Életveszélyes fertőzést kapott – a volt újpesti drámája

– Még mindig kórházban van?
– Az öcsém az imént hozott haza – mondta az Újpest egykori labdarúgója, az 56 éves Rostás Sándor. – Elég volt a kórházból, két hónapot éltem ott, a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom ezt az időszakot.

– Mi volt a baj? Merthogy különböző hírek jelentek meg önnel kapcsolatban valami titokzatos fertőzésről, láb- és gyomorproblémákról.
– Volt nekem minden bajom. Emlékszem, az Újpest-öregfiúkkal bemutatómeccset játszottunk, engem is meghívtak, és valahogy szokatlanul fáradtnak éreztem magam a találkozón. Estére irtózatosan bedagadt a bal vádlim. Másnap bementem a jászberényi kórházba, s azt mondták, ott az az üres ágy, helyezkedjek el rajta. Azóta sem tudom, mi volt a pontos diagnózis, mitől keletkeztek ronda kelések a lábamon, mitől dagadt be a vádlim. Hiába kérdeztem az orvosokat, ők csak nyugtattak folyamatosan, hogy már nincs közvetlen életveszély, előbb-utóbb minden rendben lesz. Csakhogy a helyzet nem javult, sőt, egyre borzalmasabb állapotban éreztem magam. Kiderült, a súlyos fertőzés mellett akut gyomorfekélyem is van. Lefogytam húsz kilót, az izom eltűnt a combomról, a karomról, és annyi erőm van, mint egy ötéves gyereknek. Nem titkolom, már felkészültem a legrosszabbra. Az elmúlt két hónapban kétszer is halálközeli élményem volt, az egyik alkalommal annyira lecsökkentek a vörösvérsejtek a szervezetemben, hogy elájultam. Mint egykori újpesti labdarúgó azt is mondhatnám, a lila ködben már csak egy fehér csíkot láttam, úgy kaptak el.

– Még csak ötvenhat esztendős, nem hagyhatja el magát.
– Összeszedem magam. Az orvosok azt mondták, menjek haza, és lehetőleg ágyban töltsem a következő heteket. Kevés kímélő mozgás, könnyed séta, semmi erőlködés. S persze szigorú diéta. Lemondhatok a fűszeres ételekről, a piáról. Egyébként már fél éve nem iszom. Még szeretnék élni, nem nyírhatom ki magam.

– Van, aki vigyáz önre?
– Van egy csodálatos barátnőm, aki szerencsére odafigyel rám, akinek fontos vagyok.

– És a gyerekei?
– A gyerekeim? Nem könnyű erről beszélni.

– Úgy tudom, két lánya van.
– Igen, van két felnőtt lányom, akiket nagyjából húsz éve nem láttam. Meglepődött? Van ilyen. Az anyjukkal sem tartom a kapcsolatot, és úgy gondolták, nem kíváncsiak az apjukra. Időnként eszembe jutott, megkeresem egyiküket vagy másikukat, aztán mégsem indultam neki. A kórházban fájdalmak és félelmek közepette jólesett volna, ha elém állnak, és azt mondják, szevasz, apu, gyógyulj meg!

– Szerencsére van egy másik család, amely nem feledkezett meg önről: egykori klubja, az Újpest.
– Mindjárt elsírom magam, annyira meghatott és felkavart mindaz, amit átélhettem. Csak jöttek és jöttek a korábbi csapattársaim, olyanok is, akiket jó ideje nem láttam. Ott állt az ágyam mellett Katona Gyuri, Herédi Attila. Aztán később Jurácsik Matyi, Véber Gyuri, Urbán Flóri, akikkel együtt játszom időnként az újpesti öregfiúkban. Igazi szívemberek, bármit is mutatnak magukból közszereplőként. És ott volt Borsche Gábor is, akinek azt köszönhetem, hogy vért kaphattam, ő intézett felhívást a szurkolókhoz.

– Hogyan tovább?
– Lassan, öregesen. De ez csak átmeneti állapot, szeptember elejétől szeretnék visszamenni a jászjákóhalmai pályára, és megint edzést tartani a gyerekeimnek, a kissrácaimnak. S addigra talán mehetek melózni is, az öcsém vállalkozásában dolgozom, fizikai munkát végzek, de nincs ezzel semmi baj, csak bírjam erővel.

– Kimehetne a Szusza Ferenc Stadionba, van ott egy szektor a klub korábbi játékosainak. Talán jót tenne a lelkének.
– Nekem nincs autóm, de az egyik barátom óriási dózsás, azt mondta, hogy gyógyuljak meg, és együtt kimegyünk valamelyik meccsre. Talán lesz, aki felismer, és azt mondja: Rostás Sanyi, emlékszem arra a gyönyörűen becsavart szabadrúgásgólodra!