Garaba Imre: A futballistáink megelégednek azzal, ami itthon van

– Évtizedek óta nem vállal szerepet a magyar futballban. Van valami oka?
– Amikor 1993-ban befejeztem az aktív labdarúgást, edzőként folytattam. Megvolt bennem a lelkesedés a csalódások ellenére is. De csak néhány évig ültem kispadon, mert kaptam ugyan ajánlatot, de nem olyat, amilyen igazán tetszett volna. Közben a feleségemmel vállalkozásba fogtunk, ami sikeressé vált, és miután eltelt fél év, nem éreztem úgy, hogy hiányozna a futball. Edzőként azon múlt, jó szakember vagyok-e, hogy a csatár berúgta-e a labdát a kapuba, vagy a kapufáról éppen hová pattant a labda. Szabad lettem, nem voltak kötöttségeim, nem függtem senkitől, és nem kellett időre mennem sehová. Hódolhattam a szenvedélyemnek, a vadászatnak, és szabad embernek éreztem magam.

– A médiában sem mondja el gyakran a véleményét.
– Mindig azt mondtam, amit láttam, s ezt néhányan rossz néven vették. Azért pedig nem megyek el sehová, hogy olyasmit mondjak, ami másoknak tetszik. Ha nem tudom elmondani őszintén a véleményemet – ahogy sajnos volt példa rá –, akkor nem látom értelmét a médiaszereplésnek. Szépíteni a dolgokat úgysem tudom, és egyre kevesebbszer tudtam dicsérni a játékosokat. Aztán van olyan újságíró, akinek nyilatkozom, és olyan is, akinek nem, de remekül megvagyok akkor is, ha nem keresnek.

– Hogyan él manapság labdarúgás nélkül a nyolcvanszeres válogatott Garaba Imre?
– Egyszerűen, a vállalkozás viszonylag kevés elfoglaltsággal jár, és olyan anyagi bázist biztosít, amely nekem megfelel. Ugyanúgy élek, mint a hétköznapi emberek, sétálok, piacra járok, játszom az unokákkal, és nyáron lemegyek a feleségemmel a Balatonra, Zamárdiba.

– Hány unokája van?
– Négy fiú. Kettő a lányomtól, Kingától, és kettő a fiamtól, Gergelytől. A legidősebb a tízéves Ádám, aki abbahagyta a focit, mert jobban tetszik neki a kézilabda, de az öccse, Botond a BVSC-ben focizik. A fiam nagyobbik gyermeke Domán, aki meg van fertőzve a sporttal, minden nagyobb eseményre vinni kell, legyen az jégkorong, kosárlabda, kézilabda, futball. Néha a határon túlra is. A legkisebb Milán, ő még nincs hároméves. Igyekszem sok időt velük tölteni.

– Azért követi az NB I-et?
– A Bozsik-stadionba évente egyszer-kétszer kimegyek, legutóbb 2017 májusában voltam kint, az utolsó forduló mérkőzésén, mert úgy volt, hogy új stadiont kap a klub. Ráadásul az a Vidi elleni meccs a bajnoki címről is döntött, úgyhogy nagyon jól éreztem magam.

– Milyen a kapcsolata korábbi klubjával?
– A szurkolókkal jó, de az elnök úrral nemigen keressük egymás társaságát. Az újságban a Honvéd eredményét nézem meg elsőként, de bevallom, a mai játékosok közül csak néhányat ismerek. Mondjuk, szerintem ők sem tudják, én ki vagyok, nem érzem úgy, hogy a vezetőség ápolná a hagyományokat. A válogatott meccsekre azért majdnem mindig kimegyek.

– Az egykori társakkal tartja a kapcsolatot?
– Rendszeres találkozók nincsenek, de van, akivel időnként összefutok. Esterházy Marcival, Nagy Antival, Détári Lajossal, Sallai Sanyival, Dajka Lacival vagy Kovács Kálmánnal – az MLSZ-ben Nyilasi Tibivel vagy Katzirz Bélával. Kiss Lacival pedig a Bosnyák téri piacon találkozunk sűrűbben. Időnként felhívjuk egymást, a személyes találkozók megritkultak. A szervezett összejövetelekre el szoktam menni, azokon viszonylag sokan találkozunk.

– Játékosként kivel volt szorosabb a kapcsolata?
– Szinte mindenkivel, baráti társaság jött össze a klubnál és a nemzeti csapatnál is. Az előbbinek az a gárda adta a gerincét, amely 1980-ban, huszonöt év után nyert bajnokságot a Honvéddal, Gujdár Sándor, Paróczai Sándor, Kocsis Pista, Lukács Sanyi, Pál József, Pintér Sándor, Kozma Mihály, Weimper István, Bodonyi Béla, közéjük csöppentem én. De az igazi talán az 1982-től együtt játszó csapat volt. Közel egykorúak voltunk – csak azért nem sorolom a neveket, mert nem akarok kihagyni senkit, később ezzel ugratnának…

– És a válogatottnál?
– Ott is ketté lehet választani a generációkat. Egyik volt az 1978-as világbajnokságon részt vevő mag, Mészáros Ferenc, Gujdár Sándor, Bálint László, Zombori Sándor, Csapó Károly, Nagy László, Várady Béla, Nyilasi Tibor, Fazekas László, Törőcsik András, akik közé 1980 márciusában kerültem be. Könnyen befogadtak, de aztán következett a generációváltás, az 1986-os vébére készülő keret már a Honvédra épült, s benne volt még Kiprich József, Plotár Gyula, Vincze István, Róth Antal, pécsiek, győriek, fradisták, újpestiek is, akikkel szerettük egymás társaságát.

– Milyen volt a kapcsolata a szövetségi kapitánnyal, Mezey Györggyel?
– Nem tudom, kiről beszél. Arról az időszakról, a csapatról nagyon szívesen beszélek, de kapitánykérdéssel nem foglalkozom.

– Értem. Úgy tudom, nem nagyon akart a Honvédhoz igazolni.
– Amikor Vácon bekerültem az első csapatba, felkészülési meccseket játszottunk az úgynevezett NB-s kupán, amelyen NB I-es és NB II-es csapatok indultak. Egy csoportba kerültünk a Honvéddal és az Építőkkel, és éreztem, hogy a Honvéd ellen nagyon jól kell játszanom, mert kiváló kiugrási lehetőség. Tichy Lajosnak, a Honvéd edzőjének megtetszett a játékom, de telt-múlt az idő, nem történt semmi, és közben megegyeztem a Lokival. Valamit mégis megérezhettem, mert nem írtam alá a kész szerződést, mondtam a debrecenieknek, hogy várjunk kicsit. Egyszer csak bekopogott hozzám Komora Imre azzal, hogy a Honvéd le szeretne igazolni, és elmondta, mit tudnak adni és mik az elvárásaik. Kicsit nagyobb volt a mellényem, mint kellett volna, és azt válaszoltam, hogy várjunk.

– Bejött a magabiztosság?
– Nemigen, mert néhány nap múlva megérkezett a katonai behívóm, Komora pedig ismét felkeresett, s én csak mentem össze a székemben ülve az apósomék házában. Egyébként gyerekként Fradi-szurkoló voltam, semmiképpen sem akartam a Honvédhoz igazolni. Akkor már inkább az Újpesthez, mert távolságban a klub pályája volt hozzánk a legközelebb, és jól szerepelt a csapata is.

– Mégis Honvéd lett belőle…
– Egy másodpercig sem bántam meg! Azt szoktam mondani: a legjobb döntést kényszerítették rám. Minden Tichy Lajos bácsitól indult, ő mondta a Honvéd vezetőségének rólam, hogy ezt a srácot ide kell hozni, mindegy, hogyan oldják meg. Naponta kétszer-háromszor is rákérdezett, mi van velem.

– Nem izgult, hogy huszonegy évesen mire lesz képes a „nagy” Honvédban?
– Stressz a nyolcvankettedik válogatott meccsem előtt is volt bennem, ötpercenként jártam a mosdóba. De ahogy kiléptem a pályára, megszűnt a nyomás, mert tudtam, mi a feladatom. Három tényező motivált. Először is, hogy megmutassam, én vagyok a jobb. Másodszor: tudtam, ha az ellenfelem nyer, ő mehet a pénztárhoz. Harmadszor: a válogatottnál rendszeresen hecceltük egymást a korábbi bajnokik miatt, én pedig nehezen viseltem, ha hecceltek. Ha kellett, összevesztem a világbajnokságot megjáró játékosokkal is, de tudtam, ha ez nincs meg bennem, akkor mást fognak betenni a csapatba, nem engem.

– Fiatalon is ez a határozottság jellemezte?
– A hatodik élvonalbeli meccsem lehetett, kettős rangadón játszottunk a Fradi ellen. Egy kapura lövésnél biztosítottam Gujdár Sanyit, akire rárontott a nálam tizenkét évvel idősebb, válogatott Pusztai Laci. Egyszerűen ellöktem onnan, és kicsit csúnyán rá is szóltam, valami olyasmit, hogy „Na, takarodó!”. Néhány nappal később Gujdár megkérdezte, mit szóltam oda Pusztainak, mert a Fradi csatára arra kérte, beszéljen azzal a kissráccal, aki ráförmedt, elvégre tiszteletnek lennie kell. De hozzátette, abból a fiúból biztosan lesz valami, ha ezt meg merte csinálni. Nem akartam tiszteletlen lenni, csak védtem a kapumat és a kapusomat.

– Kik voltak a legkeményebb ellenfelei?
– A híres magyar centerekkel, Törőcsikkel, Kiss Lacival, Szokolaival, a villámgyors Szentes Lázárral, vagy a darabosabb, de kemény Plotárral mindig megvívtuk a magunk csatáit. A nagynevű játékosok ellen szerettem játszani, mert tudtam, ha őket legyőzöm, akkor én vagyok a jobb.

– És ha nem sikerült őket megállítania?
– Akkor azzal hárítottam, hogy fogja meg őket más, ha jobban tudja, én nem bánom. Bárki átveheti tőlem őket.

– És a külföldi ellenfelek közül?
– Az angolok ellen nehéz volt, a spanyolok ellen pedig szerettem játszani. Arról az erőfutballról, ami az angolokra volt jellemző, mindig úgy gondoltam, hogy nekem való. Akár a Wembleyben, akár a Népstadionban játszottunk, lenyűgözött a magabiztosságuk, aminek köszönhetően szinte már a játékoskijáróban egy-nullára vezettek. A legkeményebb ellenfelem a Kevin Keegan, Gary Lineker, Paul Mariner trió volt, ellenük úgy éreztem, szinte nincs is esélyem.

– Pedig tudna válogatni a nagy nevek közül…
– Nem volt könnyű Marco van Basten, Ruud Gullit, Karl-Heinz Rummenigge, Rudi Völler, Jürgen Klinsmann vagy Emilio Butragueno ellen sem játszani, de ezt a három angol csatárt ki kell emelnem. Illetve volt egy Peter Withe nevű nagydarab, szakállas centerük is. Na, ők mindannyian ordítoztak, igyekeztek megfélemlíteni az ellenfelet.

– Nehéz volt 1987-ben külföldre szerződnie? És mennyire szólhatott bele a klubválasztásba?
– Semennyire. Emlékszem, éppen a házunk előtt söprögettem, amikor odajött hozzám egy ismerős menedzser, hogy van egy francia csapat, amelyik érdeklődik irántam. El is mentem a francia másodosztályba, de nem töltöttem ki a szerződésemet, továbbálltam a belga élvonalba.

– Hogyan tudott beilleszkedni külföldön, hiszen akkor még volt vasfüggöny?
– Nagyon nehezen, elsősorban a nyelvtudás hiánya miatt. Kellett néhány hónap, amíg fel tudtam venni a ritmust, más edzésmunkát végeztünk, más volt a hozzáállás. Én voltam a külföldi, nekem jobban kellett teljesíteni. Eleinte akadt olyan ütközésem, amitől kicsit meg is ijedtem, pedig itthon nem tartottam senkitől. Belgiumban könnyebb volt, akkor már a nyelvet is beszéltem kicsit, a családom is velem volt, magyar ételeket ettem, és miután a válogatotthoz hazajártam, honvágyam sem volt. Inkább a feleségemnek.

– Milyen emlékei vannak az 1982-es és az 1986-os világbajnokságról?
– Csak pozitívak. Két vébén nem sok magyar labdarúgó játszott akkoriban sem, pláne Vácról indulva. Ennél szebb élményt egy falusi kissrác nem nagyon tud elképzelni. Spanyolországból ötvenszázalékos teljesítménnyel jöttünk haza, legyőztük Salvadort, kikaptunk Argentínától, Belgiummal pedig ikszeltünk úgy, hogy sokáig vezettünk. Benne volt a pakliban a továbbjutás, szerintem ez a teljesítmény nem szégyen.

– Ezt gondolja a négy évvel későbbi, Szovjetunió elleni nulla-hatról is?
– Az a meccs nagyon félresikerült, de kaptak ki ennyivel más jó csapatok is a világbajnokságon. Hat-nullára ki lehet kapni, ilyen a futball, ám Irapuatóban lehetett volna több, a helyzetek alapján akár kétszer ennyi is. Úgy jöttünk haza, hogy egy meccset nyertünk, kettőn kikaptunk. De ha erre gondol, a mai napig nem szégyellem, és akkor sem estem letargiába.

– Az okokat azért sejti?
– Én egyet tudok: azt az edzésmunkát végeztem el, amit előírtak nekem. Az azóta elhíresült tésztaprogram és a túledzettség is biztos benne van, de el kell keserítsem, nem tudom a választ.

– Ön szerint az a csapat tényleg ki tudott volna jutni a következő világbajnokságra?
– Igen, szerintem bennünk volt a lehetőség. De nem tudjuk meg a választ, mivel kirobbantották a bundabotrányt, és szétszedték a gárdát, ami nagy érvágás volt a magyar futballnak.

– Amely azóta sem tud talpra állni.
– Ahogy én látom, Puskáséktól indulva egyre rosszabb minden. Túl egyszerűnek tűnhet az én magyarázatom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a lehető legrosszabb helyen vagyunk.

– Hogy érti?
– Éhen sohasem haltunk, de nem is kerestünk sokat a nyugatiakhoz képest, igaz, nem is kellett megszakadnunk a pályán. Ez most is így van, annak ellenére, hogy napjaink játékosai előtt jóval nagyobb lehetőségek nyílnak. De a futballistáink megelégednek azzal a jóléttel, ami itthon van – ha van száz forintjuk, nem hajtanak a százegyedikért. Külföldön a játékos megszakad azért, hogy még egy évre alá tudjon írni. A Vidi Bajnokok Ligája-selejtezője a luxemburgi Dudelange ellen gyakorlatilag nézhetetlen volt, én biztosan megbüntettem volna a játékosokat arra, hogy fizessék ki az útiköltséget. Felháborító volt a hozzáállásuk – ha őket kérdeznénk, valószínűleg elküldenének a fenébe, mert ők biztos úgy érzik, a maximumot nyújtották. Hát, én nem így éreztem. Más országban a légiósokat simán elküldik, ha nem teljesítenek, nálunk viszont kényelmesen elvannak. Ezzel a magyar futball nem jut előbbre.

– Mit gondol, mi az oka, hogy a 2016-os Európa-bajnoki szereplés után ilyen látványosan visszaestünk?
– Mindenekelőtt jár a gratuláció a csapatnak és a vezetőségnek, mert a kijutás valóban tiszteletre méltó tett volt. A labdarúgásnak két csúcsa van, a válogatott és a klubfutball, a nemzeti csapatok legmagasabb szintű versengése pedig a világbajnokság, az Európa-bajnokság csak a második vonal. Ahová csoportharmadikként, pótselejtezőn jutottunk ki, és ehhez is az kellett, hogy új impulzust kapjunk egy olyan embertől, mint Dárdai Pál, aki a játékosok partnere lett, sokukkal együtt is játszott korábban, és olyan összhang alakult ki közöttük, amilyet a mi Honvédunkhoz tudok hasonlítani. Jól gyúrta össze a korosztályokat, és hirtelen esélyünk lett, hoztuk a pontokat. Aztán jött Bernd Storck és egy kis botladozás, de a lendület még továbbvitte az együttest a tornán is. Bár ha a portugálok elleni három-háromra, a két megpattanó lövéssel kiharcolt ikszre gondolok… Kíváncsi vagyok, mikor látok egy meccsen két ilyen lövésből szerzett gólt legközelebb… Szerencsénk volt, de az élethez és a futballhoz az is kell. Úgy éreztem, az osztrákok és a portugálok is „túlsúllyal” jöttek ki a pályára, kicsit lenéztek minket, mi viszont felpörögtünk, így az esély kiegyenlítődött.

– Az nem lehet, hogy a magyar játékosok felszívták magukat az Eb-re?
– Lehet, hogy én naiv vagyok, de ha felveheti valaki a címeres mezt, annál mi lehet nagyobb motiváció? Még ha barátságos meccsen visszavesz valaki, azt elnézem, de a selejtezőkön min kell gondolkozni? Nem hiszem, hogy Van Bastennek bármikor is fel kellett szívnia magát, amikor ellenünk játszott. Nem gondolkozni kell, hanem menni előre.

– Külföldön sajátította el ezt a mentalitást?
– Belgiumban a tréning előtt elmondta az edző, mit kell elvégeznünk, mire megkérdeztem az egyik csapattársamat, hogy mit is mondott? Ő csak annyit válaszolt: „Imre, ha sípszót hallasz, fuss, ha megint sípolnak, állj meg!” Ez a feladatod, ne gondolkodj.

– Melyik válogatottnak szurkolt az oroszországi világbajnokságon?
– Amelyiknek én szurkoltam volna, az nem volt ott. Hollandia, a holland futball iránti rajongásom 1974-ből gyökerezik, kisgyerekként néztem a Cruyff-féle csapatot, a németeket azóta nem szívelem, amióta a döntőben legyőzték őket. A másik együttes Anglia, amely ellen játszani ugyan nemigen szerettem, a futballját viszont igen. Szívesen kipróbáltam volna magam közöttük, tetszik a mentalitásuk, a hagyománytiszteletük, a futballhoz való hozzáállásuk. Tetszik, hogy az FA-kupában egy harmadosztályú csapat is felveszi a versenyt a Manchester Cityvel, és próbál nyerni, holott tudja, ezerből csak egyszer sikerülhet.

– És az oroszországi meccsek tetszettek?
– Nemigen. Próbálja mindenki átvenni Pep Guardiola Barcelonájának rövidpasszos, labdatartós játékát, aminél szerintem tökéletesebb játék nincsen, de őszinte leszek, meguntam nézni. Szívesebben látnék már küzdős, brusztolós, látványos mérkőzést. Borzalmasan nagy a tét, a csapatok nyerni akarnak, nem pedig játszani. A küzdelemmel nincs baj, de mintha mindenki csak a vereséget akarná elkerülni, és ebből defenzív játék kerekedik ki.

– Ha a hatvanadik születésnapján visszagondol, mit adott önnek a futball, hogyan összegezné?
– Nagyon sokat. Hálával tartozom az édesapámnak, aki levitt a III. kerületi TTVE pályájára, mert ott vált belőlem igazolt játékos, ott indult minden. Köszönetet szeretnék mondani a feleségemnek, akivel tizennégy éves korom óta ismerjük egymást, és azóta is kitart mellettem jóban-rosszban. És persze az edzőimnek, Marada Győzőnek, Jenei Istvánnak, Tichy Lajosnak, Lakat Karcsi bácsi­nak, Mészöly Kálmánnak. Olyan emberek barátságát köszönhetem a sportágnak, akiket a Népstadionban még a kakasülőről néztem tátott szájjal a kettős rangadókon. Mondtam is a feleségemnek, mit nem adnék, ha egyszer ezekkel a játékosokkal játszhatnék ebben a szentélyben. És később valóra vált, az öltözőben ott voltak velem azok, akikre felnéztem. Bene Feri, Sándor Csikar, Albert Flóri, Tichy Lajos, Göröcs Titi vagy Mészöly Kálmán is tudta, ki vagyok. Világot láttam, nyelvet tanultam, más kultúrában játszhattam.

– Mégis patrióta maradt.
– Szeretem Budapestet és a kis falumat, Sződöt, ahol nevelkedtem, ahol a szüleim éltek, ahová jó visszamenni. Nem is nagyon megyek az országhatáron túlra, jól érzem magam itthon, Zuglóban.