Nyolc gól az „öregnek” – Dárdai Pál és fiai is pályára léptek a pécsi fociünnepen

A büfé már fél négykor nyitva volt.

Másfél órával a kezdés előtt szépen fogyott a ropi, sör, bor, üdítő – hiába a rekkenő hőség, a Mecsek felett gyülekező viharfelhők, a helyiek kíváncsiak voltak a régi pécsi sztárokra, és a Dárdai Pál által összehívott Dream Teamre. Szombat délután a pécsi stadionban megelevenedett a múlt, nem csupán azért, mert újra benépesültek a lelátók, hanem azért is, mert az elmúlt évtizedek legjobb helyi futballistái léptek pályára. A PMSC Öregfiúk Egyesület ugyanis emléknapot tartott a klubhoz ezer szállal kötődő, tavalyelőtt decemberben elhunyt idősebb Dárdai Pál tiszteletére.

Nem volt kérdés, hogy Dárdai Pál örömmel fogadja a meghívást, a megemlékezést, a Hertha BSC kispadjáról a közelmúltban távozó edzőnek egyetlen kikötése volt, futballal, mérkőzéssel emlékezzenek szeretett édesapjára. A pécsi öregfiúk nem bízták a véletlenre, az öltözőbe plusz székeket is be kellett vinni, huszonöt fős legénység gyűlt össze. Pályára lépett többek között Tököli Attila, Tomka János, Bodnár László, Jäkl Antal, Mészáros Ferenc, Lőrincz Antal, Turi Zsolt, Sólyom Csaba és Palaczky János is, a kispadon pedig a pécsi labdarúgás történetének egyik legnevesebb edzője, Garami József foglalt helyet.

„Most, hogy itt lehetek, remekül érzem magam – huppant le a helyére a korábbi szövetségi kapitány. – Legalább tíz éve, hogy nem jártam a pécsi stadionban. Örömmel fogadtam a meghívást, nem volt kérdés, itt a helyem.”

Aztán 17 órakor sípjába fújt a játékvezető, kezdődhetett a játék.

És micsoda játék volt!

Az évek alatt mit sem változó arénában potyogtak a gólok, az elsőre öt percet sem kellett várni. A lelátón a mintegy ezerkétszáz drukker – nagypapa, nagymama, apukák, anyukák és gyerekek – nem győztek tapsolni. Lőw Zsolt mesteri belépőkkel vétette észre magát, Szélesi Zoltán tért ölelő indításokkal rukkolt ki, Király Gábor szokása szerint higgadtan állt a gólvonalon, Fehér Csaba pedig rossz napot szerzett a pécsi kapu jobb felső sarkába beköltöző póknak – mesteri tekerésével „költöztette ki” onnan.

Amikor a Dárdai Dream Team 5–0-ra elhúzott, a helyi legendák morcosan néztek egymásra, de a jókedvüket szerencsére nem veszítették el.

„Kilencvenben nem volt ilyen gyors a játék, na” – oldotta egyikőjük a hangulatot az oldalvonal mellett.

Garami József sem pattant fel kétpercenként a helyéről, angyali nyugalommal nézte egykori futballistáit, akik időnként úgy mozogtak, mintha nem létező szörny húzta volna őket hátrafelé…

De ezen a napon még véletlenül sem a gyorsaság, még csak nem is az eredmény volt a lényeg – a játéké, az emlékezésé volt a főszerep. A biztonság kedvéért félóra elteltével Dárdai Pál akkora gólt ragasztott a kapuba, hogy azt még az öregfiúk is megtapsolták, a tréner minden erejét összeszedve bombázta a labdát a hálóba. Szép mozdulat volt, járt érte a taps. De ezen a napon az összes pályára lépő Dárdai fiú gólt lőtt, a kis nyolcasban (a nagy Dárdai Pálé volt) Dárdai Bence szép mozdulattal járt túl a kapus eszén, bátyja, Márton pedig higgadtan lőtt a bal alsó sarokba. Pedig az öregfiúk mindent bevetettek, nem tudjuk, szándékosan vagy a sok cserélgetés közepette véletlenül számolták-e el magukat, ám az utolsó húsz percben tizenegy mezőnyjátékossal rohamoztak.

Jött is a becsületgól!

Igaz, addigra piros-fekete dresszt húzott Dárdai Pál és Fehér Csaba is, utóbbi negyven méterről emelte át a kapust, méghozzá Király Gábor tinédzser fiát, aki a második félidőben állt a gólvonalon.

„Méltóképpen emlékeztünk meg édesapámról – mondta a 7–1-gyel záruló összecsapást követően Dárdai Pál. – Akik ezen a napon pályán voltak a pécsi öregfiúknál, valamilyen formában kapcsolatban voltak az »Öreggel«, ismerték, kedvelték őt. Szép délután, csodás hangulat, örültem, hogy ilyen sokan kijöttek a stadionba. Most, hogy újra itt jártam a pécsi arénában, számos emlék ugrott be. Annak idején állítólag édesanyám mózeskosárban hozott ki először a stadionba. Később, amikor óvodás lettem, mindennap itt voltam, a délelőttöket nem a kiscsoportban töltöttem, hanem itt a pálya szélén. Csomó sztori ugrik be, arra is tisztán emlékszem, amikor a nyári felkészülés közepén a labdarúgók itt futottak körbe a centerpálya körül, én pedig az egyik szögletzászlónál vödörből locsoltam rájuk a vizet, hogy jobban bírják a forróságot. Minden túlzás nélkül mondhatom, itt, ebben a stadionban nőttem fel.”

DÁRDAI PÁLLAL AZ NSO TV KÉSZÍTETT HOSSZABB INTERJÚT

A mérkőzés után autogramosztás, közös fotózkodás kezdődött a lelkes drukkerekkel, hogy aztán a „harmadik félidő” már a Rundó étteremben folytatódjon. Ha idősebb Dárdai Pál fentről nézte a rá emlékezőket, alighanem fülig ért a szája.