Amikor a hús is bab – Bodnár Zalán jegyzete

Aki, mondjuk, a hetvenes években volt az újpesti futballcsapat szurkolója, azt gondolhatta, a bab is hús. Akkoriban szinte minden sikerült, nyolcszor lett bajnok a lila-fehér együttes, a BEK-ben pedig Európa négy legjobb bajnokcsapata közé jutott.

Pillanatnyilag viszont úgy tetszik: most még a hús is bab.

Ami elromolhat, az el is romlik, ami működhetne, az nem működik, aminek befelé kellene pattannia, az kifelé pattan most Újpesten – és aminek kifelé, az meg befelé. Csapás csapás hátán érkezik, mint az Ószövetségben az egyiptomiakra. A futballklub és az anyaegyesület pereskedik a címer és a kereskedelmi jogok miatt. A vezérszurkolók bojkottot hirdettek, meccsre nem járnak, és egyébként is gyűlölik a tulajdonost, a belga Roderick Duchatelet-t. Fél évig nem játszhatott saját pályáján a csapat a Szusza Ferenc Stadion gyepszőnyegének cseréje miatt, majd a szombati hazatéréskor az új gyep az első éles bevetésén máris „elesett”, fél óra múlva már krumpliföldhöz hasonlított a pálya. És akkor a szakmai csapásokról még nem is beszéltünk: a bajnoki góllövőlistát vezető Feczesin Róbertért a másodosztály középmezőnyében szereplő Vasassal sem tudott versenyre kelni az Újpest; első két tavaszi meccsén nem szerzett pontot, és nem szerzett gólt; ráadásul már az utolsó őszi meccsén sem talált be. Nem is csoda, ha azt látjuk, hogy a hajrában Simon Krisztián egy oldalról érkező beadást nem kapura akar rúgni, hanem inkább csinál a levegőben egy piruettet, mintha épp a Hattyúk tava főpróbáján lenne. Bár a tavaszt az ötödik helyről kezdte a 20-szoros bajnokcsapat, már Hajdú B. István is halkan felvetette a Fehérvár elleni meccs tévéközvetítésében: a tizenkét csapatos bajnokságból bizony nem is olyan nehéz kiesni…

Ott azért még nem tartunk, de most az az ember érzése, mintha az Újpest el lenne átkozva. Mint a bakterház, amikor Bendegúz mozgósította az elhunyt bakterné szellemét. Csoda, hogy még nem szakadt be a tető.

Amikor ilyen periódusban van egy csapat, kétségbeesetten várja azt a momentumot, amely átbillenti a holtponton, meghozza a fordulatot, elűzi az ártó szellemeket. Ez általában egy győzelem „képében” érkezik meg, de úgy kellene már az újpestieknek, mint Ausztráliának az eső. És mit lehet addig tenni, amíg várnak rá? Ha én lennék a tulajdonos helyében, azzal kezdeném, hogy visszaállítanám a régi címert, ezzel legalább egy táborba terelve az egy zászló alattiakat.

Ezzel talán még az égieket is kiengesztelné – mert úgy tűnik, mintha annak idején ők is jobban szerették volna a csapatot.