Belépett a Ferencváros öltözőjébe, és elkezdődött az élete

– A Wikipedián többek között ez áll önnel kapcsolatban: „Jelentős része volt az 1982-es spanyolországi világbajnokságra való kijutásban.”
– Bár a Wikipedián vannak fals adatok rám vonatkozóan, ez az állítás igaz.

– Viszont nem volt ott a vb-n, pedig 1981-ben pályára lépett a válogatott felkészülési mérkőzésein, sőt két selejtezőn is.
– Menjünk sorban: játszottam az Austria Wien ellen a Népstadionban kettő egyre, a FC Bruges-zsel szemben idegenben egy nullára megnyert mérkőzésen, ezt követően pedig ott lehettem a pályán a spanyolok három nullás legyőzése során. Ez a siker óriási lökést adott a felkészülésre, a vébéházigazdát vertük meg Valenciában.

– A középpályássorunk mindhárom találkozón így állt fel: Müller Sándor, Nyilasi Tibor, Mucha József. Ki álmodta meg a triót?
– Mészöly Kálmán volt a szövetségi kapitány, Mezey György segítette a munkáját. Kálmánnak a Vasasban Müller Sanyi a játékosa volt, ráadásul az Royal Antwerpnél kiváló formába lendült. „Nyíl” megkérdőjelezhetetlen volt, én azért kaptam helyet, hogy valaki elvégezze a kulimunkát. Nem jelentett problémát, a Ferencvárosnál is ez volt a feladatom. Nagyon jó évem volt egyébként a '81-es, sokat köszönhetek Novák Dezsőnek.

– Bajnok lett, futott a szekér.
– Igen, de nem vezetett egyenes út odáig. Még az is megfordult a fejemben, hogy eligazolok a Fraditól. Nagyon megbántva éreztem magam, hogy mellőznek.

– Nehéz elképzelni, hiszen 1975-ben bajnok lett és KEK-döntőt játszott a csapattal Dalnoki Jenő edzősége idején.
– Egy ideig nem is volt probléma, ám amikor 1978-ban Friedmanszky Zoltán lett az edző, kikerültem az együttesből. De ami még jobban fájt, hogy a keretből is. Ő úgy álmodta meg a csapat szerkezetét, hogy Mészöly Pali beállításával átalakította a középpályát és a csatársort.

– Mondjuk, Mészöly 1979-ben az Újpest hét-egyes legyőzése során remekül játszott…
– Persze, nem arról volt szó, hogy rossz futballista lett volna, hanem arról, hogy nekem nem jutott hely. A keretben sem, ami miatt nehezteltem. De a tarcsiban pályára léptem rendületlenül. Emlékszem, a Gyáli úton bajnokit játszottunk, Novák Dezső is megnézte. Akkor már nyílt titok volt, hogy Dunaújvárosból jön a Fradihoz. A meccs után átöltöztem, amikor odajött hozzám. Elmondta, számít rám, megadja a lehetőséget, mindenképpen kerettag leszek. Többet nem mondott, de nekem ez elég volt. Már azon voltam, hogy otthagyom a Fradit, mert Friedmanszkynál két év alatt fél esztendőt kaptam, azt is csak azért, mert Pogány Laci megsérült, és az edző megkérdezte, vállalom-e, hogy szélsőt játszom. Persze hogy vállaltam!

– Ezek szerint rossz viszonyban van Friedmanszkyval?
– Annak ellenére, hogy miatta kerültem az élet árnyékos oldalára, nem. Az idő fátylat borított a múltra, a Groupama Arénában elbeszélgetünk, ha a Fradi mérkőzésein találkozunk.

TALÁN MEG TUDTA VOLNA ÁLLÍTANI JAN CEULEMANST

– Adta magát, hogy a válogatott spanyolok feletti győzelme után az első vb-selejtezőn a svájciak ellen Luzernben is pályára lépjen. Csakhogy Nyilasi az utolsó pillanatban belázasodott, helyére Csapó Károly került a középpályássor tengelyébe. Nem tartottak tőle, hogy – ahogyan mondani szokták – porszem kerül a gépezetbe?
– Nem! Csapó Karcsi rutinos futballista volt, részt vett az 1978-as vébén. Más karakter persze, mint „Nyíl”, kapura kevésbé veszélyes, viszont a pontrúgásoknál roppant hasznos. A kettő-kettes döntetlennel el is hoztunk egy pontot Svájcból.

– A júniusi magyar–angolt követően viszont ez jelent meg önről a Népsportban: „A tőle megszokott lelkesedéssel lótott-futott, de a hosszabb kihagyás meglátszott.” Miért nem vették számításba?
– Iszonyú balszerencsés voltam. Pontot szereztünk Svájcban, hazai meccs jött a románok ellen, aztán következtek Oslóban a norvégok. Csakhogy a tatai edzőtáborban egy szögletrúgás után meghúzódtam, s mind a két találkozó elúszott. Állítom, ha ott vagyok, nem tudnak kiszorítani.

– Nem lehet azt mondani, hogy Mészöly nem volt bizalommal ön iránt, mert az angolok ellen a Népstadionban már kezdett.
– Igen, de gondoljon bele: ahogy korábban, akkoriban sem voltak olyan sűrűn a válogatott mérkőzések, mint manapság. Egy Rákosi Gyula csupán 41-szer játszott a legjobbak között. Hatszor léphettem pályára a nemzeti együttesben, amikor még kevesebb volt a válogatott mérkőzés és nagyobb a konkurencia.

– A magyar–angolt követően többször már nem játszott a legjobbak között. Miért mellőzték?
– Nem hiszem, hogy a Kevin Keeganék ellen három egyre elveszített selejtező miatt. Nekik minden bejött, nekünk semmi. Emlékszik, Trevor Brooking egyik gólja után beragadt a labda a kapufa és a hálótartó vas közé, Katzirz Bélának úgy kellett kiszednie onnan. Mégis, az az este nagy élmény volt. Puskás Öcsi futballozott a Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzésen.

– A vb-selejtező olyan hangulatban kezdődött, mintha már megnyertük volna a mérkőzést.
– Ennek megvolt az oka. Puskás hazatérése hatalmas ünnep volt nekünk, játékosoknak és a szurkolóknak is. Csurig telt ház volt a Népstadionban, a figyelem Öcsire összpontosult. Ezt az érzést ismertem már az Üllői útról – sohasem sikerültek jól a nagy ünneplések.

– Nem hiszem, hogy azért maradt ki, mert Belgiumból nem hívta volna Mészöly. Vagy tévedek?
– Nem, Kálmán beválogatott, jöttem haza, betett az edzőmeccseken, aztán ahogyan mondani szokták, a vébé előtt a keretszűkítés áldozata lettem.

– Nyomot hagyott önben, hogy lemaradt a vb-ről?
– Hogy a fenébe ne! Harmincéves múltam, voltak nehézségeim az átállással, mert a belga foci egy daráló volt, mi technikailag, taktikai­lag képzettebbek voltunk. De most is azt mondom, helyem lett volna a keretben. Három csoportmérkőzés, azt gondoltam, jó, nem kezdek, de csereként talán tudok segíteni, ráadásul Belgium is az ellenfeleink között volt. Kinti klubomból, a Waregemből ketten is ott voltak a vébén, a Millecamps testvérpár, Marc és Luc. Nagyon jó lett volna, ha rám is büszkék lehetnek. És hogy úgy mondjam, a presztízsemnek jót tett volna.

– Nem mellékesen kedvezőbb anyagi feltételek között szerződhet.
– Igen, úgy terveztem, mint Fazekas Laci. Ha nem a Waregemben, de más együttesben futballozni, ameddig lehet.

– S talán ha szóhoz jut a magyar–belga mérkőzésen, más az eredmény…
– Tudom, a ha szóval kezdődő mondatoknak nincsen helyük, de azt mondom, talán. Jan Ceulemans ellen többször játszottam, esetleg meg tudom állítani.

– Sokan úgy vélték, a belga gól előtti támadásnál Csongrádi Ferencnek még a félpályánál szabálytalanság árán is meg kellett volna akadályoznia, hogy Ceulemans elfusson a jobb oldalon, és beadja a labdát Alex Czerniatynskinek…
– Hagyjuk, úgysem lehet visszaforgatni az idő kerekét!

– Miért éppen a Waregemet választotta?
– Nem én választottam, hanem engem választottak.

BELÉPETT AZ ÖLTÖZŐBE, ÉS ELKEZDŐDÖTT AZ ÉLETE

– Hogyhogy?
– Az én külföldi szerződésem jó példa arra, hogyan működött akkoriban a futballvilág. Főleg úgy, hogy nem volt menedzserem. Tulajdonképpen a véletlennek köszönhetem a szerződtetést. Ismertem a Popovics családot, idővel mindhárom testvér, Sándor, Géza és István külföldre távozott, és Sándor Belgiumban élt. Ő lett a Waregem edzője 1981-ben, s eljött egy kettős mérkőzésre a Népstadionba, hogy megnézze a kiszemeltjét, de nem tetszett neki, viszont az én játékomra felfigyelt. Nem tudta, mitévő legyen, és öccse, Géza, akit jól ismertem, mondta neki, vidd ki Mucha Józsit! Így kerültem képbe, s mivel nem volt menedzserem, amellett, hogy az edzőm volt, a kinti ügyeimet is intézte. Ebből aztán adódtak faramuci helyzetek, mert nem mehetett be úgy az elnökhöz, hogy Mucha ezt vagy azt szeretné, mert olyat még nem látott a világ, hogy az edző az egyik futballistája menedzsere is egyben. Megtetézve azzal, hogy akkoriban speciális kölcsönadási szerződéssel kerültek a labdarúgók nyugatra, két év múlva a játékjoguk visszaszállt a magyar egyesületükre. Ha külföldön továbbra is igényt tartottak valakire, a kinti klub nem értette, miért kellene megvásárolnia tulajdonképpen még egyszer a játékost? Már sérülékeny is voltam, így egy Flamand Kupa-győzelemmel és egy Belga Kupa-döntővel – amelyet Martos Győző együttese, a Waterschei nyert meg kettő-nullára – a hátam mögött hazajöttem. Csendben jegyzem meg: amikor kikerültem, azt sem tudtam, milyen együttes a Waregem, egyáltalán nekem való-e. Kint jöttem rá, hogy a kiesés ellen harcolunk, állandóan kaparni kellett.

– Ugorjunk vissza az időben: itthon is, csak éppen a bajnoki címért a Fradival. Dorogiként fiatalon az volt a vágya, hogy a fővárosba kerüljön? Vagy kimondottan a legnépszerűbb együtteshez, a Fradihoz?
– Budapestnek a futball szempontjából óriási vonzereje volt. Dorogon a legendás Karába, Szuromi, Monostori, Kertes, Csóri csatársorból utóbbival még futballoztam együtt, és amikor 1968-ban NB I-es labdarúgó lettem, még aktív volt Fellegi István, Csóri László, a kapuban Ilku Pista állt. Prohászka János volt az edzőnk, de nem hagyhatom ki az Aranycsapat jobbhátvédjét, Buzánszky Jenőt, akiért mindenki rajongott a bányászvárosban. Az ifiválogatott meccsei után nemegyszer ő vitt haza Dorogra. De mondok valamit Csóri Laciról: a Groupama Aréna környékén lévő tablókon a Ferencváros korábbi mérkőzéseiről vannak fényképek, még a fekete-fehér fotók időszakából is. Nézegetem a képeket, s látom, hogy az egyiken Albert Flórit gyötri valaki, akinek nem írták oda a nevét. Megismertem, Csóri az, gyorsan szóltam a srácoknak, azóta már ki is írták.

– A sorsa tulajdonképpen az ifiválogatottnál dőlt el.
– A Komárom megyei legjobbakat Farsang Ferenc edzette, az országos döntőben pedig felfigyelt rám Mészáros József, aki korábban az 1965-ben VVK-győztes Fradi trénere volt, ő ajánlott be a zöld-fehérekhez. Nem állom meg, hogy meg ne jegyezzem: akkor ismeretlen volt a scout munkaköre. Azt, hogy vannak tehetséges fiatalok, zömmel a játékvezetőktől lehetett megtudni. Ők adták le a drótot, hogy itt is, ott is van egy srác. Dorogon még elvégeztem a bányagépgyári technikumot, meg nem is örültek volna, ha rögtön eligazolok, úgyhogy csak 1970 januárjában jöttem el. Valami fegyelmit is a nyakamba sóztak, mondván, az egyesület engedélye nélkül utaztam az ifiválogatottal Tbiliszibe. De én kezdetben nem voltam Fradi-drukker! Sándor Károly miatt gyerekként inkább az MTK-val szimpatizáltam. Tetszett a megalkuvás nélküli stílusa, az akaratereje. Később az is, ahogyan kezelt egy velem kapcsolatos helyzetet: Dorogra utazott, hogy a kék-fehérekhez hívjon, erről nyilatkozott is az akkori Magyar Ifjúságban. A riporter kérdezte, ki tetszett, Csikar válaszolt, hogy Muhára figyelt fel – így írták le, c nélkül, mint a Népszabadság egykori újságírójának a nevét. De az esett a legjobban, amit utána mondott: „Szóban megegyezett a Fradival, én azt kívánom, hogy sikeres pályafutása legyen.” De a fél NB I akart engem, Gelei József mindig mondja, ha találkozunk, hogy Tatabányán is szívesen láttak volna.

– Emlékszik, milyen érzésekkel lépett a Fradi öltözőjébe?
– Tatán találkoztam a többiekkel, Páncsics Miklóssal, Géczi Istvánnal, Juhász Pistával, de nyomott volt a hangulat. Szűcs Lajos bejelentette, hogy elhagyja az FTC-t, a velem szimpatizáló Lakat Károly helyett Kalocsay Géza lett az edző. Azt szoktam mondani, beléptem a Fradi öltözőjébe, és elkezdődött az életem. Az is eszembe jut, még a falelátós pálya idejéből, hogy Martos Győzővel találkoztam, aki – ha jól emlékszem – Rákos­ligetről került a csapathoz, de nem ám ez egyhez, hanem a Fradi háromba. Nem is gondoltuk, hogy majd évekig játszunk egymás mellett.

LEHETŐSÉGET KAPOTT, CSAK RENDRE ROSSZKOR

– Kit kellett kiszorítania a zöld-fehéreknél?
– Kalocsay Juhász Pista mellé állított be, balfedezetet játszottam.

– Idővel összeállt egy remek támadósor: Szőke István, Branikovits László, a sérüléséből lassan felépülő Albert Flórián, Kű Lajos mellett ön kapott helyet a bal szélen.
– Csanádi Ferenc edzősége idején kerültem a szélre, de nem vonalszélsőnek, hanem a négy–kettő–négyes és a négy–három–hármas felállásban is kaptam védekező feladatot. De megharcoltam a posztért Rákosi Gyulával, Katona Sándorral, Füsi Jánossal.

– Hamar megkedvelték a szurkolók. Jól futballozott, rengeteget futott, az elterjedt kifejezéssel szólva, cipelte a zongorát. Idővel a drukkerek ezzel a rigmussal ijesztgették az ellenfelet: „Itt a Mucha, lesz nagy ruha!” Büszke volt rá?
– Meg fog lepődni, egyáltalán nem. Hogy egészen pontos legyek, nemigen ked­vel­tem. Elfogadtam, hogy vannak szurkolói rigmusok, ez is, meg – biztos, emlékszik rá – a „Bólints, Tibi!” Nyílnak.

– Miért nem kedvelte?
– A legendás Frutti-árus, Kalap, azaz Zöllei János találta ki. Ő később jóban lett apámmal, aki el-eljárogatott a meccseimre. Képzelheti, Kalap odaállt a fater mellé, és ordította, „Itt a Mucha, lesz nagy ruha!” Például Komlón, tízezer bányász szurkoló előtt… Persze nem bántották, de kényelmetlen volt neki.

– Meg Salgótarjánban majd' ennyi drukker előtt…
– Ott inkább nekem voltak gondjaim. Első NB I-es mérkőzésemen a Karancsalján mutatkoztam be. Kaptam egy jó labdát, gondoltam, megindulok, de a tarjániak középhátvédje, Ferencz Gyula térden rúgott. Olyan lendülettel érkeztem, hogy fejjel beestem a pályáról letolt hóbuckák egyikébe. Mondanom sem kell, a Bányász-szurkolók kiröhögtek, de – és nekem az volt akkor a legfontosabb – minden rosszban van valami jó. Tudniillik, korábban porccal műtötték a térdem, s azt hittem, hogy kampec, lábra sem tudok állni. Akkoriban nem úgy volt, mint manapság, előfordult, hogy valakinek egy térdsérülés derékba törte a karrierjét. Hatvankilencben még nem volt rá garancia, hogy a műtét százszázalékos eredményt hoz. De semmi gond nem volt, kibírta lábam, és nyertünk is. A sérülésről jut eszembe, hogy Dalnoki Jenő egyszer hasonló cipőben járt. Ott álltam az edzőpálya mellett, Jenő ahogyan szokott, irgalmatlanul összerúgott valakivel. Szinte eltakartuk a szemünket, ne is lássuk, mi történt, amikor Dalnoki kikiabált a nézőtérre: „Apuka, jó a lábam!”

– Kikkel volt a legjobb viszonyban a csapatból?
– Vépi Petivel, Megyesi Pistával, Horváth Árpival, Bálint Lacival, Albert megtisztelt vele, hogy a barátja lehettem, Kű Lajossal pedig egy ideig együtt is laktam a klubházban.

– Játszott védekező középpályást, csatárt, melyik poszton érezte magát a legjobban?
– Voltam „Báró” (Bálint László – a szerk.) mellett beállós is. Imádtam ezt a játékot, ha kellett, John Toshack ellen birkóztam, mint első válogatottságom alkalmával Wales ellen – néha gerincen fejeltem, mert addig tudtam felugrani a magas termetű csatár mellett –, de egy futballistának legnagyobb öröm, ha gólt szerez.

– Vannak emlékezetes góljai, meccsei?
– A Komló elleni MNK-döntőn én egyenlítettem, aztán kupagyőztesek lettünk, Diósgyőrben négy-egyes Fradi-győzelem során három gól fűződött a nevemhez, és a Liverpool elleni itthoni egy-egyes meccsen vezetést szereztem. Ezek a kedvenc meccseim. Ja, és egy olyan, amelyre kevesen emlékeznek, az öt-kettes Fradi–Eintracht Braunschweig a Népstadionban. De a minap gondoltam bele, hogy 1975-ben a KEK-döntőig meneteltünk, 1972-ben az UEFA-kupában elődöntősök voltunk.

– Edzőként korántsem volt olyan sikeres, mint játékosként. Miért?
– Diplomatikusan fogalmazva: nem akkor kaptam meg a lehetőséget, amikor kellett volna. Pedig tudatosan készültem az edzői pályára, már a Waregemnél jegyzeteltem, aztán Vincze Gézánál pályaedző lettem, később Nyilasinál, Nováknál is. Elvileg Dezső után kellett volna eljönnie az én időmnek, de Varga Zoltán lett a befutó, nála Rácz László volt a pályaedző.

– Az UEFA-kupa első fordulójában az Olympiakosz ellen önnel a kispadon nyert a Fradi három-egyre, a visszavágón már Varga volt az edző.
– Az elnökség nem akarta visszahozni Nyilasit, Zolit hívta haza Német­országból. Halottról jót vagy semmit, de nem titok, hogy Varga roppant megosztó személyiség volt. Egy idő után nem akadt ember, akivel kijött volna a klubházban. Szakmailag az a véleményem, hogy a bajnoki bronzéremmel nem hozta ki a csapatból a maximumot. Ha Varga helyett én vagyok az edző, nem is tudom, hol állunk meg!

– Második időszakából, az 1999-es cirka két hónapból sem jött ki sokkal jobban…
– Marijan Vlak mellett voltam pályaedző, amikor visszament Zágrábba, enyém lett a kispad, csakhogy nem volt csapat. Szabics Imre, Lendvai Miklós távozott, Torgyán József elnök kérte, számítsak a fiatalokra, mégis le kellett igazolni Bárányos Zsoltot, Tóth Mihályt, Váczi Zoltánt, jött Szűcs Lajos, de ő sem tudott segíteni. Jöttek a vereségek. Röviden ennyi.

– Mi a véleménye a jelenlegi Fradiról?
– Hála Istennek, egyre jobb! A hazai találkozókra kijárok, hacsak nem ütközik az MLSZ-ellenőri munkámmal. De tartom a kapcsolatot a többiekkel, a Baráti Kör titkára vagyok, vasárnap délelőtt járok a „faházba” focizni, ám egyre inkább a fiaink játszanak, mert itt fáj meg ott fáj. Ezt írja le, mert tény: a jelenlegi vezetőség jobban odafigyel a régiekre.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. február elsejei lapszámában jelent meg.)