Megható ünnepség színhelye volt – a megjelentek nagy számára való tekintettel – nem az MLSZ tanácsterme, hanem udvara 1939. december 23-án este. A beszámoló szerint... „A szövetség karácsonyfája maga köré gyűjtötte a szövetségi és egyleti vezetők és minden korú játékosok tömegét. Lovag Kloyber Viktor háznagy díszítette fel a sudár fenyőt, amely alatt a szövetség ajándékai voltak. Az ünnepség szónoka Gidófalvy Pál dr., az MLSZ miniszteri biztosa volt, aki szép szavakban méltatta a szeretet ünnepét: »Fogadalmat teszünk minden faluban, városban, határon belül és kívül élő magyar labdarúgók arra, hogy legyen béke, egyetértés, jóbarátság, fegyelem és hit a magyar labdarúgás szebb jövőjében.« Az ünnepség műsorát nagyban emelte Juhász József és Pataki Jenő, a Nemzeti Színház két jeles tagjának lendületes szavalata és a Törekvés dalárdájának művészi éneke. Az MLSZ díszoklevelét kapták a legtöbbet szerepelt válogatott játékosok: Sárosi György dr. (57), Turay József (51), Bíró Sándor (44), Toldi Géza (43), Korányi Lajos (39), Cseh László (33), Vincze Jenő (24) és Zsengellér Gyula (24). 65 kölyök- és ifjúsági játékos csokoládécukorkát kapott. A játékosok nevében Sárosi György dr. köszönte meg az ajándékot.” |
Megható ünnepség színhelye volt – a megjelentek nagy számára való tekintettel – nem az MLSZ tanácsterme, hanem udvara 1939. december 23-án este. A beszámoló szerint... „A szövetség karácsonyfája maga köré gyűjtötte a szövetségi és egyleti vezetők és minden korú játékosok tömegét. Lovag Kloyber Viktor háznagy díszítette fel a sudár fenyőt, amely alatt a szövetség ajándékai voltak. Az ünnepség szónoka Gidófalvy Pál dr., az MLSZ miniszteri biztosa volt, aki szép szavakban méltatta a szeretet ünnepét: »Fogadalmat teszünk minden faluban, városban, határon belül és kívül élő magyar labdarúgók arra, hogy legyen béke, egyetértés, jóbarátság, fegyelem és hit a magyar labdarúgás szebb jövőjében.« Az ünnepség műsorát nagyban emelte Juhász József és Pataki Jenő, a Nemzeti Színház két jeles tagjának lendületes szavalata és a Törekvés dalárdájának művészi éneke. Az MLSZ díszoklevelét kapták a legtöbbet szerepelt válogatott játékosok: Sárosi György dr. (57), Turay József (51), Bíró Sándor (44), Toldi Géza (43), Korányi Lajos (39), Cseh László (33), Vincze Jenő (24) és Zsengellér Gyula (24). 65 kölyök- és ifjúsági játékos csokoládécukorkát kapott. A játékosok nevében Sárosi György dr. köszönte meg az ajándékot.” |
A Nemzeti Sport 1939 karácsonyán elérkezettnek látta az időt, hogy közelebb vigye az olvasókhoz a vörös Takit. A cikket jegyző Feleki László azzal kezdi, hogy „bemutatni most nem fogom Takács Bélát, ezt a derék sportembert, akinek a kisujjában több van, mint... De ne személyeskedjünk, karácsony van...”
Hősünknek volt egy zavarba ejtő szokása. „Verba volant, scripta manent” – mondogatta, de hogy mondogatta, hagyján, az írás megmarad elvét követve mindent fölírt, minden papírt elrakott. Tárcája vastag és tele van írásokkal. Régi fogadások, sőt fogadalmak láthatók benne, így aztán ha valaki ellentmondott korábbi önmagának, gyakran lecsapott rá: „Hohó, nézzük meg csak a múltat! Föl van írva, urak!” – és már vette is elő a tárcát.
Cseh II Lászlóról különösen sok írása maradt. „Matyiról” azt kell tudni – vezeti be a történetet Feleki –, hogy „eléggé jellegzetes alakja a magyar labdarúgásnak, különösen, ha arról a fajta labdarúgásról van szó, amelyben nem a gyorsaság, nem a lendület játssza a főszerepet”. Ennélfogva nem barátja az angol futballnak, sőt... Ennek jegyében érdekes a fogadás, amelynek dokumentuma a vörös Taki tárcájában lapul:
„Az angol válogatott 1934. május 10-én 5-6 gólt rúg a magyar válogatottnak. Fogadás: 5 pengő. Állítom: Cseh László. Tagadom: Takács.”
Nos, a mérkőzésen Magyarország 2:1-re legyőzte Angliát, Cseh „Matyi” meghasonlott önmagával, így amikor 1936-ban Londonban játszott a csapat, a meccs előtti napon „az angol labdarúgás és a favágás rokonságáról” tartott előadást. Példája szerint az 1934-es meccsen a jobbszélső, Sammy Crooks becselezte magát középre, majd kiadta a labdát a jobb szélre, ahol neki kellett volna lennie...
Taki persze elővette az 1934-es írást az 1936-os mérkőzés után, amelyen 6:2-re kikapott a csapat. Nálunk Cseh II volt a középcsatár, és egy gólt szerzett, a másik oldalon Ted Drake játszott centert, és három gólt jegyzett. Taki pedig megjegyezte: „Most majd megint tisztelhetitek a »favágókat«.”
Önmagát sem kímélte, ha fogadásról, fogadalomról volt szó. Az 1938. évi világbajnokságon a négy közé jutásért Svájccal játszott Magyarország. Az írás pedig:
„Ha a svájciak elleni világbajnoki meccset itt, Lille-ben elveszítjük, gyalog megyünk haza Budapestre. Dietz dr., Takács.”
Hogy miként sikerült Dietz Károly dr. szövetségi kapitányt rávenni, hogy társuljon hozzá, titok, mindenesetre a vállalás merész volt, nem csupán az 1463 kilométer miatt, azért is, mert a svájciak előzőleg a vb-győzelemre is esélyes Németországot búcsúztatták (1:1 után megismételt mérkőzésen: 4:2). Nos, nem kellett gyalogolniuk, 2:0-ra nyertünk. Ami azért (is) jelentős siker, mert a lille-i pálya a göröngyösnél is göröngyösebb volt, a játékosoknak pedig a bemutatkozásuk (Holland-India: 6:0) után egy hetet kellett várniuk a svájciakra, ezek „forró éjszakájú, unalmas napok voltak”, amelyeken az olasz étterem tulajdonosa, Madame Lulu „minden magyar játékostól megkívánta, hogy ebéd után kézszorítással búcsúzzon el tőle”.
Feleki nem tudja megállni, hogy el ne mesélje: az olaszok elleni döntő előtt hiába kértek hasonló fogadalmat. Dietz dr. azt szajkózta, hogy „az olaszoktól ki is kaphatunk, hiszen az olaszoktól nem szégyen kikapni”. Mire azonnal rávágták, hogy „ha ez igaz, akkor az olaszoktól elszenvedett vereség után viszont nem szégyen gyalog hazamenni”. Nos, a vereség sajnos eljött (2:4), a tanulság pedig, hogy meglehet, másként alakul a meccs, ha a súlyos fogadalom ott lebeg a Dietz, Takács kettős feje felett. Feleki persze azt a ziccert sem hagyja ki, hogy a jelennel (1939) példálózzon. A válogatott ugyanis az esztendő során tíz meccséből csak kettőt nyert meg. Így aztán: „Akármelyik szövetségi kapitányunkból gyaloglóbajnok lett volna.”
A feljegyzések között olyan is van, amelyik jellemző történeteket örökít meg. Például: „1938. december 4-én Párisban taxin ment el feketét inni Szabó, Zsengellér, Cseh és Toldi. Láttam: Taki, Polgár, Titkos, Sárosi.”
A láttamozók azok a „szolid és takarékos” futballisták, akik nem engedtek a csábításnak, mi több, felháborodtak társaik könnyelműségén. Taki ugyanis így kommentál: „A feketekávé amúgy is ártalmas, de taxival menni érte olyan könnyelműség, hogy le kellett írni a magyar sporttörténelem számára.”
Ami pedig a tárcát illeti, Taki gyakran nézi szeretettel, mondja: „Pénz nemigen van benne, de van benne egypár kedves emlék...”
Tagadhatatlan.
A Nemzeti Sport hagyományos BÖK rovata 1939 karácsonyára már-már megszűnt, maradt Bök Muki, aki a jövőbe nézve élcelődött a jelennel. Témái: Kiszely István, a Ferencváros csatára, a sportcsarnok építésének elhúzódása és a nemzeti stadion hiánya. |
1. (Esemény: Kiszely végre megtanult jobbal is rúgni.) |
2. |
3. |