A Faragó-hagyaték – sohasem látott kincsek a magyar futball hőskorából

– Hallottad-e, hogy apádnak köze volt a Bajnokok Ligája, vagyis az akkori Bajnokcsapatok Európa-kupája indulásához? Ő védett a sorozat alapításához ötletet adó Wolverhampton–Honvéd mérkőzésen 1954. december 13-án…

– A BEK-sztorit nem tudtam, csak azt, hogy öt nappal korábban, a skótok elleni mérkőzésen játszotta első mérkőzését az A-válogatottban. Glasgow-ban győzött a magyar csapat 4:2-re, 134 ezer ember volt kint a Hampden Parkban, úgy olvastam, addig és azóta sem mutatkozott be a válogatottban játékos ennyi ember előtt.

– Wolverhamptonban pedig olyan formában védett a Talpas, hogy az angolok őrjöngtek, és azt mondták, ilyen kapust még nem láttak. Megtapsolták a szünetben! Hiába vezetett a Honvéd negyedóra után 2:0-ra, végül mégis győzött 3:2-re az angol csapat. Másnap az előző évi 6:3-ra és az Aranycsapat magját adó kispestiekre utalva a brit sajtóban megjelent, a Wolverhampton legyőzte a világ legjobb csapatát. Az ezt követő vitából kristályosodott ki a francia újságírók kezdeményezése, hogy a valós erősorrend eldöntésére ki kellene írni egy kupát az európai bajnokcsapatoknak, így vette kezdetét a BEK 1955-ben.

Kerülnek elő a magyar futball hőskorának dokumentum értékű fényképei a sok évtizedes dobozokból, az itt-ott már megfakult, meghajlott fotókat nézegetve idézi fel a híres rokonok világát egy-egy közeli családtag: Bozsik Lajos, az Aranycsapat-fedezet Bozsik József öccse és Faragó Zoltán, a tavasszal, 86 évesen elhunyt kispesti kapus, Faragó Lajos fia, a BLSZ I-es Pénzügyőr utánpótlásedzője és masszőre. Ő hozta a képeket is, a Honvéddal háromszor bajnok, olimpiai bronzérmes, hétszeres válogatott édesapa rakta el őket annak idején, a gondos megőrzésért pedig nem lehet elég hálás neki az utókor. Hagyatéka a negyvenes, ötvenes, hatvanas évek magyar futballjának bámulatos emléktára, a ritkaságszámba menő tárgyi kincsek – így a Honvéd történelmi, 1957-es dél-amerikai túrájáról hazahozott brazíliai futball-labda, a Közép-európai Kupa-résztvevők címerével díszített, 1959-es aranyérme vagy a különleges csapatzászlók – éppúgy értékét adják a gyűjteménynek, ahogyan a több száz darabos fotóanyag és a hasonló méretű képeslap-kollekció. Utóbbi jelentős része Puskás Ferenctől való, és ha a közös fotók tucatjai nem bizonyítanák önmagukban is, a megszámlálhatatlan „Öcsi” aláírású üdvözlőlap tanúsítja, a két őskispesti futballista – pályafutása és élete fordulataitól függetlenül – hűségesen ápolta szoros barátságát. A Hamburgból, Madridból, Barcelonából, Hollywoodból, New Yorkból, Casablancából, Ománból, Chiléből és a világ más szegleteiből küldött kedves üzenetek között is szemet szúr egy képeslap. Zürichben adta fel Puskás 1958. április 26-án, Faragónak címezte a Honvéd-pályára, ebben ad számot az – utólag tudjuk – életét meghatározó költözésről: „Ha levelet írtok, az új címem egyenlőre AC Reál-Madrid Madrid, ide írjatok, mondd meg a Jegesnek is, levélben bővebbet. Szeretettel üdvözöllek benneteket: Öcsi.”

Rózsaligeti László 2013-as interjújából tudjuk azt is, hogy a Honvéd-kapus vitte ki a római olimpiára a személyre szabott stoplist a Real Madrid ünnepelt csillagának. „Volt Kispesten egy cipészmester, a Gáti Józsi bácsi. Ő készítette a csapat tagjainak a cipőt. 1960 nyarán az egyik honvédos vezető szólt, hogy egy csomagot kell vinnem Rómába. A csomagban egy pár Gáti-féle futballcipő volt és egy lesütött libamáj. Az olimpiai csapat tagjaként elutaztam Rómába és a küldeményt az utasításnak megfelelően átadtam Östreicher Emilnek. Később hallottam, hogy a cipő eljutott Öcsihez. A libamáj állítólag megromlott, kidobták. Hogy miként tudta Gáti Kispesten méretre csinálni Puskásnak a cipőt? Sosem dobta ki Puskásék sámfáit.”

Márpedig a sámfa egy futballista esetében olyan, mint a civileknél a személyi igazolvány. Igazolja ezt az önfeláldozó kifutásai, kemény odalépései miatt Talpasnak becézett kapus féltve őrzött és máig megmaradt lábmintája, a fából formált példányon az idők során megkopott felirattal: Faragó.

Kispesten ez a név a hűség, a kitartás jelképe volt, és bár többször hívták, csábították más csapathoz (sőt, erőltetett Sztálinvárosba igazolását csak a hozzá ragaszkodó Puskás és Bozsik személyes közbenjárása gátolta meg), pályafutása végéig maradt szülőföldje csapatánál, 1950 és 1963 között 146 bajnoki mérkőzésen védett a Honvédban. „Egyszer egy tábornok megkérdezte: »Mondja, Faragó elvtárs, maga mikor került a Honvédba?« »Jelentem, én sohasem. A Honvéd került énhozzám« – jegyezte meg kötődéséről, máskor pedig így beszélt a távozás lehetőségéről: – Az olyan lett volna, mintha a fél karomtól kellett volna megválnom. Kispesten születtem, szinte még járni sem tudtam, máris a rongylabdát kergettem, ott nőttem fel a pálya mellett. Csodálatos volt az az első időszak a nagy Honvéddal. Én Grosics mögött mindig csak másodhegedűs lehettem. Szerencsére azért elég sokszor szerepet kaptam, mivel Gyulát gyakran zavarta meccs közben a migrénje. Így aztán ha intett, én már fűztem is a cipőmet. Persze mindig ugyanúgy edzettem, dolgoztam. Talán még keményebben, még keservesebben. Hogy ha majd felszólítanak, tudjak felelni. Meg aztán valamiféle virtus is van az emberben. Versenyszellem. Jó dolog, mert előrehajt. Gyakran hívtak ide meg oda, más egyesületben én lehettem volna a nagy Egyes, csak nevettem. Boldog ember voltam.”

Egy alkalommal büszkén említette, hálás a sorsnak, amiért mind az öt Bozsik fivérrel játszhatott egy csapatban. Igen, még a négy bátyjánál jóval később, 1942-ben született Lajossal is: a fényképek válogatása közben meglepetésre előkerül egy sorozat a Honvéd 1962-es kenesei edzőtáborozásáról, és a fotókon szerepel Faragó mellett az akkor a csapathoz tartozó „kis Bozsik” is. Szakadt melegítőnadrágjáról takarásban is felismeri magát a tréningjeleneteken, a balatoni emlék felidézése után a 77 éves Bozsik fivér és a 49 éves Faragó fiú beszélgetése visszakanyarodik Angliába, a Wolverhampton pályájára. De nem az 1954-es, BEK-rajtot gyümölcsöző vereséghez, hanem a mérkőzés visszavágójához, a Honvéd 1962-es angliai fellépéséhez (1:1), amelyen Faragó Lajos káprázatos védései még a nyolc évvel korábbi bravúroknál is nagyobb hatást gyakoroltak az angolokra. Ezt a brit sajtóban megjelent másnapi cikk alapján szűrjük le, amely a magyar kapus vetődéseiről közölt fotósorozat(!) mellett a következőket írta: „Volt egy ember a pályán, aki megidézte 1954 szellemét. Faragó Lajos, a Honvéd kapusa nemcsak megmentette csapatát az újabb vereségtől, de kétségtelenül a show legfényesebb csillaga volt. A meccset a Wolverhampton vívta Faragóval, és kis híján Faragó nyerte meg. Megmutatta a kapustudomány minden szépségét, vetődött, repült, fordult, öklözött és rúgott szinte folyamatosan, hősiesen állva a Wolves rohamait. Az angol közönség ünnepelte, éltette őt, és bár a hajrában Hinton egyenlítő góljával megmentette a Wolves becsületét, sokan a magyar fiút sajnálták, aki megérdemelte volna, hogy végig kitartson.”

Létezik ennél nagyobb dicséret egy kapusnak?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. szeptember 28-i lapszámában jelent meg.)