„Ma a Bayernben vagy a Barcelonában játszana”, „Úgy néztünk rá, akár egy istenre” – a társak Göröcsről

„Nem tudom felfogni, ami történt. Egyszerűen csak jönnek a könnyek. Nagyon közel állt hozzám, mind a játékban, mind később az életben. A családok is rendszeresen összejártak. Rengeteg nagy élmény, óriási sikerek jutnak eszembe róla. Ő csinált gólkirályt belőlem. Csak az tudja felfogni, micsoda játékos volt, milyen érzéke volt a futballhoz, aki játszott vele. Igen, megvolt a sebességem, de a többihez ő kellett. Olyan labdákat adott, csak egyszer kellett hozzáérni és már ott is volt a gól” – emlékszik Göröcsre Dunai Antal.

„Biztos vagyok benne, ha később születik, profiként is remekül megállta volna a helyét: ma a Bayern Münchenben, a Barcelonában vagy a Manchester Cityben játszana. Annyi, annyi nagyszerű gól jut most eszembe, és szinte mindegyikben benne volt. Feledhetetlen élmény, hogy Újpesten, majd a válogatottban is egymás oldalán játszhattunk. Jó kedélyű, remek ember volt a pályán, az öltözőben és azon túl is: az életben” – mondta a Nemzeti Sport Online-nak a korábbi európai Ezüstcipős támadó, aki négy bajnoki címet nyert Göröcs oldalán az Újpesttel.

„Hatalmas ember volt. A legjobb játékos a szememben. Emlékszem, amikor 18 évesen felkerültem a felnőttek közé, csak ámultam. Göröcs, Bene… hihetetlen volt, hogy ilyen játékosok között lehetek az öltözőben. Egyből felkarolt, rengeteget segített, egyengette az utamat. Igazi nyerő típus volt, nem ismert elveszett labdát, elveszett mérkőzést. És ezt a hozzáállást átragasztotta ránk, fiatalokra is. Volt, hogy kiabált, szidott, ha valamit rosszul csináltam, de a meccs végén mindig odajött, megveregette a vállam és csak annyit mondott, »Tűfejű, neked akarok jót«. Hatalmas ikon, szenzációs játékos, nem is tudok rá jó jelzőket” – így az öt évvel Göröcs után született Zámbó Sándor, a hetvenes évek elejét meghatározó, legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II., Zámbó támadófogat másik tagja.

„Decemberben még együtt voltunk kinn a Vasas-pályán. Néhány hete beszéltünk, sosem panaszkodott. Néha mondogatta, hogy kicsit fáj a lába, kicsit fáradékony, de ez ebben a korban érthető. A saját problémáiról keveset beszélt, ha voltak is neki. Mindig a többiekkel foglalkozott. Ilyen volt az öltözőben is, és ilyen volt az utolsókig. Önzetlen, remek vezér. »Gyere, igyunk egy kisfröccsöt, mesélj, hogy megy a lábtengó?« – kérdezgetett. Hihetetlen, hogy rohan az idő.”

A korabeli Újpestből talán a cserekapus, Borbély László volt az, aki a legrégebben ismerte Göröcsöt. Életre szóló barátságuk még a Vasas Izzóban vette kezdetét.

„Tízéves lehettem, mikor megismertem. Ő akkor került fel az Izzó ificsapatához, s már látszott rajta, hogy nem akárki lesz a futballpályákon. Ennek lassan hetven éve… Talán a szüleim elvesztésekor éreztem hasonló szomorúságot, mint most, hogy Titi elment” – mondta el-elcsukló hangon az ötszörös magyar bajnok kapus.

„1961-ben Újpesten jöttünk újra össze. Számomra ő a világ legjobb játékosa. Mindemellett pedig nagyszerű ember. Ritkaság, amikor valaki ennyire sikeres lesz és közben ilyen nagyszerű, szerény, közvetlen figura marad. Jártuk a világot, de hozzá fogható emberrel sosem találkoztam. Rengeteg közös élményünk van, most, hogy visszagondolok, feltódulnak az emlékek. Mérkőzésekről, sikerekről, a közös edzőtáborokról… Tíz évig játszott együtt az a csapat. Évente legalább nyolc hónapot töltöttünk együtt. Megszámlálhatatlanul sok minden történt velünk ennyi idő alatt. Olyanok voltunk, nincs rá jobb szó, mint egy család. És ennek a családnak az egyik legkarizmatikusabb, legmeghatározóbb alakja, már-már a családfője Göröcs Titi volt. Hiába játszottunk éveken át együtt, olyan áhítattal tudtuk figyelni a pályán, és hallgatni az öltözőben, akár egy istent” – idézte fel a hatvanas-hetvenes évek újpesti öltözőjét Borbély.

„Hetekig tudnám sorolni a közös sztorikat, de most, most nagyon nehéz. Egy különleges barátot, egy nagyon-nagyon nagyszerű embert veszítettünk el.”

Az Újpesttel kilenc bajnoki címet nyerő, a nagycsapathoz épp az 1969-es bajnoki cím előtt felkerülő Tóth András volt, hogy a Tatabánya elleni mérkőzésen pályára sem akart lépni, csak ne kelljen egykori példaképe ellen futballoznia.

„Nemcsak nekem, de mondhatni, az egész '69-es csapatnak ő volt a példaképe. Olyan tekintélye volt az öltözőben, amihez hasonlót utána sem tapasztaltam. Mind a pályán, mind az öltözőben olyan dolgokat tudott, amit senki más. Nem lesz még egy hozzá hasonló játékos. Három-négy évig futballoztunk együtt, meghatározó élmény volt – kezdte Tóth András. – Nagyon-nagyon furcsa érzés volt aztán Tatabányán ellene futballozni. Majdnemhogy mondtam, köszönöm, nem kérek belőle, inkább nem lépek pályára. Egyfelől nem tudtam volna mit kezdeni vele, másfelől rossz érzés volt, azzal szemben futballozni, aki az egyik legnagyobb ikonod volt.”

„Később tartottam tőle, aggódtam, hogy neheztel rám, mert végül az ő helyén lettem alapember a csapatban. De ez egyáltalán nem volt így. Sőt. Mikor megjelent az életrajzi kötete, úgy dedikálta »Méltó utódomnak!«, erre nagyon büszke vagyok..”

„Újpesten dolgoztunk is együtt, ő edző volt, én technikai vezető. Rengeteget sztorizott a régi időkről. A történetek egy részét ismertem én is, de őt hallgatva egészen más megvilágítást kaptak a történések. Utána még jobban tiszteltem. Lehet, edzőként nem tudott olyan nagyot alkotni idehaza, de ez nem csak rajta múlt.”

„A mai napig, amikor csak tehette, kijárt a mérkőzésekre. Legutóbb a Fehérvár elleni bajnokin találkoztunk. Jókedvű volt, tréfálkozott. Semmi jelét nem mutatta, hogy betegeskedne. Így most még sokkolóbb a hír. Nagy űrt hagy maga után.”

Jurácsik Mátyás az újpesti aranykorszak végén, 1979-ben került a felnőttcsapathoz. Göröcs János ifistaként, majd később a felnőttek között is az edzője volt.

„Titiről tudni kell, hogy mindig mindenben képes volt megtalálni a humort. Temesvári Miklós idejében pályaedző volt a felnőtteknél. A csapat Dél-Amerikába ment a télen, én viszont nem mehettem velük. Nem kaptam útlevelet. Elég nagy szám volt akkoriban és államellenes embernek számítottak. No de a pláne, hogy itt volt egy ekkora klasszis futballista, Göröcs János, aki szintén itthon kellett, hogy maradjon. Az ő dolga volt, hogy edzésben tartson. Óriási sár, csípős hideg idő volt. Az első alkalom után megkérdezte, »Matyikám, muszáj nekem ide mindennap kijárnom?«, abban maradtunk, hogy edzésben tudom tartani magamat egyedül is, délutánonként legfeljebb benézek az ifik edzésére is. Eltelt az a pár hét, hazaért a csapat, és a Nyíregyháza elleni presztízsmeccs várt ránk. Temesvári meccs előtt szólt, reméli, formában vagyok, mert játszani fogok. Játszottam és remekül ment. Meccs után, az öltözőben odafordult Titihez, »Mégis mit csináltál, Titike, hogy ilyen jó formában van?«, Titi rám nézett, cinkos mosolyra húzta a száját, kacsintott egyet, majd csak annyit felelt, »Az legyen a mi titkunk«! Mind a mai napig, ha rá gondolok, ez a pillanat jut az eszembe. Ez a közvetlen, cinkos kis mosoly.”

„Gyerekként láttam őt játszani, majd amikor a kölyökcsapatból felmentem az ifikhez, rögtön az ő kezei közé kerültem. Itt volt egy európai szinten ismert és elismert játékos, de mi ezt sosem éreztük rajta. Olyan közvetlen volt, – számomra legalábbis – olyan érzés volt, mintha csak a bátyám lenne. Tudtuk, ki ő, de a viselkedéséből senki meg nem mondta volna, micsoda futballista, mekkora sztár volt a maga idejében. De ez az egész akkori Újpestre jellemző volt. Dunai Antal szintén volt edzőm, ő ugyanilyen közvetlenséggel fordult a játékosokhoz. Akkoriban az Újpest majdnemhogy olyan volt, mint egy család. Ha valaki már az ifikhez tartozott, ott volt egy ideje, akkor a felnőttcsapat tagjai is úgy kezelték, mintha már közéjük tartozna. Ezért is volt remek akkor Újpesten futballozni” – mondta Jurácsik, aki 1982-ig szerepelt a lila-fehéreknél.