermekkoromat Gyulán töltöttem, odakötnek az emlékek.

– Milyen volt a gyerekkora?
– Igazi kisvárosi élet. Átlagos helyi gyerekként nőttem fel, Gyula olyan hely, ahol mindenki tud mindent a másikról. Az utcán minden második szembe jövő embernek köszönni kellett. Reggel elmentem iskolába, délután edzésre, aztán haza. Később, amikor elmúltam tízéves, elkezdtem átjárni Békéscsabára futballozni.

– Naponta buszozott át?
– Igen. Mindennap fel a buszra, le a buszról, majd ugyanez vissza... Az elején csak edzésre jártam át, a nyolcadik osztályt aztán már Békéscsabán kezdtem el, egy sportiskolában. Onnan egyenes út vezetett a középiskolába, elvégeztem az első osztályt, majd pakolhattam is a bőröndömet, indultam Hollandiába. A Heerenveen olyan lehetőséget kínált, amelyet nem hagyhattam ki.

– Egyedül költözött?
– Egyedül, ám egy évvel később édesanyám utánam jött. Úgy érezte, mellettem a helye, hogy mindenben segítsen. Nagyon örültem, amikor végre újra együtt lehettünk. Anyu még manapság is Hollandiában él, olyannyira megkedvelte a helyet, a várost, hogy úgy döntött, bár én előbb Isztambulba mentem, most pedig Budapesten futballozom, ő marad. Dolgozik, éli az életét.

– Először él a magyar fővárosban. Megszokta? Megszerette?
– Abszolút. Korábban rendre kisvárosokban laktam, Gyula és Heerenveeen sem tartozott a világvárosok közé. Később amolyan nagy ugrásként, Törökországba szerződve Isztambul következett, tizenötmilliós város. Budapest ebből a szempontból arany középút, se nem túl kicsi, se nem túl nagy. Isztambul olykor egyszerűen élhetetlen, hihetetlen dugók vannak, egymás lábát tapossák az emberek. A Ferencvároshoz szerződve úgy választottam lakóhelyet, hogy közel legyen az edzőpályához, a stadionhoz.

– Barátnő, menyasszony?
– Egyelőre nincs, se menyasszony, se barátnő. Viccesen mondhatnám, ezekben az időkben a futball az igazi párom. Vele kelek, vele fekszem.

– Hollandiából több képet is posztolt a kutyájával közösen. Ő nem költözött önnel?
– Maradt anyuval. Tigi amerikai staffordshire, most múlt hároméves. Mindig is szerettem volna egy ilyen fajtát, Hollandiában kinéztem egyet a világhálón, és megvettem. Rendkívül masszív, sokan a külseje alapján ítélik meg. Hasonlít a pitbullhoz, ám ez a fajta nagyon okos. Az más kérdés, hogy hihetetlen izgága, hatalmas mozgásigénye van. Az amerikai stafford az a kutya, amely ha nem figyelsz oda, felül akar kerekedni rajtad, egyszerűen ő akar dominálni. Erre nagyon oda kell figyelni. Tigi rám szerencsére hallgat, póráz nélkül is tudom sétáltatni. Tudja, ki a főnök.

– Azt mondják, a kutya mindig hasonlít a gazdájára... Ez igaz az önök esetében is?
– Némi hasonlóság van közöttünk. Ahogy neki, nekem is igényem van arra, hogy lefárasszanak a nap végére. Nálam a futball erre tökéletes, az edzések, a mérkőzések, őt pedig Hollandiában mindennap levittem egy órára, és fizikailag és mentálisan is lefárasztottam. Utána olyan jót tudott aludni, mint a világ legédesebb kiskutyája.

– Otigba Kenneth a pályán igazi harcos, aki sosem adja fel. A magánéletben is ilyen típus?
– Hárman vagyunk testvérek, és miután én vagyok a legkisebb, kénytelen voltam mindig megvédeni magamat, kiállni az igazamért. De agresszív sosem voltam... Például Hollandiában annak idején voltam néhány bokszedzésen, de sosem vágytam arra, hogy valaki ellen, szemtől szemben bokszolhassak. A zsákot püföltem, nekem ennyi elég volt. Elismerem, a pályán kemény vagyok, minden párharcnál odateszem magam, ám soha, egyetlen mozdulatommal sem akartam még sérülést okozni senkinek.

– A testvérei merre élnek?
– A nővérem itt, Budapesten, a bátyám Londonban.

– Erre mondják, igazi nemzetközi család.
– Na igen. Főleg amikor még Törökországban futballoztam. Az édesanyám Hollandiában, a nővérem Magyarországon, a bátyám és édesapám Londonban. Néha kitűzünk egy időpontot és egy várost, hogy tudjunk találkozni.

– Ha jól tudom, édesapja sorsa kényes téma... Gyerekként elszakították egymástól önöket, és apukája kénytelen volt hazaköltözni Nigériába.
– Igen, ez még most is nagyon megvisel. Érzékeny pont. Olykor magam sem értem, mi miért történt, miért váltott ki ilyen érzéseket belőlem. Négyévesen költöztünk Magyarországra, édesanyám magyar, édesapám nigériai, ő nem beszélt magyarul. Édesapám később nem kapott vízumot, és anyagi okok miatt nem találkozhattunk. Pedig nagy szükségem lett volna rá. Serdültem, kaptam néhány pofont az élettől, de nem tudtam vele megbeszélni, nem tudott segíteni nekem.

– Mikor ment el?
– Nyolcéves voltam. Utána hosszú évekig nem találkoztunk, tizenhat esztendősen láttam újra. Hollandiába igazoltam, kértem, hogy legyen benne a szerződésemben: aput évente egyszer-kétszer elutaztatja a klub hozzám. Édesapám ma már Londonban él, azóta szerencsére többször tudunk találkozni.

– Azon gondolkodott már, hol szeretne letelepedni karrierje befejezése után?
– Nem. Fogalmam sincs, hogyan alakul az életem. Lehet, hogy Hollandiában, elképzelhető, hogy Magyarországon, de igazából ki tudja, mit tartogat a jövő. Ezt csak Isten tudhatja! Ha egészséges maradok, ha jól teszem a dolgom, hosszú évekig futballozhatok még. És akkor ki tudja, milyen országokba jutok el, milyen nemzetiségű lesz a feleségem.

– Igaz, hogy sosem olvassa el a cikkeket, amelyeket önről írnak?
– Igaz. Nem olvasom el őket, mert néha belefutottam olyanba, hogy kiszínezték a történetet. Nem az igazságot írták. Akkor meg minek olvassam? Én pontosan tudom, mi a valóság, számomra ez a legfontosabb. Nem érdekel, ki mit gondol rólam.

– Az első tetoválásánál sem hallgatott senkire?
– Nem. Édesanyámnak elárultam, hogy elmegyek egy szalonba, de ennyi. Tizenhat éves voltam, megpróbált lebeszélni, nem sikerült neki. Nem díjazta, sőt a családtagjaim a mai napig felhúzzák magukat, ha félmeztelenül eléjük kerülök.

– Van kedvence?
– A mellkasomon lévő, amely két nőt ábrázol egy koronával. Az édesanyámat és a keresztanyámat szimbolizálja, ők neveltek fel, ők tették lehetővé, hogy idáig eljussak. Erejükön felül teljesítettek, hogy most ott tarthatok, ahol, és valóra válthattam az álmaimat...