A mágikus magyar csatártrió meghódította Barcelonát

 

Az elveszített 1954-es világbajnoki döntő után, annak ellenére, hogy a játékba „menekülő” Kocsis Sándor és Czibor Zoltán egyaránt szárnyalt a Honvédban (az 1954-es és az 1955-ös bajnokságot is megnyerte a kispesti együttes, előbbi idényben Kocsis lett a gólkirály 33 találatával, utóbbiban – balszélső létére! – Czibor 20 góllal, holtversenyben csapattársával, Machos Ferenccel), a válogatottban csak „Kockával” számolt Sebes Gusztáv szövetségi kapitány (a jobbszélső a vb-döntőt követő 16 válogatott meccsén 19-szer volt eredményes), a kommunista rendszerrel szembeni ellenállását mind nyíltabban és gyakrabban hangoztató Czibort mellőzte. A kapitány próbálta megtalálni Czibor helyettesét, Fenyvesi Mátét, Hidegkuti Nándort, az MTK-s Szimcsák Istvánt, sőt Puskás Ferencet is kipróbálta balszélsőként, és miután nemigen találta, olykor-olykor kénytelen volt visszatenni a csapatba. Valójában azonban csak az 1956. júniusi kapitánycsere után az irányítást átvevő Bukovi Márton rehabilitálta a válogatottban. Az új kapitánnyal ismét szárnyalni kezdett a válogatott, amelynek öt meccsen elért öt győzelme (közte a Czibor góljával elért 1:0-s, mindmáig utolsó siker Moszkvában) a legszebb reményekre jogosított fel. Amikor 1956. október 14-én Kocsis és Czibor győztesen jött le a pályáról a bécsi Práter Stadionban (2:0 az osztrákok ellen), nem sejtették, hogy utoljára viselték a címeres mezt.

Ám 23-án kitört Pesten a forradalom, és mint százezrek, Czibor és Kocsis életében is új fejezet kezdődött el. Czibor tevékenyen is részt vett az eseményekben, a Széna tér környékén (mások szerint a Vérmezőn is) volt fegyver a kezében (bár visszaemlékezésében arra nem tért ki, hogy használta-e), és elmondása szerint klubjában, a Honvédban megválasztották a forradalmi bizottság elnökének, két helyettese Budai és Kocsis volt. Közben a Honvédnak lassan jelenése volt az európai futball nagyszínpadán: az Európa-kupa (a BEK, a mai Bajnokok Ligája elődje) második kiírásának első fordulójában története első UEFA-meccse várt a klubra, az ellenfél a spanyol bajnok Athletic (akkori írásmódja szerint még Atlético) Bilbao. Október végén rendezték volna az első mérkőzést Budapesten, de a forradalmi események miatt a két klub megegyezett a pályaválasztói jog felcserélésében, abban bízva, hogy a visszavágó idejére helyre áll a rend Budapesten. November 22-re tűzték ki az első, bilbaói összecsapást, de már november elsején elutazott a Honvéd, mert a háborús állapotok közepette lehetetlennek tűnt a felkészülés a találkozóra. Bécsben – ahol más csapatok egy-két kiválósága is csatlakozott – értesültek arról, hogy a szovjet csapatok bevonultak Budapestre. A futballisták ezután főleg azért izgultak, hogy szeretteiknek ne essen bántódásuk, sőt, ha lehet, meneküljenek ők is, jussanak ki Nyugatra, ha tudnak. (Czibornak már három gyermeke volt, két lány, Írisz és Erzsébet után 1955-ben született meg Zolika, Kocsisnak egy, Alíz, és felesége, Alíz asszony akkor várta Sanyikát.)

A BEK-meccs másodlagossá vált – a bilbaói 3:2-es vereség után a végül Brüsszelben, december 20-án megrendezett visszavágón 3:3-at játszott, és kiesett a magyar bajnok –, a csapat Östreicher Emil menedzser szervezőmunkájának köszönhetően jól jövedelmező, nyugat-európai ellenfelek elleni mérkőzésekből tartotta fenn magát. Amikor minden hozzátartozó Bécsbe, majd Milánóba jutását sikerült megszervezni, a csapat elfogadott még egy busás dél-amerikai ajánlatot a Flamengótól, majd február elején visszaérkezett Európába. Drámai csapatértekezletet követően a többség ezután a párt felszólítására hazatért, kivéve a három legnagyobb sztárt: Puskás Ferenc, Czibor Zoltán, és felesége rábeszélésére Kocsis Sándor inkább a szabad világot választotta. Féltek hazamenni, katonaszökevénynek nyilvánították őket, Czibor tarthatott attól is, hogy az októberi események miatt előveszik – a helyzetük viszont nem volt rózsás, mert a magyar szövetség követelésére a FIFA határozatlan időre eltiltotta őket. Hiába kötött Czibor előszerződést az AS Romával, Kocsis a Fiorentinával, az olasz klubok a bizonytalanság miatt inkább elálltak a szerződtetésüktől. Kocsis a Young Fellows nevű svájci kiscsapatban húzta meg magát (Svájcban született meg a kisfia is), Czibor emigráns magyarokból szervezett vándorcsapatot, így jutott némi pénzhez. Puskás volt a legnehezebb helyzetben, mert elmúlt 30 éves és jelentős túlsúlya volt.

Végül Franco tábornok Spanyolországa nyújtott segítő kezet mindhármuknak. A magyar forradalommal mindvégig szimpatizáló Franco fütyült a FIFA eltiltására, és játékengedélyt adott a menekült magyar sztároknak (a FIFA végül két évet szabott ki, amit aztán másfélre mérsékelt). Puskás a Real Madridhoz került, a korábbi fradista, a Barcelona legnagyobb sztárja, Kubala László hívására Czibor a Barcelonába, majd az ő javaslatára Kocsis is.

Czibor 1958 nyarától mindjárt kezdő lett, pozícióját gyakran váltogatta a korszak sztáredzője, az argentin Helenio Herrera (hol a jobb, hol a bal szélen kellett szerepelnie), Kocsis svájci kötöttségei miatt csak novemberben csatlakozhatott (de együtt mutatkoztak be egy barátságos mérkőzésen augusztus 8-án a Camp Nouban, ahová miattuk 108 ezer néző ment ki).

A feladat adva volt: le kellett taszítani a spanyol és az európai klubfutball trónjáról a Real Madridot. A bajnokság negyedik fordulójában, a Real Madrid elleni 4:0-s siker már előrevetítette az őrségváltást. Utóbb kiderült, ez volt Czibor egyetlen el Clásicója, és ezen is kiállították, a 74. percben összerúgta a port az uruguayi válogatottból ismert középhátvéddel, José Santamaríával, mindkettőjüket kiállították. Puskás a másik felet erősítette, Öcsivel – akivel az ezt megelőző években mindenhol csapattársak voltak – így hat év után találkozott újra ellenfélként a pályán. A Katalóniában Bolond Madárnak (Pajaro Loco) becézett Czibornak ez volt a legjobb idénye, 20 bajnokin hétszer volt eredményes, Kocsisnak ebben a bajnokságban a késői csatlakozás és formájának visszanyerése miatt csak négy meccs jutott, négy góllal. Az országos kupasorozatban, az akkor Copa del Generalísimo néven futó sorozatban viszont valósággal szárnyalt, kilenc góllal gólkirály lett.

Ennél viszont jóval fontosabb volt, hogy a csapat hat év után újra elhódította a bajnoki címet, a klubtörténet során hetedik alkalommal. A következő idénynek hármas céllal vágott neki a Barcelona: megvédeni címét a bajnokságban; az európai trónról is letaszítani a Real Madridot, amely a BEK első négy kiírását mind megnyerte; elhódítani a Vásárvárosok Kupáját is (az Európa-liga és a korábbi UEFA-kupa elődjének számító sorozatban a BEK-kel párhuzamosan indulhatott a Barca, az aktuális kiírás 1958 és 1960 között tartott).

A háromból kettő jött össze. A bajnokságban újra célba ért a katalán együttes, a VVK-ban szintén nem volt ellenfele, valósággal átgázolt a mezőnyön. A Birmingham City elleni döntő angliai 0:0-ja után a Camp Nouban 4:1-re győztek Cziborék, ő szerezte a második és a harmadik gólt a 6. és a 48. percben. Így az olimpiai és világbajnoki döntő után újabb fontos nemzetközi sorozat fináléjában talált be. Kocsis közben a BEK-ben villogott, a Wolverhampton Wanderers ellen 1960. március 2-án játszott negyeddöntőben sérülten kockáztatták meg a játékát, az angol riporter így kommentálta a pályára küldését: „Ilyet még nem látott a világ: egy bicegő ember Európa egyik legjobb klubcsapatában!” Aztán még megsérült a válla is, gyorskötéssel kellett folytatnia a játékot – így szerzett négy gólt az angol bajnok otthonában! „Kocsis K. O.”; „Kocsis kiütötte Angliát!”; „A magyar Kocsis újra megszégyenítette Angliát!” – írták másnap a brit lapok.

De a klub vezetősége már mindennél jobban vágyott a BEK-győzelemre, mivel az első számú európai sorozat addigi négy kiírását a nagy rivális Real Madrid nyerte meg. A két spanyol óriás az elődöntőben futott össze, és az angol bajnok összesítésben 9:2-es elbúcsúztatása után a katalánok reménykedtek a nagy áttörésben. Ám annak még nem jött el az ideje: a telt ház, a száz-százezer néző előtt zajló két meccset a Real Madrid nyerte meg 3:1-re. A barcelonai visszavágón Kocsis betalált, de a világ Puskást ünnepelte, aki Madridban egy, a Camp Nouban kétszer volt eredményes (majd az Eintracht Frankfurt elleni 7:3-as glasgow-i döntőben négyszer).

A Real Madrid feletti uralom eljövetelére még egy évet várni kellett.

(A következő részben: A Kék Dunától a kék Dunáig – hazatérés)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 21-i lapszámában jelent meg.)