Hangyás gólképek a bánya mélyéről – a futballközvetítések hőskora

Néhány hónappal ezelőtt egy bolognai régiségkereskedésben rátaláltam egy rendkívül figyelemre méltó tárgyra: vékony füzetke volt, az 1951–1952-es olasz élvonalbeli futballbajnokság (Divisione Nazionale Serie A) kalendáriuma, a fordulók részletes beosztásával, párosításokkal, mérkőzéskezdési időpontokkal. És hogy mi benne a különleges? A címlapján szereplő illusztráció olasz családot ábrázol, kisfiát ölében tartó, öltönyös apukával, szőke anyukával, és a három családtag szinte elbűvölve figyeli az előttük terebélyesedő televíziókészüléket. Ami nem is csoda: a fekete-fehér képernyőn éppen labdarúgó-mérkőzés fut, kisvárosi stadionban zajló akciójelenetet mutat aktuálisan a kép. A színes naptárrajz a bizonyíték arra, hogy a látványosság az adott időszakban valóságos szenzációt jelentett, a televízió a modernizáció csodás vívmányaként a sportvilágban is elhozta a szórakoztatás forradalmát.

Olaszországban a kezdő dátum 1950. február 5., aznap Torinóban médiatörténelmet írtak a Juventus–Milan mérkőzésen. A milánóiak 7:1-es győzelmét rögzítették a helyi tűzoltóság segítségével elhelyezett kamerák, a felvételeket Carlo Bacarelli kommentálásával a zónában élő kiváltságos televíziótulajdonosok láthatták. Már ha láttak belőle valamit, a fennmaradt és internetes videómegosztón ma is megtekinthető filmen ugyanis jobbára sötét alakok követhetetlen rohangálását észlelni. Sovány vigasz, hogy visszaemlékezése alapján maga a jeles televíziókommentátor, az 1953 őszén indult La Domenica Sportiva című népszerű műsor vezetője sem tudott sokkal többet kivenni a történésekből, pedig ő a lelátón ült: „A nevezetes Juventus–Milan mérkőzést sűrű ködben játszották, a délutáni homályban csak elmosódott figurákat lehetett látni a pályán. Néha a segédmonitor alapján tudtam csak azonosítani a játékosokat, és rá kellett jönnöm, hogy a gépek szeme sokkal élesebb, mint az emberé.”

Ahogyan a labdarúgás, úgy a futballközvetítések őshazája is Nagy-Britannia. „Forradalmi változás előtt a szórakozás és a rádióipar, Anglia 1935 nyarán be akarja vezetni a televíziót!” – olvassuk az Erdélyi Hírlap 1935. január 11-i számában, amely már felütésében érzékeltette a változás jelentőségét: „A televízió már az ajtók előtt áll s szinte csak órák kérdése, hogy betörjön s elfoglalja a szórakozásnak szinte egész birodalmát! – ezt a mondatot a BBC, az angol rádió egyik vezető-rendezője mondotta, akinek felelőssége és ellenőrzése alá tartozik e birodalom sok-sok millió rádióhallgatójának szórakoztatása. A televízió »ugrásra kész«, s ha ez az ugrás olyan körülmények között s abban a formában történik meg, ahogyan itt tervezik, akkor ez egymaga egyenesen forradalmi átalakulást fog előidézni a színház, a rádiós filmezés terén.”

Ugyanebben a magyar nyelvű sajtócikk – amelyet egyébként azokban a napokban több lap szó szerint ezzel egyezően közölt – a tervezett futballközvetítéseket is érintette. A háztartásokban várható reformot a következő szavakkal vezette fel az írás: „Látni fogja mindenki, odahaza, tűzhelye mellett a Derbyt, a legérdekesebb s legfontosabb bokszmeccseket, a legnagyszerűbb esküvői szertartásokat, de különleges beszélőfilmeket is. Az Arsenal, a világhírű angol futballcsapat vezetősége már most gondolkodik azon, hogy vajon mit is fog csinálni, ha legfontosabb kupamérkőzéseit, a csapat hívei – otthon, a lakásukban is élvezhetik majd! A rádió szakemberei azonban azt mondják erre, hogy nem kell félni a futballmérkőzések elnéptelepedésétől, mert a közönség továbbra is a helyszínen, testtávolságból akar izgulni…”

A szövegben említett dilemma egyébként visszaköszönt a televíziós közvetítésekről zajló vitákban: éppúgy, ahogyan korábban a rádióközvetítések elterjedését, a tévé térhódítását is általános félelem kísérte. Tartottak attól, hogy a helyszíntől távoli élmény elvonja a nézőket a stadionoktól. A veszély nem igazolódott be, eleinte főleg nem, hiszen a televíziókészülék ritka kincsnek számított, elenyésző volt azoknak az aránya, akik hozzáfértek a korszerű virtuális élményhez. A Sorbonne Egyetemhez kötődő ehne.fr oldal áttekintő cikke szerint 1948-ban még kevesebb mint 90 ezer készülék működött Nagy-Britanniában, 1965-ben viszont már 58 millió szerte Európában. Angliában sokan 1953 kora nyarán, II. Erzsébet királynő díszes koronázási ünnepségének közvetítése alkalmából vásároltak televíziót, ennek is köszönhető, hogy néhány hónappal később, 1953. november 25-én viszonylag sokan látták az országban a BBC által sugárzott közvetítést a londoni Anglia–Magyarország (3:6) mérkőzésről. Talán ennek is betudható, hogy angol földön nemcsak a magyar győzelem híre, jelentősége, hanem a látványa is nemzedéki élmény maradt.

Az angliai kezdetek az idézett cikkben említett londoni klubhoz, az Arsenalhoz kötődnek, 1937. szeptember 16-án itt rögzítette a televízió az első mérkőzést az országban. Az egyesület első és második csapata játszott egymással aznap a Highburyben, a tapasztalat inkább a technikai kísérlet miatt tűnt érdekesnek, mintsem a vizuális élmény okán. Van magyarázata annak is, hogy miért az Arsenal pályáján forgatott a BBC stábja az első években: a stadiontól kőhajításnyira, az Alexandra Palace-ban működött a televízió bázisa, a kábeleket könnyen el lehetett vezetni odáig, ráadásul a Highbury keleti tribünjén igen korán kialakítottak közvetítőhidat is. A Weekly Despatch című lapban így számoltak be az Arsenal-edzőmérkőzés televíziós bemutatójáról: „Sajnálatos módon a rossz időjárás elrontotta az Alexandra Palace-on kívüli, ambiciózus közvetítést az Arsenal edzéséről. Időnként olyan sötét volt az ég, hogy úgy tetszett, mintha a játékosok nem is labdarúgópályán, de szénbányában edzenének. A próba a BBC-nél kilátásba helyezett mérkőzésközvetítések felvezetése volt, jelenleg azonban úgy áll a helyzet, hogy csak az FA-kupa-döntő kerülhet majd képernyőre. A ligában szereplő klubok ugyanis attól tartanak, hogy ha a bajnoki mérkőzéseket is vetítenék, akkor az csökkentené a stadionba látogatók számát. Hogy miért gondolják így, rejtély, amikor összesen 25 ezer televíziótulajdonos szurkolóról tudni.”

Az a 25 ezer pedig talán amúgy sem szívesen vegyült a stadionok népével, a futballtömegek többségét adó kétkezi munkásokkal – egy tévékészülék ára akkoriban öthavi angliai átlagbérrel volt egyenértékű.