Paks: Vállalom a felelősséget! – Szivics a menesztéséről

– „Van egy idényem arra, hogy letegyek valamit az asztalra, ha sikerül, tárgyalhatunk a folytatásról.” Emlékszik, mikor mondta ezt lapunknak?
– Május utolsó napjainak egyikén, percekkel azt követően, hogy aláírtam az egy évre szóló szerződésemet. Akkor még hittem benne, hogy az egy esztendőből több lesz, és hogy sikeres időszakot töltök Pakson – felelte a vasárnapi felmentése után először a Nemzeti Sportnak nyilatkozó Tomiszlav Szivics.

– Az egyből végül alig fél év lett. Mit gondol, miért?
– Azért, mert nem jöttek az eredmények. Noha bizakodó voltam, a májusi interjúban azt is leszögeztem, ha nem tapasztalható előrelépés az irányításom alatt, ha kiderül, mégsem vagyunk egymáshoz valók, elválunk szépen, csendben. Ez történt.

– Ennyi?
– Tulajdonképpen ennyi. Illetve még annyi, hogy szeretném megköszönni a lehetőséget a paksi vezetőknek, mert azon kevesek közé tartoztak, akik hittek bennem. Bánt, hogy ezt nem tudtam jó szerepléssel meghálálni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy így alakult. Annál is inkább, mert az alapozás során minden rendben volt, úgy tűnt, a kirakós valamennyi darabja a helyére került. A bajnokságot nem indítottuk rosszul, az ötödik játéknap után ötvenszázalékos mérleggel a középmezőnyben álltunk. Semmi nem utalt rá, hogy a következő hat fordulóban csupán egyszer nyerünk, s ötször kikapunk. Az elmúlt hetekben voltak álmatlan éjszakáim, volt időm azon töprengeni, mit rontottunk el.

– Mire jutott?
– Arra, hogy évtizedek óta vagyok a szakmában, de ami mostanság megesett velünk, olyat még nem éltem meg. Tudom, furán hangzik, ám olyan eseményeken mentünk keresztül, amelyek ellen nem tehettem, nem tehettünk semmit. Mindmáig értetlenül állok a történtek előtt.

– Haragszik valakire? A játékosokra, a bírókra, esetleg önmagára?
– Nem haragszom én senkire. Még véletlenül sem szeretnék senkit sem bántani. Én is mindent megtettem, ami tőlem telt, és így voltak ezzel a futballisták is. Másra pedig nem volt ráhatásom.

– Ha másfél héttel ezelőtt hazai pályán legyőzik a Diósgyőrt, vagy esetleg szombaton elhozzák a három pontot Debrecenből, még mindig ön lenne a Paks vezetőedzője?
– Ezen felesleges rágódni, mert a Diósgyőrtől és a Debrecentől is vereséget szenvedtünk. Természetesen mindkettő fájó volt, de utólag azt mondom, a Ferencváros elleni hazai kudarc tört meg minket. A Fraditól nem szégyen kikapni, mi mégis összeestünk utána. Hogy miért, nem tudom. Azt ellenben igen, hogy a legutóbbi vereség után joggal vetődött fel a vezetőségben az edzőváltás gondolata, mi több, azt is teljes mértékben megértem, hogy végül a váltás mellett határozott.

– Ilyet is ritkán hallani egy menesztett szakembertől.
– A futballban egyvalami biztosan nem hazudik – a tabella. Márpedig az azt mutatja, hogy a bajnokság első harmada után a Paks csupán a több győzelmének köszönhetően előzi meg a már kieső helyet elfoglaló Zalaegerszeget. Tény, a jó eredmények elmaradtak. Az is tény, hogy ennek a csapatnak nem ott kellene állnia, ahol áll. Az eredménytelenségért legtöbbször az edző felel, és én vállalom is a felelősséget. Haraszti Zsolték jogosan döntöttek úgy, hogy ebben a helyzetben másik edzőt keresnek. Az vigasztal, hogy az utódom egy jó erőnléti állapotban levő csapatot vehet át. Ha egyvalamit tanácsolhatok neki: a fejekben próbáljon meg rendet rakni. Amikor a nyáron átvettem az együttest, az volt a benyomásom, hogy a játékosok nem bíznak kellőképpen magukban. Ezen igyekeztem változtatni, ám a jelek szerint nem sikerült.

– Ha visszapörgethetné az idő kerekét, van, amit másképp tenne?
– Bármily hihetetlen, de nem. Meggyőződésem, hogy jó úton haladtunk. A Fradi elleni meccs után letértünk róla, akkor valami elszakadt. Csak tudnám, hogy mi, és hogy miért. Rettentően csalódott vagyok. Az ötvennegyedik életévemben járok, sok mindenen keresztülmentem már, de még egyszer sem éreztem annyira tehetetlennek magam, mint az elmúlt két-három hétben. Hét közben élmény volt nézni, ahogy a fiúk teljesítenek az edzéseken, a hétvégén viszont semmi sem sikerült. Bármennyire is szeretném, nem tudom megmagyarázni, mi történt. Igaz, már nem is érdemes.

– Hogyan tovább?
– Ezt még nem tudom. Az biztos, hogy nem akarok megint két évet „pihenni”, mint a paksi kinevezésem előtt. A múltban olyan sikereket értem el, amelyeket már senki nem vehet el tőlem, de közben elkövettem hibákat is, hogy mást ne mondjak, nem mindig viselkedtem úgy, ahogyan kellett volna. Volt időm rádöbbenni arra, mit jelent nekem a labdarúgás, nem áll szándékomban végleg elszakadni tőle. Lehet, csak én érzem így, de a történtek után a sors tartozik a Paksnak, és nekem is eggyel. Nincs más kívánságom, mint hogy mihamarabb rendeződjön a számla.