„Nekem tényleg nincs okom a panaszra, soha semmit nem bántam meg, ha újrakezdeném, ugyanazt csinálnám, amit korábban, azaz futballoznék, éjszakáznék, buliznék, és jól érezném magam. Úgy bizony. Minek akarjak én most szentnek látszani, amikor soha nem voltam az, de így volt ez jó, így volt teljes az életem."
1973 februárjában mutatkozott be nevelőegyesületében, a Ferencvárosban, és már akkor kijelentette, hogy jó 15 év múlva a zöld-fehérektől szeretne visszavonulni is. 1984-ig terv szerint is alakult a pályafutása, két bajnoki címet nyert az Üllői úton, háromszoros kupagyőztes lett, 1975-ben pedig a KEK-döntős csapat tagja volt.
1984 nyarán azonban Vincze Géza, az FTC akkori edzője átadólistára tette a 31 esztendős labdarúgót. Néhány nappal később az örök rivális Újpestnél jelentkezett edzésre. Nemcsak a Dózsához igazolt, 1984. október 27-én a két csapat bajnokiján a Ferencváros kapujába is talált, s a lilák által 2–0-ra megnyert találkozó legjobbja lett.
„Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor betaláltam szegény Zsiborás Gabi hálójába. Félre ne értse senki, a Fradit mindig is imádtam, az a mámor akkor Vincze Gézának szólt. Róla a mai napig nehezen tudok indulatok nélkül beszélni, kicsinált, csaknem tönkretett. Miatta jöttem el a Ferencvárosból, és bizony rajta álltam bosszút, amikor gólt lőttem ott, a Népstadionban. Vincze Gézát nem érdekelte, hogy az egész életemet a Fradiban töltöttem, neki nem volt szüksége Ebedlire és még néhányunkra, nála Pölöskei Gábor meg Koch Róbert volt a sztár, majdnem ki is esett a csapat akkor az ő irányításával. Azt sem felejtem el, ahogy a Ferencváros elleni meccsünk előtt Temesvári Miklós, az Újpest edzője megkérdezte tőlem: vállalom-e a játékot? Én meg csak néztem rá csodálkozva, hogy mester, hát miért ne vállalnám el, az a dolgom, hogy játsszak. Mindegy, hogy az emberen zöld-fehér vagy lila-fehér mez van, nem igaz?"
A Megyeri úti kaland – legjobb barátja, Törőcsik András oldalán – egy évig tartott, majd Vincze menesztése után Dalnoki Jenő invitálására visszatért a Fradihoz, amelyben 1986. június 7-én játszotta az utolsó tétmérkőzését. Már Svédországban légióskodott, amikor 1988-ban búcsúmeccsen köszöntek el tőle és a korszak több meghatározó FTC-játékosától.
A válogatottban mindössze 12 fellépés jutott Ebedlinek – ez szerinte az MLSZ akkori vezérkarának volt „köszönhető”, akik nem akarták, hogy Törőcsik Andrással együtt szerepeljenek, mert állítólag bohém hozzáállásukkal megmérgezték volna a légkört.
Ketten összesen négyszer futballoztak együtt a nemzeti csapatban. Első alkalommal 1976-ban, az Ausztriában 4–2-re megnyert barátságos találkozón.
„Bécsben jól elszórakoztunk az osztrákokkal, tettük-vettük a labdát, a sógorok meg csak futkostak utána. Akkor igazán szépnek tűnt a világ. Ha valaki nekem akkor azt mondja, hogy ezután már csupán három hivatalos mérkőzésen játszunk címeres mezben a Törővel, hát biztosan kinevetem, pedig így történt.”
Ebedli Zoltán 1993-ban, negyvenesztendősen az osztrák Oberdorftól vonult vissza.