Igaza van Prukner Lászlónak, miközben szörnyű, amit mond.
Arra gondolok, hogy a „pénz diktatúrája” jóvoltából a legnagyobb, de a csupán nagy kluboknak sincs idejük kivárni, amíg az iskolájukban felnövő ifjak felveszik a ritmust, nekik kész játékos kell, hogy magasztos céljaikat elérjék. Ezért aztán hamarabb kiürítik a pénztárcájukat, mint hogy megvárják, mikor lesz igényeiknek megfelelő az ifjú bekk, középpályás vagy csatár. Ezzel együtt persze nevelgetik a gyerekeket, a magukat (is) komolyan vevő hozzáértők kiválasztanak, oktatnak, rendszerbe állítják (ezt mostanában tanultam) a gyerekeket, miközben...
A pénz diktál – kész játékos kell.
Egy átlagosan futballképzett nagymama itt megsimogatná a fejemet, elém tolná az általa sütött almás pitét (vékony tészta, sok alma) és megkérdezné: akkor miért nevelgetnek egyáltalán, kisfiam, meg tudnád mondani? Talán, mert szokás, de még inkább, mert illik – mondanám, de az is lehet, hogy hallgatnék, ahogyan kell, amikor egy laikus fején találja a szöget.
Az én olvasatom más, meglehet, van annyira korszerűtlen, mint a nagyié. Ugyanis a nevelésre esküszöm, általában, s nem feltétlenül a tolódás, a felpassz vagy éppen a passzsáv témakörében. Prukner igazgató ezt szebben fogalmazza meg (érzelmi és szociális intelligencia), de a lényeg nyilván az, hogy a képzésből kikerülő gyerekeknek jó esélyük legyen arra, hogy felnőttként felnőttek legyenek.
Szándéknak és álomnak is szép, kérdés, hogy a futballközeg, különösen a miénk, alkalmas-e a megvalósításra. Elvégre mégiscsak futballra szerződött a pedagógia, s a pénz diktatúrája arra is kiterjed, milyen vágyaik legyenek a gyerekeknek. Ha azt látják, hogy a „nagyoknak” nem csupán van mit a tejbe aprítaniuk, hanem még az egész tehéncsorda is az övék, aligha hiszem, hogy az értelmes hétköznapokra szavaznak, hiába parányi az esély a hepiendre. És ha ehhez hozzáveszem Prukner úr másik szörnyű igazságát, amely szerint a mi klubjainknak már nincs hagyomány diktálta saját arcuk, s egyáltalán – teszem hozzá – olyan, hogy magyar futballkultúra, nem létezik, tényleg kettéválik a mezőny: itt a szándékok és az álmok, ott a pénz diktatúrája.
Csak az almás pite örök érték.