DVSC: Míg élek, nem felejtem el azt a napot és estét – Herczeg

– Még egy hete sincs, hogy a DVSC elnöke, Szima Gábor a következőt nyilatkozta: kizárólag Herczeg Andráson múlik, a következő idényben is ő lesz-e a csapat vezetőedzője. Nehéz döntés volt?
– Megtiszteltetés, hogy a klub számít rám, éppen ezért cseppet sem volt nehéz – felelte Herczeg András, miután eldőlt, a 2019–2020-as idényben is ő irányítja a Lokit. – A bejelentés nem azért húzódott el, mert esetleg nehezen tudtunk megegyezni – egyébként ugyanazokkal a feltételekkel írtam alá, mint az előző szerződésemet –, hanem mert ilyenkor azért sok mindent meg kell beszélni.

– Tudom, meglehetősen rövid volt a pihenő, és az ember ilyenkor próbál a lehető legtöbbet a szeretteivel lenni, esetleg nem is gondolni a futballra. Mégis érdekel: a szabadság alatt azért eszébe jutott, hogy az elmúlt két évben – vagyis amióta kétezertizenhét május végén a portugál Leonel Pontestől átvette a DVSC irányítását – hova jutott el a csapat?
– Érdekes, de ezen nem gondolkoztam. Az viszont eszembe jutott, milyen változások történtek a csapatunknál, amióta a Diósgyőr elleni idegenbeli három egyes győzelemmel kiharcoltuk a bennmaradást. Akkor rengeteg külföldi játékos volt a keretünkben, majd egyeztettünk az elnök úrral, Szima Gáborral, és abban maradtunk, hogy bár nem mondunk le a minőséget jelentő légiósokról, ha van rá lehetőség, megpróbálunk helyi kötődésű, illetve magyar labdarúgókat szerződtetni. Tavaly nyáron jól sikerültek az átigazolások, hiszen hozzánk került Pávkovics Bence és Haris Attila, kölcsönbe visszajött hozzánk Szécsi Márk, aki egyébként saját nevelésű labdarúgónk, ugyanakkor Kusnyír Erik, Csősz Richárd és Zsóri Dániel is kezdett rendszeresen játszani. Ráadásul jó elegyet alkottak a csapat rutinos futballistáival.

– Aminek bajnoki bronzérem lett a jutalma. Tévedek, ha azt mondom, a bajnoki címek, Magyar Kupa-győzelmek és a nemzetközi sikerek ellenére edzői pályafutásának egyik legboldogabb napja volt, amikor az utolsó fordulóban négy egyre legyőzték a Paksot?
– Valóban az egyik legboldogabb volt. Álmomban sem gondoltam, hogy a szurkolóink a nevemet skandálják majd, és ekkora szeretetet kapok tőlük. Míg élek, nem felejtem el azt a napot és estét. Gyorsan hozzáteszem, a harmadik hely nem Herczeg András érdeme. Közös munka eredménye, kellettek a közvetlen kollégáim, Györky Gábor, Bücs Zsolt és Erdélyi Miklós, kellettek a DVSC dolgozói, szükség volt Szima Gábor elnök úr támogatására, a szurkolóinkra és persze a labdarúgókra, akik meghálálták a bizalmat.

– Ha megengedi, csavarjunk egy kicsit a történeten. Van sejtése arról, hogy a Loki kinek az irányításával szenvedte el a legtöbb vereséget az élvonalban?
– Nyilván velem, de ez talán érthető, eddig ugyanis én ültem a legtöbb meccsen a kispadon. A statisztika amúgy érdekes valami, sok ember fantáziáját megmozgatja.

– DVSC-edzőként kétszáztizenhat mérkőzése van az NB I-ben, abból száztízet megnyert a csapattal – kell-e mondani, mindkét mutatóban toronymagasan első a klub történetében? Amikor elhatározta, hogy edző lesz, aligha fordult meg a fejében, meddig jut majd el...
– Á, dehogy! Még játékos voltam, amikor az egyik csapattársammal, a később újságíróként is dolgozó Kiss Lászlóval elmentem egy edzői tanfolyamra, vagyis már akkor kacérkodtam a hivatással. Aztán a debreceni sportiskolában elkezdtem edzősködni, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg csúcstartó lehetek. A mai napig előttem van, amikor először tartottam edzést. Két csapatot is „vittem”, az ötödikesekét és a hetedikesekét. Izgultam, egymást követte a két gyakorlás, és amikor vége lett, leültem, fújtattam, s az járt a fejemben, hogy bizony ez nem is annyira egyszerű, mint gondoltam.

– Mi adta az ösztönző erőt?
– Mindig voltak célok. Jöttek a különböző utánpótlástornák és persze a diákolimpia, amely akkor mindent vitt. Az első döntőjét Tatán még elveszítettük, de sokat jelentett, hogy a másik csapatommal a következőt Kunhegyesen már megnyertük. Hihetetlen, de már huszonöt esztendeje, hogy Garamvölgyi Lajos pályaedzőnek hívott az első csapathoz, de csak úgy vállaltam, ha a fiatalokkal is dolgozhatok tovább. A Lokival aztán bronzérmesek lettünk az élvonalban, a tizenhét évesek pedig úgy nyertek bajnoki címet a kiemelt bajnokságban, hogy az első meccsünket elveszítettük a Videoton ellen, majd az összes többit megnyertük. Engem pedig az év utánpótlásedzőjének választottak.

– Várja már a csütörtöki találkozást az öltözőben a labdarúgókkal?
– Persze! Pávkovics Bence és Ferenczi János azonban a válogatottnál van, Csősz Richárdnak az orrát műtötték, Bereczki Dániel nem tud még teljes értékű munkát végezni, és vannak fiataljaink, akik a második csapattal játszanak osztályozót. Szóval, nem tudom, mikor lesz teljes a keret.

– Bár az ellenfél még nem ismert, hamarosan Európa-liga-meccset játszik a Loki. Tudja, hogy Herczeg Andrással a kispadon mikor volt erre legutóbb példa?
– Kétezertíz december tizenhatodikán. Kabát Péter góljaival kettő nullára legyőztük a Sampdoriát.

– Minden stimmel! Jól sejtjük, hogy a július tizenegyedikén következő is emlékezetes marad?
– A születésnapom miatt? Tény, hogy aznap töltöm be a hatvanhármat, sokat adnék érte, ha jó eredménnyel sikerülne ünnepelni.