A mennyország kapufája – Karinthy Frigyes riportja az MTK-meccsről

„A jelen magyar irodalmának kitűnő mestere kivágyódott egyszer egy futballmeccsre. Először életében. Az ünnepi sport melengető szele megcsapta őt is, látni vágyta tehát a futballt. Egészen közelről, úgy, ahogy csak ő tud látni. S hogy hozzánk fordult útbaigazításért, hát magunkkal vittük a húsvétvasárnapi csemegére, a cseh és magyar országos bajnokok küzdelmére. A mester új élménye első benyomásait papírra vetette és megörvendeztetett »első« sportírásával.”

Ezzel az ajánlóval vezette fel a Sporthírlap 1926-ban Karinthy Frigyes vendégcikkét, megtoldva a kalauzául szegődött munkatárs friss élményével.

„Alig kezdődik a játék, a kitűnő író megszólal:
– Pfuj bíró! Mi az, kérdezzük, Ön ennyire szakértő?!
– Dehogy, dehogy, mentegetődzik, csak azt akartam mondani, hogy pfuj – de csúnya bíró!”

A jelzett részletek alapján egyértelmű, a 38 éves író és a sportlap ma már azonosíthatatlan szerkesztője az 1926. április 4-én megrendezett MTK–Slavia Praha (1:2) mérkőzésnek volt szemtanúja a Hungária úton. A Húsvéti serlegért kiírt négycsapatos tornán csapott össze egymással a magyar és a cseh kirakatcsapat, az ütközés jelentősége túlmutatott a szokásos nemzetközi kapcsolatokén. Az első világháborút követően először egy évvel korábban, 1925 júniusában találkozott egymással magyar és cseh klubcsapat – a németországi Elberfeldben 2:1-re legyőzte a Slavia az MTK-t.

A szerte Európában elismert prágai együttest a budapesti sportversenyen is körülövezte a nemes sportértékeket képviselő vetélytársnak kijáró tisztelet, miként az a Sporthírlap jellemzéséből is kitűnik: „Ahogyan ez a csapat viselkedik, amily fairen, úri módon játszik, ahogy tartózkodik minden gáncstól és durvaságtól, ahogy nem protestál egyetlen írói ítélet ellen sem, és végül, amily művésze el kezeli a bőrlabdát, mindmind csupa olyan szeretetre méltó tulajdonságok, melyek kell, hogy megkedveltessék a Slavia csapatát.”

Nem volt kifogása az irodalom jeles alakjának sem a cseh vendégek ellen, a Tem-pó-em-té-ká! című cikk inkább a futballmérkőzéssel mint társadalmi eseménnyel szemben fogalmaz meg szellemes és néhol igencsak epés bírálatot. Már az elbeszélő szerepét tisztázó bevezetés hűvös távolságtartást sugall, a továbbiakban pedig éppen a kívülálló sajátos nézőpontja kínál lehetőséget a futballközeg ironikus szemléltetésére: „Kedves Szerkesztő Uram, a szaván fogom. Én óva intettem, én megmondtam önnek, hogy én nem vagyok szakember, én csak egy író vagyok itten, hogy írassa meg valakivel, aki ért hozzá, hogy aszongya kapulövés meg gólképes.”

Két példájával Karinthy a magyar sportújságírás pongyola nyelvhasználatára célzott, nem ok nélkül. A Nemzeti Sport öt évvel később indított sportnyelvújító mozgalma az idegen szakszavak magyarosítása mellett a – korabeli megfogalmazás szerint – „magyar bőrbe bújt, német lelkű szavak” kigyomlálásáért is küzdött (ilyennek tekintették egyebek mellett a labdaéhes, a labdabiztos, a harcképes vagy a pontegyenlőség kifejezést).

„Nem értem kérem, nem én. Hogy mire szalad itt össze ez a harmincezer ember? – folytatódik a rendhagyó sportcikk. – Bennem szorongva bujkál valami leküzdhetetlen rossz sejtelem (ne is vigasztaljon, Szerkesztő úr, érzem, igazam van), hogyha arról volna szó, az volna hirdetve, hogy én majd kiállok az ellipszis közepére, és szívemre tett kézzel, érzelmesen és halkan elszavalom »Húsvétvasárnap« című költeményemet, aminek éppen az utolsó strófáján dolgoztam, mielőtt kihurcoltak ide, egyszóval az a hajmeresztő gyanú dolgozik bennem, hogy arra nem szaladt volna össze még harmincezer ember se.”

Különös egybeesés, hogy a korszak jelentős magyar írói közül többen sérelmezték a futballra irányuló aránytalan figyelmet, szembeállítva a tömegek érdeklődését az irodalmi alkotások csendes fogadtatásával.

„És most mondjanak, kérem, egy számot, mennyi fogyott el Debrecenben a debreceni regényből hat hónap alatt? Nem találták el… Három példány… […] Egy futballmeccsen Debrecenben is megjelennek tízezren. Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy fiú, aki a labdát rúgja?” – tette fel a kérdést Móricz Zsigmond az 1925-ben megjelent Pillangó című regényére utalva.

Márai Sándor 1928-ban, első meccslátogatása alkalmával szörnyülködött a negyvenezres futballtömeget látva, Szabó Dezső a harmincas években mondta ki tételét: „Ez a sportőrület, ez a veszett testkultusz: tatárjárás a kultúra ellen.”

Az irodalmi alkotók később is időről időre összemérték olvasói körüket más produkciók közönségével, a Karinthy-cikkben megfogalmazott dilemmáról szólva Bíró-Balogh Tamás író és irodalomtörténész az irodalom és a zene hasonló „versengését” említette – manapság a két területet vegyítő Rájátszás produkció igyekszik például kiegyensúlyozni a zene felé billenő befogadói szokásokat.

„A bíró fütyül, és mintha rám fütyülne és az egész irodalomra” – jut gondolatmenete végére a nevezetes Sporthírlap-cikk szerzője, majd rátér az MTK–Slavia mérkőzésen tapasztalt furcsa szabályra: a kezezés tilalmára.

„Ha valamelyik megfeledkezik magáról, és a kezét is fölemeli, égszakadás-földindulás, harmincezer ember ordít, hogy hendsz, hendsz, mintha valami szörnyű illetlenséget követett volna el az illető, szemérmetlenséget, pornográfi át. Úgy kell dugdosni a kezüket szegényeknek, mint ahogy valamikor a nőknek kellett a lábukat dugdosni erkölcsrendészet miatt, szégyellni kell a saját kezüket, le kell tagadni, hogy van nekik. Láttam egy embert, aki mikor az egyik futballista véletlenül megérintette kezével a labdát, mellette álló ártatlan bakfislányának eltakarta az arcát, hogy ne is lássa ezt a vérforraló szörnyűséget.”

Öröm nélkül, fogvicsorgatva küzdenek a játékosok – az éles szemű író sejti a bajukat…

„Érthető, hogy ilyen mogorvák szegények. Ott van az orruk előtt az a szép, gusztusos, duzzadó labda, ott röpköd köztük kacéran, vidáman – és nekik nem szabad hozzányúlni, csak a cipőjük orrával. Nincs ezeknek kedvük énekelni. Csak a bírónak van jókedve, neki szabad megfogni. Ő bezzeg fütyörész is, vidáman, mint a sárgarigó. Folyton füttyent, pitypalatty, aszongya, és a játékosok ilyenkor csodálkozva megállnak, és kérdően néznek rá, hogy ugyan mitől ilyen ihaj-csuhaj.”

A stadion ritka vendége a mérkőzés után a kávéházban köt ki, de húsvéti versének hiányzó versszakát ott sem tudja megírni, körülötte még mindenki az MTK játékát elemezve zsivajog. Hazamegy inkább, ahol „elzárva a futballtól megbolondult világ zajától”, békében, nyugodtan dolgozhat. „Leeresztem a függönyt, lehunyom a szemem. Húsvét… húsvét… verőfény… feltámadás… izé… tényleg, az Emtéká nem támadott eléggé… na, mi ez… felhők… mennyország kapuja… persze… az utolsó pillanatban a kapufáról pattant vissza… Molnár mindig magasan lő… mindig mondom… nem úgy kellett volna… majd én megmutatnám neki… Hajnal felé álmosan ráz a feleségem. Nem lehet tőlem aludni. Folyton azt ordítom álmomban „Opata! Opata!… Tempó-emté-ká! Tem-pó-emté-ká!”

Nem vette el Karinthy kedvét a Hungária úti kaland a meccsnézéstől, a Sporthírlap elejtett megjegyzéséből tudjuk, hogy ott volt – Móricz Zsigmondhoz, Szabó Lőrinchez, Zelk Zoltánhoz és Pásztor Árpádhoz hasonlóan – az Üllői úti lelátón az 1927. szeptember 25-én vívott magyar–osztrák (5:3) összecsapás alkalmával, nem egészen egy hónappal később pedig Az Estnek írt ókori görög kerettörténetbe ágyazott riportot a Hungária–Ferencváros (2:3) mérkőzésről.

Az író újabb vendégszereplését a Nemzeti Sport gúnyos glosszával fogadta, pedig a pályán zajló eseményeket ez esetben többé-kevésbé híven rögzítette, a szűk leadási határidőt ugyanakkor határozottan sérelmezte.

„A Trójai Napló szerkesztője nem mondott volna olyat Homérosznak, hogy hát kérem, kedves költő úr, ma délután mérkőzik Achilles és Hektor, tessék a sajtójegy, maga kimegy ötkor a pályára és reggelre behozza nekem az Iliászt, de nyolcra bent legyen, mert tizenegykor zárjuk a lapot. Nekem azonban ezt mondták. Igenis, azt mondták, hogy délután mérkőzik a Hungária és a Ferencváros. És hogy én azt nézzem meg és – micsoda barbárság! – reggelre írjam meg, amit láttam. Hát mi vagyok én? Fűzfapoéta? Homérosz – pedig állítólag csak ritkán aludt – tíz évig írta a maga tudósítását. Én írjam meg egy óra alatt.”

A beszámoló sötét zárása már a meccs utózöngéire fókuszál, a Karinthytól megszokott könnyed humort itt hiába várjuk, a szurkolói erőszak igen szomorú példáját rögzíti: „Autót nem lehetett kapni. A Rókus-kórház előtt néhány állomással meg kellett állni a villamosnak – botrány, kavargás támadt. Egy tízéves fiú rohant a villamos után, lihegve utolérte és a lépcsőről lerángatva egy másik tízéves fiút, ott a kerekek közt püfölni és pofozni kezdte – percekig tartott, míg a riadtan összefutó tömeg szét tudta választani őket. A támadó: barna, vadszemű, zömök kis iparos-gyerek, diadalmasan nézett körül és földön fetrengő áldozata felé köpve, csak ennyit lihegett: – Nesze! Most megkaptad a magadét, te büdös Hungária-drukker!”