Albert nem hagyta, hogy megoperálják, Göröcs igen – pechjére

Nem csupán a térde reccsent Göröcs Titinek 1970. szeptember 27-én az osztrákok ellen (1–1) a Népstadionban, a pályája is törést szenvedett. Miközben a válogatott Oslóban nélküle is győzelemmel kezdte az Európa-bajnoki selejtezőt (3–1, de nem volt igazi karmestere a csapatnak), ő már túl is volt a műtéten.

„A sérülés jellege és mechanizmusa felkeltette azt a gyanút, hogy a biztosan létrejött szalagsérülés mellett a szalagközeli porc is sérült” – idézte a Népsport Major Sándort, a Korvin Ottó Kórház sebész főorvosát. A Korvin a Belügyminisztériumhoz tartozott, akárcsak az Újpesti Dózsa, így nem volt érdekes, hogy Árky Nándor és Botár Zoltán, a válogatott orvosai a sérülés estéjén elvégzett alapos vizsgálatok után úgy vélték, nem kell műtét, elegendő a konzervatív kezelés.

„Esküszöm mindenre, ami szent, a vizsgálat a Korvinban nem tartott öt másodpercnél tovább…” – mesélte Titi. És hozzátette: „Én, vén marha meg nem szóltam egy szót sem, hagytam, hogy megoperáljanak, pedig ma már tudom, ha Flóri útját járom, talán még fél évtizedem is lett volna az Újpestben…” Flóri, azaz Albert ugyanis nem engedte, hogy megoperálják a dánok elleni, koppenhágai meccsen (1969, 2:3) elszenvedett sérülése után, s neki volt igaza. Ha nem is lett újra százszázalékos, de jobb állapotban tért vissza, mint Titi.

Akit a Képes Sport szerint mellbe vágott „az esti lapban (…) megjelent néhány sor, a cím után kérdőjellel, (…) vajon lesz-e még belőle labdarúgó?” Ez neki nem volt kérdés, s 1970 végén már azt írta a Népsport, hogy „János lábadozik, János jól van, János bizakodik, János játszani akar, János játszani fog!” Hogy miért a hivatalos titulus (János), rejtély, de fontosabb, amit Titi mond: „Különböző célfeladatok vannak előttem… A legutóbbi az volt, hogy sikerüljön kilencven fokban behajlítani a lábamat. Sikerült, és ez jelenleg olyan érzés nekem, mint vb-döntőn gólt lőni.” Teszi tehát a dolgát, miközben a Képes Sportban öltönyben, nyakkendősen látható abból az alkalomból, hogy sportbiztosításának köszönhetően az Állami Biztosítótól „valamivel több mint 10 000 forintot vett fel”.

Közben a Népsport közli, hogy „hírügynökségi jelentések szerint 1971 augusztusától Baróti Lajos, az Ú. Dózsa jelenlegi edzője lesz a perui válogatott szakvezetője”. Kérdezték az edzőt, mi az igazság a hírből, ám „azt válaszolta, hogy ebben a kérdésben nem hajlandó nyilatkozni”. A sportlap még rögzíti, hogy Barótit 1971. június 30-ig köti szerződése a Megyeri útra, amiből – a kor szokása szerint a sorok között olvasva – tudni lehet, hogy Baróti menni fog.

Ment is. Aminek Titi enyhén szólva sem örült. Mert ugyan sohasem ettek egymás tenyeréből, elismerték a másik tudását, ráadásul kettejük vezérletével sikeres volt a Dózsa (három bajnoki cím, két kupagyőzelem, VVK-döntő), s ugyebár a diadalok sok mindent felülírnak. Június 29-én közli a Népsport, hogy „Kovács Imre aláírt a Dózsához”. Némi hatalmi szó kellett hozzá, ugyanis élő szerződése volt a Videotonnal, s a fehérváriak nem akarták felbontani, ám a belügyi „közbenjárás” hatott. Arra is, hogy növelje Kovács Imre önbizalmát, aki – kortársai szerint – meglehetősen távolságtartó ember volt, egy szélsőséges vélemény szerint „még magának sem köszönt vissza”. A sérült Göröcsöt pedig sem a klub, sem ő nem kereste hivatalba lépésekor – és megfordítva, de ez érthetőbb.

Így a kerethez visszatérő Titi nem tudhatta igazán, mire számíthat. A helyén Zámbó Sándor játszott, enyhén szólva sem rosszul, ám más és más módi szerint szervezték a játékot: „Göröcs remekül cselez, villámgyors, távolra is pontosan továbbítja a labdát. Zámbó, mostani helyettese, inkább felvezeti a labdát hosszú átadások helyett” – írta a Népsport. Mindehhez hozzátartozik, hogy Göröcs szinte végzetes sérülés után tér vissza, 32 esztendős ekkor, Zámbó játékban van és 26 éves. Csak azt lehetett biztosra venni, hogy kettejük között nincs feszültség, bizonyítékként legyen elég annyi, hogy Zámbó kedvenc meccsének rendre azt jelöli meg, amikor először futballozott együtt Titivel (1963. augusztus).

És ott volt a csapatban 1971. október 30-án is, amikor hősünk újra pályára lépett bajnokin – csereként. A 75. percben állt be a Pécsi Dózsa elleni meccsen (0–0), negyedórát kapott, de a tudósító fontosnak tartotta megemlíteni, hogy „a 76. percben a hosszú kihagyás után az NB I-ben újra pályára lépő Göröcs lőtt 16 méterről – mellé”. Másnap már nehezményezi, hogy Kovács Imre engedett a közönségóhajnak, s beküldte a pályára, pedig csak akkor akarta, amikor már meggyőzően vezet a csapat. Pedig az edző „beszélt róla, milyen felelősségteljes feladat úgy visszavezetni a pályára a kitűnő labdarúgót, hogy zökkenőmentesen kerüljön a régi kerékvágásba, lelki és fizikai sérülés nélkül”. A sportlap örvendezik, hogy „szerencsére nem történt semmi baj” – pedig történt. A lehető legnagyobb. „Arra nem emlékszik, hogy másodszor vagy harmadszor ért-e a labdához, csak arra, hogy valami iszonyatos fájdalom hasított a lábába” – tudjuk meg Lakat T. Károly Titi című könyvéből. Pályán maradt, ám újabb kihagyás következett.

Egészen 1972 tavaszáig, március 18-án Egerben (3–1) kezdett a csapatban, „fordulás után (…) Göröcs is feljavult” – így az értékelés, ami azt jelenti, hogy a második félidőre elszállt belőle a félsz (úgy-ahogy). A következő mérkőzésen a Megyeri úton (Haladás, 3–0) csere, a 39. percben beállva „méltó társa volt” a mezőny legjobbjának, Bene Ferencnek. Soroksáron (a VM Egyetértés fölötti 2–1) újra kezdett, s „egy órán át jól segítette a támadásokat”, majd eljött 1972. április tizenötödike.

A Ferencváros érkezett a Megyeri útra, a Népsport másnapi szalagcíme szerint: „Hengerelt az FTC Újpesten.” A Fradi 2–0-ra nyert, pedig nem úgy indult, hogy kikap a tabellát még a vereség után is hatpontos előnnyel vezető Dózsa. Dunai II Antalnak volt két ziccere, Juhász Péternek egy távoli, veszélyes lövése, ám a 17. percben Szőke István szabadrúgásból vezetést szerzett, a félidő előtt közvetlenül Branikovits László szép szóló után lőtt gólt, s ez lett a végeredmény. Nem ment a Dózsának, azért sem mehetett, mert a ferencvárosi védelem közepén Páncsics Miklós irányított. Tanárian, nem véletlen, hogy kiérdemelte a Népsport történetének első 10-es osztályzatát.

Ami Titit illeti, „képtelen volt megfelelni taktikai feladatának. Rendre leszakadt az őrzésére bízott Kűtől, légüres térbe került, és a lassú csatárjáték miatt legfőbb erényével, a hosszú indításokkal sem tudott operálni.” Nem éppen a legjobb kritika, de vannak ilyen meccsek még a legnagyobb futballisták életében is. Esetünkben azért nem lehet elmenni mellette szó nélkül, mert ez a mérkőzés volt az utolsó, amelyet Göröcs Titi az újpesti lila-fehérek mezében játszott. Tizenöt év, 339 bajnoki, 109 gól, öt bajnoki cím, két kupagyőzelem, egy-egy VVK-döntő és KEK-elődöntő birtokában zárta a Megyeri úti játékoséveket.

Ezt persze akkor még nem tudta. A bajnokságból (1. Újpesti Dózsa) még kilenc forduló volt hátra, s három meccs után vette a bátorságot, hogy megkérdezze Kovács Imrét, mikor számíthat rá, hogy beteszi a csapatba. Az edző széttárta a karját: „Kit hagyjak ki, Titikém?”

Ehhez aligha kell kommentár.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. június elsejei lapszámában jelent meg.)